2010. január 3., vasárnap

Újjászületés I. fejezet

JOHN WYNDHAM
Újjászületés

REGÉNY ÉS ELBESZÉLÉSEK


KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1977
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült

John Wyndham: The Chrysalids © Estate of John
Wyndham, 1955, Penguin Books, 1975

John Wyndham: The Wheel, © John Wyndham, Ballantine
Books, New York, 1956

John Wyndham: Odd, Random Quest, A Long Spoon,
© John Wyndham, 1961

John Wyndham: Consider her ways & others, Michael
Joseph, London

FORDÍTOTTA BARANYI GYULA, BORBÁS MÁRIA

AZ UTÓSZÓT DR. NELHIEBEL JÓZSEF,
AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER ÍRTA

A FEDÉLTERV KONDOR ZOLTÁN MUNKÁJA

(c) Baranyi Gyula, Borbás Mária. 1977 Hungarian translation

ISBN 963 211 157 5
ELSŐ FEJEZET

Pendelyes gyerekként néha a városról álmodtam – a furcsa az, hogy akkoriban még azt sem tudtam, milyen egy város. A város azonban, egy nagy kék öböl ívében, vissza-visszatért álmaimba. Láttam utcáit, az utcákat szegélyező házakat, a vízpartot, sőt még csónakokat is a kikötő vizén; csak fölébredve jöttem rá, hogy még sohasem láttam a tengert, nemhogy csónakot...
És a házak semmire sem hasonlítottak, amit addig ismertem. És milyen különös volt az utcák forgalma: kocsik futkostak, pedig nem húzták őket lovak; és időnként fura dolgok jelentek meg az égen: fénylő, hal formájú testek – egy biztos, hogy nem madarak voltak.
Leginkább nappali fényben láttam ezt a mesés tájat, de volt úgy, hogy az éjszaka fényei szentjánosbogár-füzérként övezték a partot, vagy szikrákként sodródtak a vízen meg a levegőben.
Nem tudtam szabadulni a szépséges hely varázsától, és egyszer, amikor még nem egészen nőtt be a fejem lágya, megkérdeztem Marytől, legidősebb nővéremtől, hogy hol lehet ez a kedves város.
A nővérem a fejét ingatta, és kijelentette, hogy ilyen helység nem létezik, legalábbis manapság. Ám könnyen lehet, tette hozzá, hogy valamiképpen a régi idők elevenednek föl az álmaimban. Az álom furcsa dolog, ki tudná megmondani, honnan ered; elképzelhető, hogy az, amiről én álmodom, a hajdanvolt világnak egy darabkája – annak a csodás világnak, amelyet a Régi Emberek laktak, még mielőtt az Isten leküldte volna a Csapást...
Ezután azonban alaposan a lelkemre kötötte, nehogy valakinek is említést tegyek erről; mert amennyire ő tudja, mások, ébren vagy álmukban, nem látnak ilyen képeket, ezért nem volna okos dolog, ha eljárna a szám.
Ez jó tanács volt, és szerencsére volt annyi eszem, hogy megfogadjam. Mifelénk az embereknek egyből szemet szúrt minden furcsaság vagy rendellenesség, a balkezességem is okozott némi fejcsóválást. így hát akkoriban és még néhány évig senkinek sem tettem említést az álmomról, sőt magam is csaknem megfeledkeztem róla, annál is inkább, mert ahogy növekedtem, egyre ritkábban tért vissza, aztán jószerivel el is maradozott.
A tanács azonban megragadt bennem. Anélkül tán kikotyogom azt a különös megértést is, amely az unokahúgomhoz, Rosalindhoz fűzött, ami minden bizonnyal súlyos bajba kevert volna mindkettőnket, ha egyáltalán akad, aki hitelt ad a szavaimnak. Sem én, és gondolom, ő sem csinált ebből akkor nagy ügyet; egyszerűen a vérünkben volt az óvatosság. Én semmi esetre sem éreztem magam rendellenesnek. Ugyanolyan gyerek voltam, mint más, ugyanúgy növekedtem, mint a többiek, és elfogadtam a világot körülöttem olyannak, amilyen. Egészen addig a napig, amíg Sophie-val nem találkoztam. De ez a változás sem zajlott le villámcsapásszerűen. Csak utólag tudom magamban éppen azt a napot úgy elkönyvelni, mint amikor mindent elfogadásom eladdig sima világában az első parányi kétségek gyökeret vertek.
Azon a napon, mint gyakran megesett, egyedül mentem el hazulról. Olyan tíz év körüli suttyó lehettem akkor. Legközelebbi nővérem, Sarah öt évvel volt idősebb nálam, és ebből a korkülönbségből adódott, hogy elég sokat játszottam magamban. Elindultam hát most is a kocsiúton déli irányban, és a földek közötti mezsgyéken átvágva fölkapaszkodtam a magas töltésre, és elég sokáig baktattam a töltés tetején.
A töltésben semmi rejtélyest nem láttam akkor; része volt a tájnak, egyszerűen létezett, ott volt. A rendeltetéséről fogalmam sem volt; ahhoz túl nagynak tűnt, hogysem azt hihettem volna, hogy emberi kéz hozta létre. Soha eszembe sem jutott, hogy kapcsolatba hozzam azokkal a csuda dolgokkal, amelyeket a Régi Emberek követtek el, akikről hébe-hóba én is hallottam. Elég az hozzá, hogy itt volt ez a töltés, amely először egy széles ívet írt le, aztán nyílegyenesen befutott a távoli dombok közé, hozzátartozott a világunkhoz, és semmivel sem hívta fel magára jobban a figyelmünket, mint a folyó, az ég vagy akár azok a dombok.
Elég sokszor végigmentem a tetején, de csak nagy ritkán merészkedtem el távolabbra. Valahogy az volt az érzésem, hogy ott már idegen ország húzódik, nem is annyira ellenséges, mint inkább olyan, amely kívül esik az én területemen. Egy helyütt azonban a túlsó oldalán fölfedeztem egy eső vájta homokos vízmosást. Ha az ember fölül elrugaszkodott rajta, villámsebesen lesiklott a lejtőn, és a végén néhány lábnyit még repült is a levegőben, mire belehuppant a lenti puha homokkupacba.
Korábban legalább ötször vagy hatszor elszórakoztam itt magamban, és senkivel se találkoztam, ezúttal azonban, amikor már harmadszor kapaszkodtam föl a lejtőn, valaki megszólított:
– Halló!
Körülnéztem. Sehol senki; ekkor azonban a szemem megakadt az egyik bokron, a felső ágai megrezzentek. Mereven rászögeztem a tekintetemet, mire az ágak szétnyíltak, és egy arc bukkant elő. Kicsi, napbarnított, sötét hajfürtökkel övezett arcocska. Kifejezésének tettetett komolyságát meghazudtolta szemének csillogása. Egy percig farkasszemet néztünk egymással, aztán viszonoztam az üdvözlését:
– Halló!
A kislány pillanatig habozott, majd széjjelebb hajtotta az ágakat. Nálam valamivel alacsonyabb és talán egy kissé fiatalabb kislány tűnt elém. Rőtesbarna vászon kertészruhát és sárga blúzt viselt. A ruha mellrészére fércelt kereszt sötétebb barna anyagból készült. Haját kétoldalt egy-egy sárga szalag fogta tincsbe. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, mintha azon töprengene, hogy odahagyja-e a bokrok biztonságát, a kíváncsisága azonban fölülkerekedett óvatosságán, és előlépett.
Szemem rámeresztettem, mivel a kislány teljességgel ismeretlen volt számomra. Időről időre össze szoktak gyülekezni a környék gyerekei, ezért volt meglepő olyasvalakivel találkozni, akit még sohasem láttam.
– Hogy hívnak? – mordultam rá.
– Sophie-nak – felelte. – És téged?
– Dávidnak – mondtam. – Hol laksz?
– Odaát – intett a kezével a töltés túloldalán elterülő idegen vidék felé.
Tekintete lesiklott rólam, és megállapodott a homokos csúszdán, amellyel eddig szórakoztam.
– Finom? – kérdezte egy kis sóvárgással a tekintetében.
Percnyi tétovázás után fölajánlottam neki:
– Finom. Gyere, próbáld ki.
Egy-két pillanatig tanakodva, nagy komolyan vizsgálgatott, aztán ugyanolyan váratlanul döntött. Nálam fürgébben kecmergett föl a töltésre.
Fürtjei és szalagjai zászlóként lobogtak utána, amint sebesen lesiklott a pályán. Amikor mellé huppantam, arcáról leolvadt a komolyság, és a szeme repesett az izgalomtól.
– Még – mondta, és lihegve fölkaptatott a töltésre.
Harmadszor siklott alá, amikor megesett a baj. Mint korábban, most is lecsücsült, és ellökte magát, és én figyeltem, ahogy lesuhan, és porfelhőt kavarva kiköt. Valahogy kiügyeskedte, hogy a megszokott helytől néhány lábnyival balra huppanjon le. Én is nekikészültem a lesiklásnak, csak azt vártam, hogy föltápászkodjon. De nem mozdult.
– Mozogj már! – kiáltottam le türelmetlenül. Megpróbált lábra állni.
– Nem bírok. Fáj! – mondta panaszosan. Lesz, ami lesz, ellöktem magam, és szorosan a közelében állapodtam meg.
– Mi baj van? – fordultam hozzá. Elkámpicsorodott. Szemében könnyek ültek.
– Beszorult a lábam – mondta.
A bal lábát nem tudta mozdítani. Kezemmel elkapartam a lágy homokot. Cipője két hegyes kő közé akadt be. Megpróbáltam kiszabadítani, de meg se moccant.
– Próbáld meg kicsavarni – ajánlottam neki. Ajkát dacosan összeszorítva próbálkozott.
– Nem jön.
– Segítek húzni – ajánlkoztam.
– Ne, ne! Fáj! – tiltakozott. Tanácstalanul toporogtam mellette, mindenesetre kedvező hatást tett rám a kislány bölcs nyugalma. Az összes csitri, akit csak ismertem – no meg egy-két fiú is – , az ő helyében azóta már rekedtre üvöltötte volna a torkát. Pedig a helyzet szemmel láthatóan fájdalmat okozott neki. Hogy tudnék segíteni rajta?
– Ha elvágjuk a fűzőt, ki tudod húzni a lábadat a cipőből – javasoltam. – Kibogozni nem tudom, nem férek hozzá.
– Ne! – tiltakozott riadtan. – Csak azt ne!
Határozott tiltakozása meghökkentett. Ha sikerülne kihúznia a lábát, a cipőt könnyedén kiszabadíthatnánk egy kővel, ellenkező esetben nem is tudom, mit tehetnénk. A kislány ott feküdt hanyatt a homokban, csupán csapdába szorult-lábának a térde ívelt a magasba.
– Jaj, nagyon fáj! – siránkozott. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, patakokban folytak az arcán. De még most sem üvöltött. Csupán apró, nyüszítő hangokat hallatott, akár egy kiskutya.
– De hát muszáj levenned! – erősködtem.
– Ne! – tiltakozott újólag. Ne! Nem szabad. Soha. Nem szabad.
Akármi volt is az oka, kétségtelenül nyomós ok lehetett. Tanácstalanul melléje telepedtem. Mindkét kezével megragadta az egyik kezemet, és sírva szorongatta. Szemmel láthatóan erősödött lábában a fájdalom. Azt hiszem, ez volt életemben az első alkalom, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor döntenem kellett. És én döntöttem.
–Így semmire sem megyünk. Muszáj levetned – jelentettem ki. – Különben itt fogsz elpusztulni.
Nem adta be a derekát azonnal, tiltakozása azonban egyre gyengült, és végül is beleegyezett.
Aggódva figyelte, ahogy elmetszem a cipőfűzőt, aztán fölkiáltott:
– Menj odébb! Ne nézz ide!
Haboztam, de hát a gyermekkort megmagyarázhatatlan, ám annál fontosabb szabályok sűrű szövevénye korlátozza, ezért néhány lépéssel odébb léptem, és hátat fordítottam. Hallottam a kislány erőlködő lihegését. Aztán újból elsírta magát. Megfordultam, hogy segítsek neki.
– Nem bírom – emelte rám riadt tekintetét a könnyein át. Letérdeltem, hogy lássam, mit tehetnék.
– Nem szabad elárulnod – mondta. – Soha, de soha! Megígéred?
Megígértem.
Nagyon bátran viselte a sorsát. Csak a kiskutyavinnyogások, semmi egyéb.
Amikor végre kiszabadítottam a lábát, elég furcsának tűnt; vagyis ki volt ficamodva és föl volt püffedve – azt, hogy a szokásosnál több ujj van rajta, hirtelenjében észre sem vettem...
Nagy nehezen kiütögettem a résből a cipőt, és átnyújtottam neki. Hiába próbálta azonban fölhúzni dagadt lábára. De fölállni sem bírt. Gondoltam, a hátamra veszem őt, de nehezebbnek bizonyult, mint vártam, így hát be kellett látnom, hogy így nem sokra megyünk.
– Segítségül kell hívnom valakit – mondtam.
– Ne, inkább elmászok – tiltakozott.
Kezemben a cipővel, tehetetlenül baktattam mellette. Meglepően sokáig bírta szusszal, ám előbb-utóbb mégis föl kellett adnia. Nadrágszára kiszakadt, mindkét térdét véresre horzsolta. Sose láttam még se fiúban, se lányban senkit, akiben ennyi kitartás lett volna; magam is némi csodálattal néztem le rá. Föltámogattam az egészséges lábára, és megtartottam, amíg megmutatta a házukat, amelyet egy lenge füstzászlócska kiemelt a többi közül. A felelősség érzésétől űzve, nagy sietve útnak eredtem. Amikor visszapillantottam, már újból négykézlábra ereszkedett, és eltűnt a bokrok között.
Minden nehézség nélkül ráakadtam a házra, és kissé idegesen bezörgettem. Egy magas nő nyitott ajtót. Finom vonalú, csinos arca volt és élénk, nagy szeme. Ruhája rőtesbarna és valamivel rövidebb a legtöbb nő szokásos házi öltözékénél, a hagyományos kereszt azonban a nyakától a derekáig és mellétől a melléig betöltötte ruhája elejét a kendövei azonos zöld színével.
– Maga Sophie anyja? – kérdeztem.
Az asszony összevont szemöldökkel, élesen rám nézett. Az aggodalomtól elfúló hangon kérdezte:
– Mi történt? Elmondtam.
– Ó, a lába! – csapta össze a kezét.
Egy percig szigorú tekintetét rajtam nyugtatta, aztán a falhoz támasztotta a kezében szorongatott söprűt, és élénken megkérdezte:
– Hol van?
Ugyanazon az úton mentünk vissza, amelyen idejöttem. Anyja hangjára Sophie előbújt a bokorból.
Az asszony megvizsgálta a dagadt, formátlan lábat meg a vérző térdeket.
– Ó, szegény kicsikém! – ölelte magához a kislányt, és csókjaival halmozta el. Majd felém intve: – Látta?
– Igen – bólintott Sophie. – Bocsáss meg, anyu, nem akartam, de hát magam nem boldogultam, és nagyon fájt.
Az anyja megadóan bólintott.
– Ám legyen – sóhajtott. – Késõ bánat. Hopplá!
Sophie fölkapaszkodott az anyja hátára, és együttesen megindultunk a ház felé.
Mindazok az intelmek és előírások, amelyeket az ember gyerekkorában magába szed, csupa rendezetlen, kusza töredékhalom, amelyben számos elem még csak nem is érinti egymást. Van, amelyik bevésődik, és könyv nélkül fújja az ember, de ezek sem jelentenek sokat, amíg nem szembesítődnek a példával – s még jó, ha az ember fölismeri, ha a példával találkozott.
Türelmesen végigültem hát, amíg a sérült lábat megmossák, hideg borogatásba bugyolálják és bekötözik, s közben a legkisebb kapcsolatot se fedeztem föl e procedúra meg a hitvallás között, amellyel – amióta az eszem tudom – szinte minden vasárnap elárasztanak. Könyv nélkül fújom a hitvallás minden szavát, mint ahogy rajta kívül még egy csomó más szöveget is, de soha eszembe sem jutott, hogy ezeknek a szavaknak valami közük lenne a való élethez vagy a hús-vér emberekhez. Elválaszthatatlanul hozzákötődtek a vasárnap rítusához.
„És az Isten teremte az embert saját képére és hasonlatosságára. És az Isten elrendelé, hogy az embernek egy teste, egy feje, két karja és két lába legyen; hogy mindkét karját két ízület tagolja és egy-egy kéz koronázza; hogy mindkét kezén négy ujja és egy hüvelykujja legyen; hogy minden ujja hegyet lapos köröm fedje..."
És így tovább, mígnem:
„Végül az Isten ugyancsak teremte az asszonyt, ugyanarra a képre, ám természete szerint ezen különbözőségekkel: hangja magasabb legyen a férfiénál; híján légyen a szakállnak; legyen néki két emlője..."
És így tovább.
Tudtam az egészet szorul szóra, mégis teljes közönnyel szemléltem Sophie lábán a hat ujjat. Egy cseppet sem tűnt illetlenebbnek a hat ujj az ő lábán, mint az öt az enyémen. Lába ott nyugodott az anyja ölében. Figyeltem, amint az egy pillanatig némán merengve lenéz rá, fölemeli, lehajol, gyöngéden megcsókolja, a szemét elönti a könny. Szántam az asszonyt kétségbeesése miatt, sajnáltam Sophie-t, a fájós lábát, ám ez volt minden.
Amíg a kötözés tartott, kíváncsian körülnéztem a szobában. A ház jóval kisebb volt, mint a mi földszintes otthonunk, de nekem jobban tetszett. Barátságosabbnak éreztem. És Sophie édesanyja, ha minden gondja-baja mellett szerét ejtette, hogy szóljon hozzám, magával egyenértékű személyként kezelt. Cseppet sem éreztette velem, hogy egyébként jól berendezett életében én volnék az egyetlen sajnálatos és megbízhatatlan tényező, mint ahogy odahaza tették. És a szoba is annál inkább megnyerte a tetszésemet, mert a falon nem lógtak azok a szövegek, amelyekre ki-ki ráemelhette intő ujját, ha valami nem tetszett neki. Nálunk odahaza már akkor ez járta, amikor még el se tudtam olvasni a szavakat. Ehelyett itt néhány lovat ábrázoló rajz díszítette a szobát, amit én sokkal kedvesebbnek találtam.
Sophie összeszedte magát, könnyáztatta arcát is lemosta, és az asztal melletti székhez szökdécseli. Már csak a lába emlékeztette iménti megpróbáltatásaira, és szertartásos udvariassággal megtudakolta tőlem, hogy szeretem-e a tojást.
– Igen – feleltem.
Majd az anyja intett, hogy várjam meg, amíg fölcipeli Sophie-t. Pár perc múltán visszatért, és mellém telepedett. Megragadta a kezemet, és néhány pillanatig komoly tekintettel méregetett. Tisztán éreztem mardosó aggodalmát, jóllehet eleinte nem nagyon értettem, miért kellene nyugtalankodnia. Meglepődtem, mert korábban semmi jelét sem adta, hogy rendelkezik azzal a képességgel. Feléje sugároztam gondolataimat, és próbáltam megnyugtatni és meggyőzni, hogy nincs oka aggódni miattam, de nem jutottak el hozzá. Továbbra is rám függesztette tekintetét, amely olyasformán csillogott, mint a sírással küszködő Sophie-é. És miközben csak nézett rám, minden gondolata csupa aggodalom volt és gomolygó köd, és én hasztalanul próbáltam elérni őket. Aztán csöndesen bólintott, és fennhangon azt mondta:
– Jó kisfiú vagy, Dávid. Nagyon kedves volt tőled, amit Sophie-ért tettél. Szeretném megköszönni.
Kényelmetlenül feszengve a cipőm orrára szegeztem a tekintetemet. Eddig még soha senki nem mondta rólam, hogy jó kisfiú vagyok. Ilyen esetre semmilyen kész válasszal nem rendelkeztem.
– Ugye, tetszik neked Sophie? – kérdezte, a tekintetét továbbra is rám függesztve.
– Igen – feleltem. És hozzátettem: – Aztán meg szerintem szörnyen bátor is. Fenemód fájhatott neki.
– Megőrzöl egy titkot, egy fontos titkot, az ő kedvéért? – kérdezte.
– Hát persze – vágtam rá, némi bizonytalansággal a hangomban a titok mibenlétét illetően.
– Láttad... láttad a lábát? – firtatta, mereven a szemembe nézve. – A lábujjait?
– Igen – biccentettem.
– Nos, Dávid, ez az a nagy titok. Senkinek sem szabad tudomást szerezni róla. Az apján és rajtam kívül te vagy az egyetlen, aki tud róla. Senki másnak nem szabad megtudnia. Soha senkinek.
– Soha senkinek – bólintottam rá komolyan.
Elhallgatott, legalábbis a szavai szüneteltek, a gondolatai azonban tovább kergették egymást a fejében, mintha a „senki" meg a „soha" visszhangozna benne vigasztalanul és szerencsétlenül. Majd egyszerre feszes és vad és riadt lett belül. Hasztalan nyújtottam ki a gondolataimat feléje. Ezért ügyetlenül szavakba próbáltam önteni, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
– Soha senkinek az égvilágon – bizonygattam nyomatékosan.
– Ez nagyon, de nagyon fontos – hangsúlyozta. – Hogy is magyarázzam meg neked?
Valójában nem is kellett magyaráznia. Nagyon is félreérthetetlen volt a fontosságnak az a sürgető, szorongató érzése. A szavaiban viszont jóval kevesebb erő lakozott.
– Ha bárki is rájönne – mondta , akkor nagyon... rettenetesen rosszak lennének hozzá. Azon kell lennünk, hogy ez sohase következzék be.
Az aggodalom mintha acélkeménységű elszá-nássá merevedett volna benne.
– Azért, mert hat ujja van a lábán? – kérdeztem.
– Azért. Ez az, amit rajtunk kívül soha senkinek sem szabad megtudnia. Ez maradjon a mi titkunk – tette hozzá nyomatékosan. – Megígéred, ugye, Dávid?
– Megígérem. Ha akarja, meg is esküdhetek – erősködtem.
– Elég lesz, ha megígéred – mondta.
Súlyos ígéret volt, és én eltökéltem, hogy meg is tartom mindenáron még Rosalinddal, az unokanővéremmel szemben is. Ámbátor a lelkem mélyén nemigen értettem, miért olyan fontos ez. Az a kis lábujjacska okozná ezt a nagy aggodalmat? Igaz, hogy a felnőttek annyi mindennek kerítenek egészen indokolatlanul nagy feneket. Csak azért nem kérdeztem meg, miért ez a nagy fontoskodás, és miért lenne bárki is rossz Sophie-hoz emiatt, mert régen rájöttem, hogy alig van felnőtt, aki a legegyszerűbb kérdésre is kielégítő választ tudna adni. De mert az embert sokszor már azért is megbüntették, hogy egyáltalán föltette a kérdést, megszoktam, hogy inkább magamba fojtom, így hát megmaradtam a legfontosabbnál: a titoktartás szükségességénél. Fz nem fog nagy fáradságomba kerülni. Egyszerűen elraktározom ezt is magántitkaim elég nagy gyűjteményébe, jóllehet igencsak szokatlan lesz olyan titkot őrizni, amilyet még Rosalinddal sem oszthatok meg.
Sophie édesanyja nem vette le rólam szomorú, ám semmibe vesző tekintetét, annyira, hogy már szinte kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Észrevette ideges fészkelődésemet, és elmosolyodott. Mosolyából melegség sugárzott.
– Jól van hát mondta. – Magunkba temetjük a titkot, és sohasem fogunk róla beszélni, jó?
– Jó – bólintottam.
Mára ház előtti gyalogösvényen jártam, amikor eszembe jutott:
– Meg tetszik engedni, hogy hamarosan meglátogassam Sophie-t? – fordultam vissza.
Habozott, egy darabig forgatta magában a kérdésemet, a végén rábólintott.
– Rendben van, de csak ha biztos vagy benne, hogy senki sem tudja meg, hová készülsz.
Csak a töltés tetején, útban hazafelé találkoztak bennem az egyhangú vasárnapi tantételek a valósággal. Váratlanul visszhangozni kezdett a fejemben Az Ember Meghatározása: „... és mindkét lábát két ízület tagolja, és egy-egy lábfej koronázza, és mindkét lábán öt ujja és minden ujján lapos körme lészen..." És így tovább, mígnem az jön, hogy: „És az a teremtmény, aki embernek látszik ugyan, de nem így van megalkotva, az nem ember. Az se nem férfi, se nem nő. Az meggyalázása Isten igaz képének, és gyűlöletes Isten szemében."
Zavartan és tanácstalanul megtorpantam. Elégszer a fejembe verték, hogy az istenkáromlás valami szörnyű dolog. De hát Sophie-ban nem volt semmi szörnyűséges. Ugyanolyan egyszerű kislány volt, mint akárki más, ha sokkal érzékenyebb és bátrabb is sokuknál. Ám a Meghatározás szerint...
Nyilvánvaló, hogy itt valami nincs rendjén. Mert hát hogyan is lehetne valaki „gyűlöletes Isten szemében" attól a parányi felesleges lábujjtól – no, mondjuk kettőtől, mert föltételeztem, hogy a másik lábán is volt egy párja.
A világ tele van rejtelmekkel. Életem tíz éve alatt tekintélyes mennyiségű ismeretforgácsot csipegettem össze: a templomban, a szüleimtől, az iskolában, a többi gyerektől vagy saját kalandjaimból – de mindez még nem állt össze egységes egésszé, és alkalmatlan volt útmutatóul. Ha rossz fát tettem a tűzre, még mindig csak a büntetés nagyságából sejthettem, hogy valami iszonyúságot követtem-e el, vagy csupán ártatlan csínyt. Ismereteim nem álltak össze áttekinthető, viselkedési normává. Csak annyira telt tőlem, hogy megkapaszkodtam azokban az egyszerű dolgokban, amelyeket föl tudtam fogni – mint például abban, hogy az ígéret az ígéret. Ez legalább világos volt és egyértelmű.

Újjászületés, II. fejezet

MÁSODIK FEJEZET

A szokásos úton-módon kerültem haza. Egy helyütt az erdő fölkapaszkodott a töltésre, és átkúszott rajta, s én itt lekecmeregtem egy keskeny, keveset használt ösvényre. Ettől kezdve nyitva tartottam a szemem, s a kezem a késemen nyugtattam. Tiltottak az erdőtől, mert néha – bár igen ritkán – előfordult, hogy nagyobb állatok emberlakta vidékekre, egészen Waknukig elkóboroltak, és számolni kellett azzal, hogy az ember útjába vetődik egy-egy vadkutya- vagy macskaféle. Ám ezúttal is csupán apró állatkák hangját hallottam, amint riadtan menekültek közeledtemre.
Egy mérföldnyi út után megművelt földekhez értem, és három-négy táblával odébb megpillantottam a házunkat. Óvatosan, az erdő széléhez lapulva lopakodtam előre, ki-kileselkedve a fák mögül, aztán a mezsgyesövények árnyékában az utolsó előtti tábláig osontam, ahol még egy utolsó szemlét tartottam. Senkit sem láttám, kivéve az. öreg Jakabot; kimért mozdulatokkal trágyát hányt az udvaron. Mihelyt hátat fordított, sietve átiszkoltam a nyílt terepen, bemásztam az ablakon, és elővigyázatosan a szobámba lopakodtam. Az otthon egyik kellemetlensége az volt, hogy ha az ember az ajtón át tér haza, szinte bizonyos, hogy összetalálkozik valakivel, aki a „hol az ördögbe voltál?" kérdés után nyomban a nyakába varr valamilyen hasznos, ám nemszeretem elfoglaltságot.
A mi házunkat nem könnyű lefesteni. Nagyapám, Éliás Strorm több mint ötven évvel azelőtt húzta föl az első szárnyát; azóta időről időre új helyiségek és egész szárnyak nőttek hozzá. Jelenleg egyik oldalról fészerek, színek, istállók és pajták szövevényébe olvadt, míg a másik oldalról mosókonyha, tejfeldolgozók, sajtérlelők, napszámosszállások és hasonló építmények követték egymást, és az egész mindenség három oldalról egy döngölt földű udvart zárt körül, amely a főépület szélárnyékos oldalára esett, és legszembetűnőbb jellegzetessége a trágyadomb volt.
Ezt a házat is, mint minden házat a kerületben, amelynek a nevét adta, vastag, durván faragott fatörzsekből ácsolták, de mert ez volt a legrégibb ház a vidéken, a külső falak közeit a Régi Emberek épületeinek romjaiból kikotort téglákkal és kövekkel rakták be, és csak a közfalak voltak tapasztott paticsfalból.
Nagyapám – amilyennek az apám állította elém példaképül – az unalmasán sivár erény megtestesülése volt a szememben. Csak később raktam össze róla egy olyan arcképet, amely hihetőbbnek, ha nem is olyan makulátlannak tűnt föl.
Éliás Strorm kelet felől, valahonnan a tenger mellől költözött ide. Hogy mi űzte erre a tájra, igazán sosem derült ki. Ő maga azt állította, hogy a Kelet istentelen szokásaitól menekült az egyszerűbb, hithűbb vidékre; ámbár hallottam olyasmit is rebesgetni, hogy a szülőhazájában kitelt a becsülete, és ajtót mutattak neki. Bármi volt is az ok, eléggé nyomósnak bizonyult ahhoz, hogy negyvenöt éves korában minden földi vagyonát hat szekérre rakja, és Waknukba – ebbe az akkortájt még elhagyatott vidékre, szinte gyepűre költözzék. Tagbaszakadt, parancsoló ember volt, és a feddhetetlenség kíméletlen bajnoka. Szemében prófétai tűz égett bozontos szemöldöke alatt. Az Isten tisztelete gyakorta hangzott az ajkáról, és szívében örökké ott izzott az ördög félelme, és nem egykönnyen lehetett volna eldönteni, a kettő közül melyik erősebb ösztökéje.
Alighogy belefogott a házépítésbe, útra kelt, és egy asszonnyal tért vissza. Félénk, rózsásan és aranylóan csinos asszonyka volt, és huszonöt évvel fiatalabb az uránál. Azt mondják, hogy amikor egyedül hitte magát, úgy ficánkolt, akár egy rakoncátlan csikó; ha viszont magán érezte az ura szemét, félénken meglapult, akár egy nyúl.
A szánálomra méltó teremtés élete csupa kudarc volt. Rá kellett ébrednie, hogy a házassági szolgálat nem gerjeszt szerelmet; saját fiatalsága erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy visszaadja férjének az ő ifjúságát; és mindezért még azzal sem kárpótolhatta magát, hogy tapasztalt háziasszony módjára irányítsa a háztartását.
Éliás nem az az ember volt, aki elől rejtve maradhat a gyarlóság. Néhány év elég volt rá, hogy dorgálásával kiverje feleségéből a csikótermészetet, prédikációival lehervassza arcáról az arányló rózsapírt, és az eredményül kapott keserű, szürke árnyasszony egy évvel második fia születése után engedelmesen elköltözött az árnyékvilágból.
Éliás nagyapa számára egy percig sem volt kétséges, milyennek képzeli az örökösét. Apám hite beivódott a csontjaiba, minden porcikáját áthatották elvei, s hite is, elvei is hű szolgái voltak a Bibliából és Nicholson Töredelmeibőlvett idézetekkel dúsan megrakott elméjének. Apa és fia egyek voltak a hitben; a különbség kettejük között csupán az azonosulásban volt: apám szeméből hiányzott a prófétai láng; az ő erénye földhözragadtabb volt.
Joseph Strorm, az apám nem nősült meg addig, amíg Éliás élt, s amikor rászánta magát, ügyelt rá, nehogy megismételje az apja tévedését.
Anyám azonos nézeteket vallott az apámmal. Megingathatatlan kötelességtudat lakozott benne, és pontosan tudta, hogy mihez tartsa magát.
Kerületünk – következésképp a mi házunk, amely elsőként épült föl itt – azért kapta a Waknuk nevet, mert a hagyomány szerint réges-régen, még a Régi Emberek idejében valahol állt itt egy ilyen nevű helység. Mint minden szájhagyomány, ez sem volt persze megbízható, ámbár valamilyen épületeknek kellett itt állniuk, mert. romjaik és alapjaik még fellelhetők voltak, amíg az új házakhoz el nem hordták őket. Aztán ott volt az a hosszú töltés is, amely egészen a dombokig húzódott, föl egészen ahhoz a jókora sebhelyhez, amelyet csakis a Régi Emberek vájhattak ki ott, akik a maguk emberfölötti módján fél hegyeket elhordtak, hogy valami számukra érdekes dologra bukkanjanak. Lehet, hogy már akkor is Waknuk volt a neve; mindenesetre most Waknuknak hívják ezt a mintegy száz kisebb-nagyobb, szétszórt birtokból álló, rendszerető, törvénytisztelő, istenfélő közösséget.
Apám befolyásos ember volt a környezetében. Amikor tizenhat éves korában első nyilvános föllépéseként vasárnapi prédikációt tartott az apja építette templomban, még hatvan család sem lakott a kerületben. De akkor sem olvadt bele a tömegbe, amikor egyre több földet fogtak művelésbe, és mind többen telepedtek le itt. Megmaradt a legnagyobb földbirtokosnak, és továbbra is gyakorta prédikált vasárnaponként, és magyarázta a maga világos és gyakorlatias módján, milyen mennybéli törvény vagy állásfoglalás érvényes a legkülönfélébb ügyes-bajos dolgokban, a kijelölt napokon pedig bíróként továbbra is a világi törvények alkalmazásán buzgólkodott. Ideje többi részében gondja volt rá, hogy maga és mindenki, akire gyámsága kiterjed, jó példával járjon elöl a kerületben.
Helyi szokás szerint a nagy nappali szobában – amely egyben konyha is volt – összpontosult a család élete. Mint ahogy Waknukban a mi házunk volt a legszebb és a legnagyobb, ugyanez érvényes volt a nappalira is. A terjedelmes tűzhely a ház büszkesége – no persze nem volt ebben semmi hivalkodás; inkább elégedettség, hogy lám, milyen jól sáfárkodtunk az Úr nagyszerű ajándékával; vagyis afféle számadás, testamentum. A tűzhelyet szolid kőtömbökből rakták. Az egész kémény téglából volt, és senki sem emlékezett rá, hogy valaha is belobbant volna. Körülötte a tetőt cseréppel burkolták – az egész környéken csak itt lehetett cserepet látni – , amely a ház nádfödelét óvta a tűztől.
Anyám féltékenyen őrködött a nagy szoba rendjére és tisztaságára. A padló tégla-, kő- és műkődarabokból volt ügyesen kirakva. A bútor fehérre sikált asztalokból, hokedlikből és néhány karosszékből állt. A falak fehérre meszelve. Rajtuk néhány fényesre súrolt serpenyő lógott, amelyek méreteiknél fogva nem fértek el a konyhaszekrényekben. A szoba díszéül csupán néhány deszkalap szolgált, rajtuk főleg a Töredelmekből vett és művésziesen beégetett intelmekkel. A tűzhely bal oldalán ez állt: CSAK AZ EMBER AZ, AKI ISTEN KÉPÉT HORDOZZA. Jobb oldalon: TARTSÁTOK TISZTÁN, AMI AZ ÚRÉ. A szemben levő falon kettő is lógott: ÁLDOTT LEGYEN A SZABÁLY, és: A TISZTASÁGBAN VAN A MI ÜDVÖSSÉGÜNK. A legnagyobb tábla a bejárati ajtóval szembeni falat borította. A belépőnek nyomban szemébe ötlött a figyelmeztetés: ÓVAKODJÁL A MUTÁNSTÓL!
Annyiszor emlegették ezeket a mondásokat, hogy már akkor belém vésődtek, amikor még olvasni sem tudtam; alighanem ezek voltak az első olvasóleckéim. Kívülről tudtam őket, akárcsak a házban egyebütt föllelhető szövegeket, mint például azt, hogy A SZABÁLY AZ ISTEN AKARATA, meg azt, hogy A REPRODUKCIÓ AZ EGYETLEN SZENT PRODUKCIÓ, aztán hogy AZ ÖRDÖG AZ ELFAJZÁS ATYJA, és Bűnökről és Káromlásokról szóló sok-sok egyéb föliratot.
Soknak még mit sem tudtam a jelentéséről; másokról már volt némi fogalmam. Pédául a Bűnökről. Mivelhogy egy-egy Bűnesetből sokszor jó nagy ügyet csináltak. Rendszerint azzal kezdődött a dolog, hogy az apám rosszkedvűen tért haza. Aztán este mindannyiunkat összehívott, a napszámosokat is. Mindenki térdre borult, míg ő bűnbánatot hirdetett, és vezette a bűnbocsánatért való könyörgést. Másnap már napkelte előtt talpon voltunk, és az udvaron gyülekeztünk. A felkelő napot zsoltárral üdvözöltük, s közben az apám szertartásosan leölte a kétfejű borjút, a négylábú csirkét Vagy ami éppen a Bűneset volt. Néha még ennél is furcsább dolgok estek. Emlékszem, a legnagyobb izgalmat az az ügy kavarta, amikor egy napon az anyalúd csemetéi élén gangosán bevonult az udvarra. Nyilván valahol az erdőben keltette ki őket, mert ekkorra már tyúknyi nagyságúra nőttek. Nem elég, hogy a szárnyuk tollatlan volt, mint a denevéreknek, de hozzá a csőrük, akár az ár, és a természetük, akár a karvalyé. Fölöttébb mozgalmas színjáték tanúja lett az udvar, mire az összevissza csipkedett és karmolt társaság áldozati imát mormolhatott fölöttük.
A Bűnesetek azonban nem korlátozódtak a jószágra. Előfordult, hogy az apám egy-egy cső kukoricát vagy valamilyen zöldségfélét húzott elő, és dobott dühösen és szégyenkezve a konyhaasztalra. Ha csak egypár ágyas zöldségről volt szó, akkor elég volt azt kiszedni és megsemmisíteni. Ha ellenben egy egész táblát ért el a romlás, akkor megvártuk a jó időt, és fölgyújtottuk az egészet és zsolozsmát zengtünk amíg le nem égett. Sokszor elgyönyörködtem az égő mező látványában.
Apám gondosságának és kegyességének meg a Bűn elleni éberségének köszönhettük, hogy házunkban gyakoribb vendég volt a kés meg a tűz, mint bárhol. Persze dühösen fölhorkant, ha valaki azt merte állítani, hogy a Bűn jobban ragaszkodik hozzánk, mint másokhoz. Hiszen ő se szívesen dobja ki az ablakon a pénzt – mondta fölfortyanva. Ha a szomszédaink is olyan lelkiismeretesek volnának, mint mi, szent meggyőződése, hogy nekik gyakrabban kellene a megsemmisítés szertartásához folyamodniuk, mint nekünk; de sajnos egyeseknek gumiból van a lelkiismeretük.
Így hát elég korán megtanultam, mik azok a Bűnök. Vagyis olyan élőlények, amelyekkel valami baj van, azaz nem hasonlítanak a szülőikre. Rendszerint csak valamilyen apró részletben tértek el, noha olykor az egész egyed félresikeredett, és egészen torz dolgok kerekedtek ki. De akár nagy, akár kicsi lett légyen is a hiba, egyaránt Bűn történt; ha pedig emberekkel fordult elő ilyesmi, akkor Káromlás – legalábbis ez volt a szakszerű megnevezése, bár rendszerint mindkét fajta torzképződmény közös elnevezését, az Elfajzást használták.
Azonban nem mindig volt olyan egyszerű a Bűneset elintézése, mint gondolhatnánk. Ha vita kerekedett, akkor a kerületi Felügyelőt hívták ki. Ez alaposan szemügyre vette a kérdéses jószágot vagy terményt, és a legtöbb esetben kimondta a szentenciát, hogy Bűn; ám előfordult, hogy az ítélet egyszerű Keresztezésre szorítkozott. Ebben az esetben nem kellett megsemmisíteni, bár a Keresztezéseket senki sem becsülte valami sokra. A én apám viszont ritkán folyamodott a Felügyelő szolgálataihoz, és hogy biztosra menjen, mindent megsemmisített, amit kétesnek vélt. Voltak, akik rossz szemmel nézték apám kicsinyességét, mondván, hogy nélküle sokkal kedvezőbb lenne a helyi elfajzási statisztika, amely töretlen javulást mutat, és már így is csak a fele annak, ami a nagyapám alatt volt. Igaz viszont, hogy Waknuk kerületnek tisztaság dolgában jó neve volt.
Körzetünk már nem volt határvidék. Kemény munkával és áldozatok árán sikerült olyan stabil jószág- és növényállományt teremteni, amit még egyes keleti települések is megirigyelhettek. Legalább harminc mérföldet kellett az embernek dél vagy délkelet felé megtennie, hogy elérje a Vadországot, vagyis azt a vidéket, ahol a fajtisztaság esélye kevesebb volt ötven százaléknál. Ezt követte egy tíz-, de helyenként a húszmérföldes szélességet is elérő sáv, amelyben ennél is bizonytalanabbá vált a dolog, még odébb pedig a titokzatos Peremvidék húzódott, ahol végképp nem lehetett megbízni semmiben, vagy ahogy apám szokta mondogatni: „Az Ördög parádézik ott széles birodalmában, és az Isten törvényeit sárba tiporják." Azt mondták, a Peremvidék szélessége is változik, s mögötte már a Gonoszföld terül el, amelyről senki sem tudott semmit. Ha valaki elvetődött a Gonoszföldre, rendszerint oda is veszett, de az a pár ember sem húzta sokáig, akinek sikerült kijutnia onnan.
Nem is a Gonoszföld, hanem a Peremvidék volt az, amellyel időről időre meggyűlt a bajunk. A peremvidéki emberek – legalábbis embereknek hívják őket, mert jóllehet valójában elfajzottak voltak, de ha csak kisebb rendellenesség volt rajtuk, gyakran semmiben sem különböztek a közönséges emberektől – , szóval ezek az emberek nyomorúságban tengették életüket a határvidéken, ezért aztán ki-kijárogattak a civilizált területekre, hogy gabonát, jószágot, ruhaneműt vagy szerszámot, s ha szerét ejthették, még fegyvert is szerezzenek maguknak; de az is előfordult, hogy gyerekeket is elhurcolták.
Egy-egy ilyen kisebb rajtaütés kétszer-háromszor ha előfordult egy évben, és rendszerint senki sem csinált nagy ügyet belőle – kivéve persze a kárvallottakat. A legtöbbször ezek is megúszták ép bőrrel, csupán az állataikról kellett lemondaniuk. Ilyenkor ki-ki segített nekik pénzzel, ezzel-azzal talpra állniuk. Idővel azonban a határokat egyre távolabbra tolták, és mind több peremvidékinek kellett volna megélnie a szűkülő területen. Volt olyan év, hogy teljesen fölkopott az álluk, és eljött az az idő is, amikor többé nem egytucatnyi ember hajtott végre gyors rajtaütést, és tűnt el utána nyomban a Peremvidéken, hanem nagy létszámú, szervezett bandák csaptak ki, s jókora pusztítást végeztek.
Apám gyerekkorában az anyák azzal riasztgatták a gyerekeiket: „ha rossz leszel, idehívom a Peremvidékről a Vén Maggie-t. Majd ő rajtad tartja mind a négy szemét, fülelni fog mind a négy fülével, és négy kezével fog elnáspángolni. Jó lesz hát vigyáznod!" Vagy a másik hírhedt alakot, Szőrös Jankót hívták segítségül, aki „majd elvisz magával a Peremvidékre, a barlangjába, ahol családostul lakik. A családja is szőrös, és hosszú farkuk van; és mindegyikük egy kisfiút eszik reggelire és egy kislányt vacsorára". Manapság azonban már nem csupán az apróságok háta borsódzott a közeli Peremvidék neve hallatára. Az ottani emberek állandó bosszúságot és veszélyt jelentettek a vidékre, és fosztogatásaik számos panasz elindítói voltak a Rigóban székelő kormány címére.
Ámbár sok foganatjuk nem volt a panaszoknak. Hogy is lehetett volna, hiszen ki tudta volna megmondani, hogy az öt-hatszáz mérföldnyi hosszú sáv melyik részén várható a legközelebbi támadás. Az egyetlen, amit a kormány messze keleten levő kényelmes páholyából tett, az volt, hogy együttérzését kifejezve, arra buzdította az ittenieket, hogy szervezzenek helyi önkéntes rendőrséget, amit méltán éreztek úgy az emberek, mint a helyzet nem ismerését, mivelhogy a határvidék meghódításának kezdetei óta minden épkézláb férfi tagja valamilyen nem hivatalos önvédelmi szervezetnek.
Ami Waknuk kerületet illeti, számára a Peremvidék inkább kellemetlenséget jelentett, mint veszélyt. A legmélyebb betörés is megállt tíz mérföldre innét, viszont időről időre – és minden évvel gyakrabban – riadót fújtak, fegyverbe szólították a férfiakat, és minden mezőgazdasági munkát félbeszakítottak. Ezek a megszakítások sokba kerültek, és rengeteg erőt elfecséreltek; és a tetejébe riadalmat is okoztak, valahányszor a baj a mi vidékünkhöz közeledett, mert senki sem lehetett biztos benne, mikor érnek el ide is a portyázók.
Ettől eltekintve kényelmes, nyugodt, szorgos életet éltünk. Háztartásunk népes volt. Apám, anyám, a két néném meg Axel nagybácsi alkotta a családot, rajtunk kívül azonban ott voltak a konyhalányok meg a fejőnők – legtöbbjük valamelyik gazdasági munkás felesége – , a gyerekeik, no meg persze maguk a munkások, úgyhogy a napi teendők végeztével több mint húszan ültük körül a vacsoraasztalt; de ha imára gyülekeztünk össze, még ennél is többet számláltunk, mert a közeli tanyákról egész családok jöttek át hozzánk.
Axel bácsi tulajdonképpen nem is volt igazi hozzátartozónk. Anyám egyik nővérét, Elizabethet vette feleségül. Akkor még tengerész volt, és az asszony követte őt keletre, s ott is halt meg Rigóban, amíg a férje úton volt, s ahonnan nyomorékan tért vissza. Jó hasznát lehetett venni mindenféle ház körüli munkában, bár a lába miatt nehezen mozgott, ezért is vette hozzánk az apám. No meg ő volt a legjobb barátom.
Anyámék heten voltak testvérek: öt lány és két fiú. Ezek közül négy lány volt édestestvér; a legkisebb lány és a két fiú féltestvére volt amazoknak. Hannah-t, a legidősebbet elkergette a férje, és azóta semmit sem hallottak róla. Emily, az anyám következett korban utána. Majd Harriet, aki Kentakba, csaknem ötven mérföldre innét ment férjhez egy nagygazdához. Aztán Elizabeth, Axel bácsi felesége. Hogy Liliant és Thomast, a két féltestvért hová vetette a sors, nem tudom, viszont a harmadik féltestvéré, Angus Mortoné volt a szomszédos farm, amelynek jó mérföldnyi közös mezsgyéje volt a miénkkel, apám nem kis bosszúságára, mivel alig fordult elő olyasmi, amiben közös véleményre tudott jutni Angusszal. Az ő lánya, Rosalind volt természetesen az unokatestvérem.
Bár maga Waknuk a körzet legnagyobb birtoka volt, a legtöbbet azonos elvek szerint rendezték be, és mindegyik egyre terjeszkedett, mert a stabilitási ráta javulása jó ösztönzés volt a növekedésre; a kiirtott erdők helyén évről évre ujabb földeket fogtak művelésbe. Az erdők és ligetek mindjobban visszaszorultak, mígnem a vidék kezdett olyan arculatot ölteni, mint az ősidők óta megművelt keleti földek.
Azt mondják, ma már Rigóban is tudják, merre van Waknuk, és a térképhez se kell tanácsért fordulniuk.
Az igazság az, hogy egy virágzó kerület legvirágzóbb gazdaságában növekedtem. Tízéves fejjel azonban nem túlságosan méltányoltam ezt a körülményt. Bennem úgy élt a házunk, mint egy kellemetlenül szorgos hely, ahol látszatra mindig több a munka, mint a munkáskéz, ezért jó résen lenni, így hát ezen az estén is jónak láttam csendben meghúzódni, amíg a megszokott zajok el nem árulták, hogy közeleg a vacsora ideje, és veszély nélkül előbújhatok.
Amint kisettenkedtem az udvarra, összetalálkoztam Janettel, aki egy nagy sajtár tejet cipelt befelé a fejőházból. Szemét gyanakvón összevonta.
– Hol az ördögben császkáltál?! – förmedt rám. – Az apád keresett, hogy megjárasd a lovat. Kész voltam a válasszal.
– Horgásztam – vágtam ki szemrebbenés nélkül. – Lent a malomnál.
Céltalanul ődöngve végignéztem, amíg a lovakat kifogják, és kicsapják a legelőre. Végre a ház ormán a toronyban kettőt kondult a harang. Feltárultak az ajtók, és az emberek megindultak a konyha felé. Én is csatlakoztam hozzájuk. ÓVAKODJÁL A MUTÁNSTÓL! – kiáltották felém a betűk, amint beléptem, de annyira megszoktam a képet, hogy semmire sem gondoltam. Az egyetlen dolog, ami pillanatnyilag lekötötte minden érdeklődésemet, az ételek ínycsiklandó illata volt.

Újjászületés, III. fejezet

HARMADIK FEJEZET

Ettől kezdve hetenként egyszer-kétszer meglátogattam Sophie-t. Az iskola – ami abból állt, hogy néhány öregasszony öt-hat gyereket írni, olvasni meg számolni tanított – délelőtt volt. Könnyen megtehette az ember, hogy gyorsan bekapja az ebédet, aztán kereket old, miközben mindenki azt hiheti, hogy valaki már befogott valamilyen munkába, de azért volt annyi sütnivalóm, hogy ne túl gyakran éljek ezzel a lehetőséggel, és külön ügyeltem arra, hogy hetenként két-három délután hagyjam magam igába fogni.
Elég gyakran megesett, hogy nem kellett a házukig mennem, hogy találkozzam vele. Néha már messziről hallottam a hívását, de őt magát csak akkor pillantottam meg, amikor előtoppant egy bokorból, vagy fölegyenesedett egy fűcsomó mögül.
Amikor a bokája teljesen rendbe jött, megmutatta birodalma kedvenc zugait. Legszívesebben a patakhoz jártunk. Itt kedvtelve nézegette a mederben úszkáló halakat. Hogy el ne riasszuk őket, hasmánt a partra kúsztunk, és nagy óvatosan a víz fölé dugtuk a fejünket. Néha egészen fura dolgok tárultak a szemünk elé.
Egy napon meglestünk egy halat, a hátán fekete csík húzódott, amely szeplőkké töredezett szét a két oldalán. A hal mozdulatlanul lebegett a vízfolyással szemben, s csak néha-néha tátotta ki nagy lustán a száját, és kapta be a feléje sodródó apró falatokat. Sophie oldalba bökött. Követtem a tekintetét, és megpillantottam a víz fölé hajló bokor alatt egy hosszú árnyékként leskelődő nagyobb halat. Szemét mereven a vízfolyás közepén lebegő halra függesztette, és mozdulatlanságában is érződött az ugrásra kész feszültség, ám mögötte és kissé lejjebb valami más is magára vonta a figyelmünket. Hosszú gólyalábakon, tágra nyílt, éles ollókkal egy különös lény lopakodott előre. Maga alá hajlított farkának óvatos legyező mozdulataival lopta magát mind közelebb a zsákmányára leselkedő halhoz.
Megbűvölve figyeltük a kínosan hosszúra nyúló drámát. A nagyobbik hal még mindig várt a megfelelő pillanatra, mialatt a másik lény egyre közelebb óvakodott hozzá.
– Ne! – kiáltott föl ekkor Sophie, és egy követ dobott a vízbe. Mire a hullámok kisimultak, a szín megüresedett.
– Miért tetted ezt?! – förmedtem rá. Szerettem volna látni a végkifejletet.
– Az a szörnyeteg el akarta kapni. A legtöbbször sikerül nekik.
– Sok van itt belőlük? – kérdeztem, tekintetemmel a vizet fürkészve.
– Rengeteg. Az apám néha szokott fogni. Amilyen rondák, olyan finom a húsuk.
– Én Bűnnek néztem – mondtam. – A Bűneseteket pedig el kell égetnetek, nem megennetek.
– Miért?
Magam sem voltam biztos benne, miért, csak azt tudtam, hogy ez a helyénvaló. Mondtam is neki, hogy odahaza mindig ezt szoktuk tenni.
– De hát ez butaság, amikor olyan finom a húsuk – vélekedett.
Ez elvi kérdés – magyaráztam neki. Azzal sem voltam persze egészen tisztában, hogy ez mit jelent, csak azt tudtam, hogy az én helyemben az apám is ezzel érvelt volna.
– Vagy úgy! – nézett rám Sophie értetlenül, ám némileg lehengerelve.
Egy napon elvittem a nagy töltés mifelénk eső oldalára, hogy megmutassam neki a gőzgépet. Száz mérföldön belül ez volt az egyetlen gőzgép, így méltán büszkélkedtünk vele. Corky, a gépész nem volt a közelben, a gépszín végén azonban tárva-nyitva állt az ajtó, és kihallatszott a ritmikus nyögés, csikorgás és pöfögés. Az ajtóhoz lopakodtunk, és bekukucskáltunk a benti félhomályba. Lebilincselő látvány volt a zihálva föl és alá mozgó nagy gerenda meg odafönt a tető félhomályában előre-hátra ingó himba, amely minden billenés végén megállt egy pillanatra, mintha erőt gyűjtene a következő mozdulathoz. Lebilincselő látvány – ám hamarosan beteltünk egyhangúságával. Tíz perc éppen elég volt a bámészkodásra, ezután fölmásztunk a szín melletti farakásra. Itt elüldögéltünk, és hallgattuk a gép asztmás pöfögését, amely az egész farakást megremegtette alattunk.
– Axel bácsi azt mondja, hogy a Régi Embereknek bizonyosan sokkal jobb masináik voltak – dicsekedtem.
– Az én apám meg azt mondja, hogy ha csak fele is igaz annak, amit a Régi Emberekről mondanak, .akkor varázslóknak kellett lenniük, és nem közönséges embereknek – kontrázott a lány.
– De csodálatos emberek voltak – erősködtem.
– Nagyon is csodálatosak ahhoz, hogy igaz ne legyen – makacskodott.
– Nem hiszi el az apád, amit mondanak róluk, hogy repülni is tudtak? – kérdeztem.
– Nem. Ez hülyeség. Ha tudtak volna, mi is tudnánk.
– De hiszen sok olyan dolog van, amit ők tudtak, és mi most tanuljuk elölről – tiltakoztam.
– De nem a repülést – vitatkozott. – Valami vagy tud repülni, vagy nem. Mi nem tudunk – szögezte le.
Gondoltam, elmondom neki az álmomat a városról meg a fölötte repülő micsodákról, de jobbnak láttam hallgatni, elvégre is mit bizonyít egy álom? Fürgén lekecmeregtünk a rakásról, s a lihegő-csikorgó masinát magára hagyva elmentünk Sophie-ékhoz.
John Wender, az apja épp most jött meg szokásos útjáról. A külső szín irányából kopácsolás hangja hallatszott, és az egész udvart betöltő illatból következően állatbőröket feszített rámákra. Sophie odafutott hozzá, és karját a nyaka köré fonta. A férfi, egyik karjával magához ölelve a lányát, fölegyenesedett.
– Szervusz, Csibi – mosolygott Sophie-ra.
Aztán elkomolyodó arccal intett nekem. Volt köztünk egy hallgatólagos megállapodás, hogy mint férfi a férfival érintkezünk egymással. Nem mindig volt ez így. Amikor először látott, olyan szemeket meresztett rám, hogy inamba szállt a bátorságom, és a jelenlétében meg se mertem mukkanni. A helyzet azonban fokozatosan megváltozott. Barátok lettünk. Rengeteg érdekes dolgot tanultam tőle, néha mégis azon kaptam rajta, hogy gyanakvóan méreget.
Nem is csoda. Csak évek múlva értettem meg, mennyire fölkavarhatta az az eset, amikor hazatérve Sophie-t kificamodott bokával találja, és rájön, hogy senki más, mint David Strorm, Joseph Strorm fia volt az, aki meglátta a lánya lábát. Szerintem meg kellett hogy kísértse az a gondolat, hogy egy halott fiú nem szegheti meg az ígéretét. Érthető is lett volna. Lehet, hogy Wenderné mentette meg az életemet.
Pedig bizonyára megnyugodott volna, ha értesül arról az esetről, amely körülbelül egy hónappal azután történt nálunk, hogy összeismerkedtem Sophie-val.
Szilánk ment a kezembe, és amikor kipiszkáltam, a vérzés nem akart elállni. A konyhába mentem segítségért, de mindenki el volt foglalva a vacsora előkészületeivel, így magam túrtam föl a fiókot lépésért. Egy darabig hiába próbáltam fél kézzel bekötözni a kezem, amikor észrevett az anyám. Nyelvével korholóan csettintget-ve kimosatta velem a sebet. Majd akkurátusán rátekerte a kötést, és közben szidott, hogy épp akkor kellett neki ez az egész, amikor ki sem látszik a munkából. Én kértem a bocsánatát, és megjegyeztem:
– Magam is elboldogulnék, ha volna még egy kezem.
Jó hangosan mondhattam, mert egyszerre baljós csönd zuhant a helyiségre.
Anyám megdermedt. Körülnéztem, kerestem a hirtelen csend okát. Mindenki engem bámult: kaláccsal a kezében Mary, a vacsorára váró két munkás (a négy közül), apám, aki éppen el akarta foglalni helyét az asztalfőn, meg a többiek. Apám arcáról épp most söpörte le a csodálkozás kifejezését a düh. Riadtan, bár értetlenül lestem, ahogy megfeszül az ajka, előreugrik az álla, és a szemöldöke összerándul hitetlen szeme fölött.
– Mit mondtál, te gyerek? – vont felelősségre.
Jól ismertem ezt a hangot. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mi rosszat követtem el már megint. Dadogva-hebegve nyögtem ki:
– Én... én... azt mondtam, hogy nem tudom magam bekötözni.
Szeméből a hitetlenséget félig kiszorította a szemrehányás:
– És azt kívántad, hogy bárcsak lenne még egy harmadik kezed!
– Nem, apám, csak azt mondtam, hogy ha volna még egy kezem...
– ...akkor be tudnád kötözni. Ha ez nem kívánság volt, akkor micsoda?
– Én csak azt mondtam, ha –tiltakoztam. Túlságosan riadt és zavarodott voltam, hogysem meg tudtam volna magyarázni, hogy ez csak egy módja volt annak a nehézségnek a kifejezésére, amelyet sokféleképpen lehetne még érzékeltetni. A többiek ekkorra már levették rólam a tekintetüket, és várakozóan néztek az apámra. Az ő arckifejezése semmi jóval nem kecsegtetett.
– Te, az egyetlen fiam, az Ördöghöz fohászkodtál, hogy adna neked még egy kezet! – mutatott rám vádlón.
– De hát én nem... Én csak...
– Hallgass, te kölök! Aki itt van, mindenki hallotta, mit mondtál. Hazugsággal semmit sem segítesz a dolgon.
– De én...
– Elégedetlenségedet fejezted ki azzal a testtel, amelyet Isten adott néked, saját képére és hasonlatosságára, igen vagy nem?
– Én csak azt mondtam, ha volna...
– Káromlást követtél el, fiú. Kétségbe vontad a Szabályt, mindenki hallotta. Mit szólsz hozzá? Tudod, mi az a Szabály? –
Semmi értelme többé a tiltakozásnak. Jól tudtam, hogy apám mostani ingerült hangulatában meg sem próbálna megérteni. Papagájként eldünnyögtem hát:
– „A Szabály az Isten képe."
– Ugye hogy tudod? És mégis szántszándékkal azt kívántad magadról, hogy mutáns légy. Micsoda szörnyûség, micsoda borzalom! Te, az én fiam, káromlást követsz el a szüleid elõtt! – Szigorú, tanáros hangon a mellemnek szögezte: – Mi a mutáns?
– „Átkozott dolog Isten és ember elõtt" – motyogtam.
– És ez szerettél volna lenni! Igen vagy nem?
Összeszoruló szívvel éreztem, hogy hasztalan volna minden szó, ezért összeszorítottam a számat, és lesütöttem a szememet.
– Térdre! – parancsolta. – Térdre, és imádkozz!
A többiek is térdre ereszkedtek. Apám hangja magasba szökkent:
– Uram, bűnösök vagyunk a mulasztás vétkében. Könyörgünk, bocsásd meg nekünk, hogy nem tanítottuk meg jobban ezt a gyermeket a te törvényeidre...
A dörgedelmes ima sokáig tartott. Az ámen utáni áhítatos csöndbe apám hangja robbant bele:
– Most pedig menj a szobádba, és imádkozzál. Imádkozzál, gyarló gyermek, bár méltatlan vagy a bocsánatra, hátha Isten az ő nagy kegyelmében mégis megadja néked. Később bemegyek hozzád.
A szobámba mentem, de nem imádkoztam. Ültem az ágy szélén nyomorultul, s a megrökö-nyödöttség és szégyen érzését lassan elhomályosította bennem a parázsként fölizzó igazságtalanság tudata.
Éjjel, amikor az apám látogatása okozta kín valamelyest lecsillapodott, nem hagytak aludni a kétségek. Nem volt nekem eszem ágában sem harmadik kezet kívánni, ám ha úgy lett volna? Ha már a gondolata is olyan szörnyűséges, mi van akkor, ha valakinek valóban három keze van? Vagy valami más rendellenessége, mondjuk eggyel több lábujja?
És amikor végre elnyomott az álom, álmot láttam.
Mindnyájan az udvarban gyülekeztünk, éppen úgy, mint a legutóbbi Tisztogatás alkalmából. Akkor egy kicsiny, kopasz borjú állt ott, bambán pislogva az apám kezében megcsillanó késre; ezúttal egy kicsi lány, Sophie toporgott előttünk mezítláb, hasztalan igyekezve elrejteni az emberek szeme elől két lábán a lábujjak szembetűnően hosszú füzérét. Mi meg ott álltunk vá-rakozóan, és őt néztük. Egyszerre futkosni kezdett egyik embertől a másikig segítségért esedez-ve, de senki sem mozdult, csak állt mindenki kifejezéstelen arccal. Apám megindult feléje, kezében megvillant a kés. Sophie egyre kétségbeesettebben rohangászott egyik embertől a másikig, könnyei patakzottak az arcán. Apám rendít-hetetlenül, engesztelhetetlenül lépkedett feléje, és senki sem sietett a kislány segítségére. Apám egyre közelebb ért hozzá, s karját kinyújtotta, hogy elzárja a sarokba szorított teremtés menekülésének útját.
Végre elkapta, és visszaráncigálta az udvar közepére. A nap pereme föltűnt a látóhatár szélén, és az emberek egy zsoltár éneklésébe fogtak. Apám egyik kezével megragadta Sophie-t, akárha a vergődő borjút ragadná meg. A másik kezét a magasba emelte, és amikor lesújtott vele, a felkelő nap sugara megvillant a kés pengéjén, hasonlóképpen, mint amikor a borjú torkát metszette el...
Ha John és Mary Wender ott lett volna mellettem, amikor vergődve-kiáltozva fölébredtem, aztán némán feküdtem a sötétben, próbálva meggyőzni magam, hogy az a rettenetes kép, amely még mindig oly kínzón mardosott az agyamban, csupán álom volt, azt hiszem nagy kő esett volna le a szívükről.

Újjászületés, IV. fejezet

NEGYEDIK FEJEZET

Ekkortájt életem nyugalmas korszakát olyan időszak váltotta föl, amikor minduntalan történt velem valami. Az eseményekben nem volt sok logika; más szóval alig egy-két dolog volt összefüggésben egymással. Mintha egyszerre beállt volna az aktív ciklus, mint amikor egyik időjárási szakasz átadja helyét a másiknak.
Azt mondhatnám, a Sophie-val való találkozásom volt az első az események láncolatában; a következő meg az, amikor Axel bácsi rajtakapott bennünket Rosalind Mortonnal, a másodunokanővéremmel. Éppen beszélgettem a lánynyal – méghozzá fennhangon, mert jóllehet így lassabban ment a dolog, de sokkal könyebben megértettük egymást, mint amúgy – , amikor a bácsikám belém botlott. Még szerencse, hogy ő, s nem valaki más.
Valamiféle önfenntartási ösztön súghatta nekünk, hogy eltitkoljuk ezt a dolgot, mert semmiféle veszélytudat nem élt bennünk, énbennem olyannyira nem, hogy amikor Axel bácsi rajtakapott, amint egy boglya tövében látszólag magamban beszélek, alig próbáltam elkendőzni a dolgot. Legalább egy perce figyelhetett már, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki van ott, és arrafelé fordultam.
Axel bácsi magas termetű férfi volt, se nem sovány, se nem kövér, keménykötésű, és láthatóan megedzette az idő. El-elnéztem őt munka közben, és arra gondoltam, hogy van valami hasonlóság viharvert keze, karja és a simára kopott szerszámnyél között. Most szokásos tartásában állt ott, testsúlyának nagy részét vastag botjára támasztva, amelyre azóta szorult, hogy tengerész korában rosszul forrt össze a törött lába. Bozontos, kissé dércsípte szemöldökét félig összevonta, napbarnította arcvonásai között azonban félmosolyféle bujkált.
– Nocsak, Dayie fiam, kivel beszélgetsz olyan elmélyülten? Tündérekkel, törpékkel vagy netán csak a nyulakkal? – kedélyeskedett.
Én csak megráztam a fejem. Ő odasántikált hozzám, mellém telepedett, kihúzott egy fűszálat a boglyából, és rágcsálni kezdte.
– Egyedül érzed magad? – érdeklődött.
– Nem én – feleltem.
Kissé összevonta a szemöldökét.
– Nem volna érdekesebb, ha valamelyik gyerekkel társalognál? – mondta. – Érdekesebb lenne, mint csak ülni itt és magadban beszélni.
Tétováztam, aztán mivel mégiscsak Axel bácsiról van szó, a legjobb barátomról a felnőttek között, kiböktem:
– De hiszen azt csináltam.
– Micsodát? – lepődött meg.
– Egy gyerekkel beszélgettem – mondtam. Értetlenül ráncolta a homlokát.
– Kivel?
– Rosalinddal – feleltem.
Pár percig szigorúan méregetett.
– Hm. Vagy csak én nem látom őt a közelben? – csodálkozott.
– Á, nincs is itt. Otthon van, legalábbis nem messze otthonról, egy kis faházikóban, amelyet titokban a bátyjai építettek az erdőben – magyaráztam. – Ez a kedvenc búvóhelye.
Eleinte sehogy sem értette, mit akarok mondani. Mintha valamilyen színdarabban szerepelnénk együtt; ám miután nagy nehezen megmagyaráztam neki, élénken figyelő arca elkomorult. Amikor elhallgattam, percekig egy szót sem szólt, aztán vallatóra fogott:
– Igazat beszélsz, Davie fiam, és nem csak kitaláltad az egészet?
És közben mereven rám szögezte szúrós tekintetét.
– Igen, Axel bácsi, igazat beszélek – nyugtattam meg.
– És erről, ugye, soha senkinek nem szóltál egy szót sem?
– Nem én. Ez titok – mondtam, mire ő láthatóan megkönnyebbült.
Eldobta a fűszál maradványát, és egy újabbat húzott ki a boglyából. Majd miután elmélyült arccal két-három darabkát leharapott belőle, s kiköpte, tekintetét újfent rám szögezte.
– Davie – mondta – , szeretném, ha megígérnél nekem valamit.
– Tessék, Axel bácsi.
– Azt szeretném – mondta halálos komolyan – , ha titok is maradna, ígérd meg, hogy soha, de soha senkinek sem mondod el azt, amit most közöltél velem. Ez nagyon, de nagyon fontos; később magad is jobban meg fogod érteni, mennyire fontos. Ne tégy semmi olyat, amiből bárki is gyaníthatná a dolgot. Megígéred nekem?
Komolysága nagy hatással volt rám. Még sohasem láttam ilyen ünnepélyesnek. Ha másból nem, ebből megsejtettem, hogy olyasmire adtam a szavam, aminek félig sem értettem meg a jelentőségét. Szemét a szemembe fúrta, amíg elmondtam a fogadalmat, aztán elégedetten bólintott, látva, hogy nem a levegőbe beszélek. Kézfogással pecsételtük meg a megállapodásunkat.
– A legjobb az volna, ha ki tudnád verni a fejedből – mondta aztán.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán megráztam a fejem.
– Nem hiszem, Axel bácsi, hogy meg tudnám tenni. Hogy elfelejtsem. Vagyis hogy egyszerűen megvan. Mintha azt akarnám elfelejteni... – de nem találtam megfelelő hasonlatot.
– Mintha el akarnád felejteni a beszédet, a hallást, nem igaz? – segített ki.
– Olyasféle, de nem egészen – bólintottam. Bólintott ő is, és elgondolkodott.
– Belül a fejedben hallod, ugye, a szavakat? – kérdezte.
– Hát nem egészen „hallom" és nem egészen „látom" őket – feleltem. – Mintha árnyékok jelennének meg bennem, és ha nevükön nevezem őket, akkor megvilágosodnak, és egyszerre megértem őket.
– De nem föltétlenül kell nevükön nevezned őket, vagyis hogy nem kell hangosan kimondanod a nevüket, mint az imént, nemde?
– Egyáltalán nem, csak néha, hogy könnyebben megértsük egymást.
– Meg hogy mindkettőtöknek könnyebben a fejetekre idézze a bajt. ígérd meg azt is, hogy soha többé nem fogjátok fennhangon csinálni.
– Rendben van, Axel bácsi – ígértem meg.
– Ha nagyobb leszel, meg fogod érteni ennek a fontosságát – tette hozzá, majd a lelkemre kötötte, hogy Rosalinddal is ígértessem meg ugyanezt. A többiekről nem is tettem említést neki, látva, hogy már így is eléggé fölizgatta az ügy, magamban azonban elhatároztam, hogy velük is megígértetem. Végezetül újból a kezét nyújtotta, és ünnepélyesen titoktartást fogadtunk.
Még aznap este előadtam az ügyet Rosalindnak meg a többieknek. Ez végleg megérlelt bennünk egy homályosan már meglevő érzést. Nem hiszem, hogy akadt közöttünk valaki is, aki egyszer-kétszer önkéntelenül el ne árulta volna magát, és ne vonta volna magára valaki furcsálló, gyanakvó pillantását. Egy-két ilyen pillantás elég intő jel volt mindannyiunk számára; az ilyen sokat sejtető, a gyanú határát súroló rosszallás kifejezésével telt tekintetek mentettek meg bennünket a bajtól. Nem mintha megállapodtunk volna valamilyen összehangolt viselkedésben. Mindössze arról volt szó, hogy ki-ki a maga szakállára ugyanazt az önvédelmi, titkolózó magatartást vette föl. Most azonban az a körülmény, hogy Axel bácsi olyan nagyon ragaszkodott az ígéretem kicsikarásához, megerősítette bennünk a veszély érzetét. Jóllehet alaktalan, ám annál valóságosabb volt ez az érzés. Sőt én még csak jobban fölszíthattam bennük a gyanú izzó parazsát, amikor próbáltam érzékeltetni velük Axel bácsi ünnepélyességét, mert senki sem mondott ellent. Könnyedén, sőt mondhatni buzgón megígértek mindent, mintha egy, a lelkűkre nehezedő tehertől szabadítanák meg magukat. Ez volt az első csoportos ténykedésünk; mi több: csoporttá is az érlelt bennünket, hogy formálisan megvallottuk egymás iránti felelősségünket. Ez volt az első lépésünk a véd- és dacszövetség útján, s ez a lépés egész életünket megváltoztatta, jóllehet akkor még aligha tudtuk volna így megfogalmazni. Akkor leginkább a csoportközösség tudata nyűgözött le bennünket.
Aztán ennek a személyes élménynek szinte a sarkában ránk tört egy mindenkit érintő esemény: egy nagyszabású rajtaütés a Peremvidékről.
Szokás szerint most sem volt készenlétben semmiféle részletes elhárítási terv. A szervezés csak arra szorítkozott, hogy parancsnokságokat állítottak föl az egyes körzetekben. Riadó esetén a körzet minden épkézláb férfia köteles volt megjelenni a legközelebbi parancsnokságon, s a további teendőket a szerint szabták meg, hogy hol és milyen mérvű volt a veszély. Kisebb rajtaütések elhárítására elégségesnek is bizonyult ez a módszer, igaz viszont, hogy nem is szánták másra, így aztán amikor a Peremvidék megfelelő vezérekre tett szert, akik szervezett mederbe terelték a betöréseket, ott álltunk megfelelő védelmi rendszer nélkül. A betolakodók széles fronton nyomultak előre, fölmorzsolva az útjükba akadó kisebb népfölkelő egységeket, kedvükre végigfosztogatva a vidéket, és szinte akadály nélkül zúdultak le, huszonöt mérföldre vagy mélyebbre is, a civilizált vidékekre.
Ekkorra úgy-ahogy rendeztük sorainkat, és a szomszédos kerületek is összeszedték annyira magukat, hogy a szárnyak nyugtalanításával elejét vegyék a betörés kiszélesítésének. No meg fegyverrel is jobban elláttuk magunkat. Embereink közül soknak volt már puskája, míg a peremvidékiek alig néhány zsákmányolt lőfegyverrel rendelkeztek, és főleg nyilakkal, késekkel és dárdákkal voltak fölfegyverkezve. Mégsem volt könnyű elbánni velük, merthogy széles fronton nyomultak előre. Jobban otthon voltak az erdőben, és a normális embereknél ügyesebben el tudtak rejtőzni, így még legalább tizenöt mérföldre előrehatoltak, mire sikerült föltartóztatnunk és ütközetre kényszerítenünk őket.
Nekem mint gyereknek nagyon izgalmas volt ez az egész. A betolakodók valamivel több mint hét mérföldre voltak tőlünk, s waknuki majorságunk az egyik gyülekezőhellyé lépett elő. Apám, akinek a hadjárat elején nyílvessző fúródott a karjába, most az önkéntes osztagok szervezésében segédkezett. Napokon keresztül nagy volt a sürgés-forgás, amíg az embereket lajstromba vették, besorolták, és végre a marcona hadfiak a gazdaság női tagjainak kendőlobogtatásától kísérve el nem masíroztak.
Miután mindenki, a mi munkásainkat is beleértve, elvonult, egy napig kísérteties csend borult a házunkra. A második nap egy magányos lovas vágtatott visszafelé a frontról. Csak annyi ideig tartózkodott nálunk, amíg elújságolta, hogy nagy ütközet volt, és a peremvidékiek, miután néhány vezérüket foglyul ejtettük, fejvesztve menekülnek, aztán továbbrobogott a jó hírrel.
Még ugyanannak a napnak a délutánján kisebb lovascsapat ügetett be az udvarunkra, két fogoly peremvidéki vezért közrefogva.
Munkámat odahagyva, kíváncsian odafutottam. Első látásra csalódást okoztak nekem. A peremvidékiekről elterjedt mendemondák alapján arra számítottam, hogy kétfejű, tetőtől talpig szőrös, hatkezű, -lábú lényeket fogok megpillantani. Ehelyett első pillantásra közönséges, szakállas férfiak benyomását keltették, igaz, hogy szokatlanul piszkosak és rongyosak voltak. Egyikük köpcös, szőke férfi volt, csimbókos hajjal, mintha késsel nyírták volna meg. Mikor azonban a másikra esett a pillantásom, a meglepetéstől gyökeret eresztett a lábam, és tátva maradt a szám. Mintha fejbe kólintottak volna, csak bámultam rá bambán, mert ha rendes ruha van rajta, és megfésüli a szakállát, kiköpött apám áll előttem.
Amint nyergében ülve körülnézett, neki is megakadt rajtam á tekintete; először futtában, közönyösen átsiklott rajtam, ám hirtelen vissza-ugrott rám, és mereven belém fúródott". Számomra érthetetlen, különös kifejezés ült ki a szemébe.
Száját szólásra nyitotta, de ebben a pillanatban emberek jöttek elő a házból – köztük apám is, akinek még mindig föl volt kötve a karja – , hogy lássák, mi történik idekint.
Apám megállt a lépcsőn, és szemügyre ve'tte a lovascsoportot, aztán ő is észrevette középen a férfit. Egy percig csak állt megkövültén, akárcsak én, aztán arcából kifutott a vér, és krétafehérre vált.
Gyorsan a másik férfira pillantottam. Az szobormereven ült a lován. Arckifejezését meglátva, mintha jeges kéz markolt volna a mellembe. Sohasem láttam azelőtt ilyen mezítelen gyűlöletet, amilyen a mély barázdákból, a szikrázó szemekből, a vadállatian vicsorító fogakból sütött. Korbácsként csapott az arcomba ez az ismeretlen, vérfagyasztó valami, és a nyomát örökké őrizni fogom a lelkemben.
Ekkor az apám, mint valami nagybeteg, egészséges kezével az ajtófélfába kapaszkodott, és visszavonult a házba.
Az egyik kísérő elvágta a fogoly kezén a kötelet. Ez leszállt a lóról, és én megláttam, mi a baj vele. Több mint negyven centiméterrel magasabb volt, mint a többiek, de nem azért, mintha testes ember lett volna. Ha a lábai normálisak, akkor aligha magasabb, mint az apám száznyolcvan centiméterével, csakhogy nem voltak normálisak. Keze-lába irtózatosan hosszú volt és vézna, úgyhogy az egész emberben volt valami pókszerű.
A kísérők enni-inni adtak neki. Leült egy padra; csontos térde csaknem egy magasságba került a vállával. Miközben a kenyeret és sajtot majszolta, szeme körbejárt az udvaron, és mindent elraktározott. Vizsla tekintete ismét megakadt rajtam. Intett a fejével. Én úgy tettem, mintha nem venném észre. Újfent biccentett. Elfogott a szégyen gyávaságom miatt. Közelebb somfordáltam, majd még közelebb, ám gondosan ügyelve, hogy kívül maradjak pókszerű karja hatósugarán.
– Hogy hívnak, te fiú? – kérdezte.
– Davidnak – feleltem. – David Strormnak. Bólintott, mintha ezt várta volna.
– Az az ember ott az ajtóban, fölkötött karral, bizonyára az apád, Joseph Strorm, nemde?
– De igen – feleltem.
Erre is rábólintott. Tekintetét körülhordozta a házon meg a melléképületeken.
– Akkor hát ez lenne itt Waknuk? – fordult felém.
– Ez – feleltem.
Nem tudom, meddig folytatta volna a kérdezősködést, mert elkergettek onnan. Kisvártatva újra lóra szálltak és elügettek, de előbb a pókember kezét ismét megkötözték. Tekintetemmel elkísértem őket a Kentak felé vezető úton, s csöppet sem bántam, hogy elmentek. Első találkozásom egy peremvidékivel végül is nem sikeredett túlságosan izgalmasra; inkább valami kellemetlen nyugtalanságot hagyott bennem.
Később hallottam, hogy mind a két peremvidéki fogolynak még azon az éjszakán sikerült megszöknie. Nem emlékszem rá, ki közölte a hírt, annyi azonban holtbiztos, hogy nem az apám. Ő sohasem tért vissza arra a napra, nekem pedig nem volt merszem kérdezősködni róla.
Aztán alighogy leülepedett a betörés kavarta por, és az emberek épp hogy nekigyürkőztek a farmon az elmaradt munkáknak, amikor apám nyakig belegabalyodott egy civakodásba a nagybátyámmal, Angus Mortonnal.
A két ember vérmérsékletének és nézeteinek különbsége éveken keresztül meg-megújuló háborúskodás forrása volt közöttük. Apám, mint mondják, abban összegezte a másikról alkotott véleményét, hogy ha Angusnak egyáltalán vannak is elvei, azok olyan határtalanul szabadosak, hogy romlással fenyegetik az egész környék erkölcsi állapotát; mire Angus, azt mondják, azzal vágott vissza, hogy szerinte Joseph Strorm egy kőszívű, vaskalapos szentfazék, akinek a vakbuzgósága messze túllépi az ostobaság határát, így hát elég volt egy szikra, hogy föllobbanjon közöttük a háborúság tüze, és a legújabb amiatt tört ki, mert Angus szert tett egy pár nagylóra.
A nagylovak híre eljutott a mi kerületünkbe is, bár látni még senki sem látta őket. Apám lelkét már az is eléggé fölkavarta, amit hallott róluk; aztán az sem volt valami jó ajánlólevél számukra, hogy Angus szerezte be őket; következésképpen nem minden előítélet nélkül vette őket szemügyre.
Kétségei egyből megerősítésre találtak. Mihelyt megpillantotta a huszonhat markos marmagasságú, jól megtermett jószágokat, rögtön tudta, hogy baj van velük. Utálkozva hátat fordított nekik, és meg sem állt a Felügyelőig, s követelte, hogy mint Bűnt, semmisítse meg őket.
– Ezúttal nincs rá alapja – mondta a Felügyelő vidáman, hogy végre nyeregben érezheti magát.
– A kormány jóváhagyta őket, ennélfogva én már nem tehetek ellenük semmit.
– Lehetetlen – kötözködött az apám. – Isten sohasem teremtett ekkora lovakat. A kormány nem hagyhatta jóvá őket!
– Pedig jóváhagyta – mondta a Felügyelő. – Sőt mi több – tette hozzá kárörvendően – , Angus közölte, hogy jól ismervén a vidék szellemét, hiteles törzskönyvet is beszerzett róluk.
– Az a kormány, amelyik ilyen barmokat jóváhagy, csakis korrupt lehet és erkölcstelen – nyilatkoztatta ki apám.
– Meglehet – mondta a Felügyelő – , de akkor is az a kormány. Apám rámeresztette a szemét.
– Könnyű belátni – mondta – , hogy egyesek miért hajlandók jóváhagyni őket. Egy ilyen bestia kettő vagy tán három közönséges ló munkáját is képes, elvégezni, és hozzá kevesebbet eszik, mint két ló. A haszon nyilvánvaló, melyik vizsgabiztos merne ellenállni neki? Ám ez még nem. jelenti azt, hogy az igazság is az ő oldalukon van. Én azt mondom, hogy egy ilyen ló nem Isten teremtménye, és ha nem, akkor Bűn, amelyet ki kell irtani.
– A hivatalos jóváhagyás kifejti, hogy ezt a fajtát normális úton, a nagyságra menő szelekcióval tenyésztették ki. És különben is próbáljon akár csak egy olyan vonást is találni rajtuk, amely szabálytalannak minősíthető – vetette oda a Felügyelő kihívóan.
– Ebből még nem következik, hogy szabályszerűek – makacskodott az apám. – Egy ló, amely ekkora méretű, nem lehet szabályos, és mint magánember, ön is ugyanolyan jól tudja ezt, akárcsak én, ne is tagadja. Elég, ha csak egyszer megengedünk olyasmit, amiről tudjuk, hogy helytelen, és ki tudja, hol kötünk ki. Egy istenfélő gyülekezet nem tagadhatja meg a hitét csak azért, mert egy állami engedélyező hivatal beadta a derekát a nyomásnak. Nem kevesen vagyunk itt, akik tudjuk, milyennek szánta Isten az ő teremtményeit, még ha a kormány megfeledkezik is róla.
– Mint Dakers-ék macskája esetében? – mosolygott a Felügyelő.
Apám rámeredt. A Dakers-ék macskájának esete még mindig fájó sebként égette.
Körülbelül egy évvel korábban valahogy a tudomására jutott, hogy Ben Dakers felesége egy farkatlan macskát tart a házában. Nyomozni kezdett, és minekutána elégséges bizonyítékot gyűjtött össze arról, hogy a macska nem elveszítette a farkát, hanem soha nem is volt neki, kiátkozta, és bírói minőségében meghagyta a Felügyelőnek, hogy mint Bűn ellen, bocsásson ki ellene megsemmisítési végzést. A Felügyelő ímmel-ámmal meg is tette, mire Dakers azon nyomban fellebbezett. Apámat felbőszítette ez a csűrés-csavarás egy ilyen nyilvánvaló ügyben, és kezébe vette a Dakers-ék macskája feletti ítélet végrehajtását, amikor még sub judice volt az ügy. Amikor azonban a végén megérkezett a leirat, amely szerint létezik egy történelmileg hitelesített és elismert farkatlan macskafajta, akkor kutyaszorítóba került. Hosszas tusakodás után inkább választotta a nyilvános megkövetést, mintsem hogy lemondjon bírói posztjáról.
– Ez – vágott vissza a Felügyelőnek élesen – összehasonlíthatatlanul nagyobb horderejű ügy.
– Ide hallgasson – próbált a lelkére beszélni a Felügyelő – , a fajta jóvá van hagyva. Ami pedig ezt a fogatot illeti, megvan rá a fajtahitelességi végzés. Ha ez sem győzi meg, hát tessék, lője agyon őket, és meglátja, mit zúdít a fejére.
– Az ön erkölcsi kötelessége – erősködött az apám – , hogy kiadja a végzést ezek ellen az állítólagos lovak ellen.
A Felügyelő elvesztette a türelmét.
– Az is a hivatalos kötelességeim közé tartozik – csattant föl – , hogy megvédjem őket az ostobák vagy a fanatikusok ellenében!
Apám nem ütötte meg a Felügyelőt, de nem sok híja lehetett. Napokon keresztül fortyogott benne az indulat, a legközelebbi vasárnapon pedig dörgedelmes prédikációban bélyegezte meg a mutánsok iránti türelmességet, amely sárral szennyezi be gyülekezetünk tisztaságát. Felszólított mindenkit, hogy bojkottálja azt, aki Bűnt birtokol, kikelt a felső körök erkölcstelensége ellen, célzott rá, hogy odafönt sokan rokonszenveznek a mutánsokkal, s a végén megsemmisítő bírálatnak vetett alá egy bizonyos hivatalnokot mint elvtelen gazdáinak elvtelen csatlósát és a Gonosz Erők helyi képviselőjét.
Noha a Felügyelő nem rendelkezett ilyen kényelmes szószékkel, széles nyilvánosságot kaptak bizonyos csípős megjegyzései a zaklatást, a hatóságok megsértését, a vakbuzgóságot, a szenteskedést, a rágalmazást és a kormány döntései elleni nyílt föllépés lehetséges következményeit illetően.
Fölöttébb valószínű, hogy éppen ez az utóbbi célzás volt az, amely rábírta apámat, hogy megmaradjon a szavaknál. Elég baja volt már a Dakers-ék macskája miatt, amely az égvilágon semmi hasznot nem hajtott, ellentétben a nagylovakkal, amelyek értékes jószágok voltak; no meg Angus sem volt az az ember, aki lemondott volna a megtorlásról, ha úgy jön a sora.
Így hát elég sok zűr volt a házunkban ahhoz, hogy amikor csak tehettem, elkívánkozzam otthonról.
Most, hogy a vidék újból visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az ember nem futott össze minduntalan ismeretlen emberekkel, Sophie-nak ismét megengedték a szülei, hogy elkóboroljon, és amikor csak lehetett, én is észrevételenül meglógtam otthonról.
Sophie természetesen nem járhatott iskolába. Még hamis bizonyítvány birtokában is egykettőre lelepleznék, és bár a szülei tanították őt írni-olvasni, könyvek híján nem sok hasznát vette a tudományának. Ezért is beszélgettünk annyit a kirándulásainkon, vagyis főleg én igyekeztem őt beavatni olvasmányaimba.
Meséltem neki arról, hogy általános fölfogás szerint a világ nagyon nagy és valószínűleg kerek. A civilizált részét, amelynek Waknuk csak egy parányi csücske, Labradornak hívják. Azt mondják, hogy még a Régi Emberek adták neki ezt a nevet, bár ez nem egészen biztos. Labrador jó részét sok-sok víz veszi körül, amelyet tengernek hívnak, s amelynek nagy a fontossága a hal miatt. Azok közül, akiket ismerek, Axel bácsin kívül senki sem látta a tengert, mert igen-igen messze van, de ha háromszáz mérföldnyit mennél keletre, északra vagy északnyugatra, előbb-utóbb eljutnál hozzá. Ellenben délnyugat vagy dél felé hiába mennél, mert ott csak a Peremvidékre, majd azon túl a Gonoszföldre jutnál, ahonnan nem kerülnél ki élve.
Azt is mondják, bár senki sem biztos benne, hogy a Régi Emberek idejében Labrador zord, hideg vidék volt, ahol senki sem tudott sokáig megmaradni, ezért akkoriben csak fákat neveltek ott, meg titokzatos bányászatukat űzték. De hát ennek már sok-sok éve. Ezer, kétezer – vagy még ennél is több? Ki tudná megmondani ma már! Mint ahogy azt sem tudja senki, hány nemzedék élte le barbárságban életét a Csapás és az írott történelem kezdete között. Abból a barbár korból egyedül Nicholson Töredelmei maradt fönn, ez is csak azért, mert jó néhány évszázadon keresztül megőrizte az a lezárt kőláda, amelyben rábukkantak. A Régi Emberek pedig csupán a Bibliát hagyták ránk örökül.
Azon túl, amit ez a két könyv elmond, a háromszáz évnél korábbi időket a feledés homálya rejti el élőlünk. Ebből a homályból pusztán egykét legenda indázik elő, azt is alaposan elnyűtték az egymást követő generációk, így jutott el hozzánk szájról szájra a Labrador név is, mivel sem a Biblia, sem a Töredelmek nem tesz említést róla, és lehet, hogy a hideg dolgában is igazat mond a szájhagyomány, jóllehet ma már csak két fagyos hónap van az évben: ezt is a Csapás számlájára írhatjuk, mint ahogy jószerivel mindenért a Csapást tehetjük felelőssé.
Sokáig vitatták, hogy Labrador és a nagy Newf-szigeten kívül másutt egyáltalán laknak-e emberek. Azt tartották, hogy a többi csupa Gonoszföld, amelyre a Csapás teljes súlya lezúdult, de aztán itt-ott találtak még egy-két peremvidéket. Persze ezek mind nagymértékben elfajzottak voltak és Istentől elhagyottak, és jelenleg gondolni sem lehet a civilizálásukra, ám ha a gonosz-földek határai ott is visszahúzódnának, mint nálunk, akkor egyszer talán ezeket is gyarmatosítani lehet.
Mindent összevetve nem sokat tudtunk a világról de az a kevés is sokkal érdekesebb volt, mint az etika, amelyet vasárnap délutánonként egy öregember tanított az osztályunkban. Az etika azzal foglalkozott, hogy miért csináljunk vagy ne csináljunk valamit. A tilalmak nagy része megegyezett azokkal, amelyeket apám állított elénk, a miértjük azonban néha különbözött, ami igencsak megzavart bennünket.
Az etika tanítása szerint az, emberiség – vagyis mi itt, a civilizált vidékeken – fokozatosan visszakapaszkodik a kegyelem állapotába; az a rejtett és nehéz ösvény, amelyet követünk, fölvezet a csúcsokra, ahonnan egykor lezuhantunk. Az igaz ösvényből számos hamis ösvény ágazik ki, és ezek sokszor könnyebbeknek és csalókábbaknak tűnnek; holott mindegyik a szakadék szélére visz, amely mögött az örökkévalóság feneketlen mélysége tátong. Igaz ösvény csak egy van, és ha azt követjük. Isten segedelmével és az általa megszabott időben visszaszerezzük mindazt, amit elveszítettünk. Ez az ösvény azonban alig-alig látszik, és az embernek minden lépésére vigyáznia kell, hogy elkerülje az ezernyi csapdát és kelepcét, és a vesztébe rohan, aki egyedül, saját feje után akarja végigjárni. Csakis az egyházi és világi hatóságok vannak abban a helyzetben, hogy helyesen meg tudják ítélni, vajon a következő lépés újrafelfedezés-e, és ennélfogva biztonságban megtehető, avagy letérít a fölfelé vezető útról, következésképpen bűnös.
A világra kirótt Csapást le kell vezekelni, a hosszú kapaszkodót hűségesen végig kell járni, és a végén, ha útközben megtartóztatjuk magunkat a csábításoktól, ott vár a megbocsátás jutalma: a visszanyert Aranykor. Hasonló vezeklések korábban is voltak: a kiűzetés a Paradicsomból, az özönvíz, a Járványok, a Tűzeső, a Fogság. A Csapás is ezeknek a büntetéseknek a sorába tartozott, csakhogy mindegyiknél súlyosabb volt. Mintha minden veszedelem egyszerre sújtott volna le, és még valamivel megtetőzve, ami sokkal nagyobb pusztulást vitt végbe, mint a vizes a tűz. Hogy mivel érdemeltük ki a Csapást, senki sem tudja, de ha a korábbi csapásokra gondolunk, bizonyára ezt is az Istentől való gőgös elfordulás előzte meg.
Az etika nagyszámú tantétele, érve és példázata abban az egy parancsolatban sűrűsödött össze: az ember kötelessége és célja ezen a világon abban áll, hogy rendíthetetlenül küzdjön azok ellen a bűnök ellen, amelyek a Csapást a fejünkre zúdították. Mindenekfölött arra kell ügyelnie, hogy az emberi porhüvelyt megőrizze az isteni mintakép hű másaként, hogy egy napon újból méltó lehessen arra a magaslatra, amely Isten hasonmásaként megillette.
Az etikának erről a részéről azonban nem sokat beszéltem Sophie-nak. Nem annyira azért, mintha gondolatban valaha is elfajzottként kezeltem volna; ám az is igaz, hogy nem is nagyon lehetett volna őt igazi hasonmásszámba venni, ezért a tapintat azt parancsolta, hogy kerüljem ezt a témát. És annyi más mindenről lehetett beszélgetni!

Újjászületés, V. fejezet

ÖTÖDIK FEJEZET

A kutya se törődött velem Waknukban, ha eltűntem szem elől. Csak akkor jutott eszükbe az embereknek mindenféle tennivaló, ha ott őgyelegtem körülöttük.
Az év jónak ígérkezett. Nap is, eső is volt bőven, úgyhogy a parasztok sem panaszkodhattak, hacsak amiatt nem, hogy be kellett hozni a betörés okozta kiesést. A juhok kivételével a tavaszi szaporulatban szokatlanul alacsony arányú volt a Bűnesetek előfordulása. A vetések is olyannyira szabályszerűek voltak, hogy a Felügyelő csupán egy táblát, Angus Mortonét ítélte fölégetésre. Még a zöldségfélék között is alig akadt elfajzás; ami volt, azt is a solanaceae, burgonyafélék szolgáltatták. Mindent összevetve az év, úgy látszik, tisztasági rekorddal kecsegtetett, és olyan kevés kiátkoznivalót nyújtott, hogy egyik prédikációjában még apám is indíttatva érezte magát, hogy kijelentse: a jelek szerint Waknuk az idén jócskán meghátrálásra készteti a Gonosz Erőit.
Mindenki nyakig merült a munkába, így én már jókor reggel kereket oldhattam, és a hosszú nyári napokon egyre messzebb elkószáltunk "Sophie-val, bár az óvatosságról nem feledkeztünk meg, és olyan járatlan utakat kerestünk, ahol nemigen találkozhattunk össze senkivel. Sophie-ba belenevelték és szinte a vérévé vált, hogy kerülje az idegeneket. Jószerivel még föl sen tűnt az ismeretlen, amikor ő már nesztelenül köddé foszlott. Az egyetlen felnőtt, akivel megbarátkozott, Corky volt, a gőzgép gondozója. Mindenki másban veszélyt szimatolt.
Fölfelé a patak mentén egy helyütt kavicsos partszakaszra bukkantunk. Nagyszerű dolog volt mezítláb, föltűrt nadrággal belelábolni itt a vízbe, s végigfürkészni a mélyedéseket és a hasadékokat. Sophie ezalatt egy nagy, lapos kövön üldögélt a víz szélén, és sóvár szemmel kísérte ténykedésemet. Később két kisebb hálóval, amelyet Wenderné kötött nekünk, és a zsákmány számára egy ibrikkel fölfegyverkezve vonultunk oda. Én begázoltam a vízbe, és az ott honos apró garnélarákszerű lényekre halásztam, míg Sophie a partról iparkodott kimerni őket. Nem sok szerencsével. Egy idő múltán föl is adta a kísérletezést, és csak engem lesett a kőről irigyen. Aztán összeszedve a bátorságát, lehúzta egyik cipőjét, és merengve vizsgálgatta csupasz lábát. Egy perc múlva a rrjásik cipőjét is levetette. Vászonnadrágját combig feltűrve belegázolt a patakba. Ott megállt, és mélán méregette a vízben a mosott kavicsokon nyugvó meztelen lábát.
– Ide gyere – zökkentettem ki mélázásából.
– Itt rengeteg van.
Izgatottan, kacagva megindult felém.
Amikor eluntuk a halászatot, letelepedtünk a lapos kőre, s a lábunkat szárogattuk a napon.
– Ugye, nem is olyan visszataszító? – kérdezte kíváncsian, a lába felé biccentve.
– Egy csöppet sem. Mellettük az enyém csupa bütyök – nyugtattam meg tiszta szívből. Láthatóan jólestek neki a szavaim.
Néhány nap múlva megint oda mentünk. Az ibriket letettük a lapos kőre a cipőnk mellé, és mindenről megfeledkezve szorgosan hordtuk belé a zsákmányt, míg egy hang magunkhoz nem térített:
– Halló, Dávid!
Fölkaptam a fejem, érezve, hogy Sophie kővé dermed a hátam mögött.
A parton, éppen a kő fölött, amelyen a holmijaink hevertek, egy fiú állt. Ismertem. Alan volt, John Ervin, a kovács fia, körülbelül két évvel idősebb nálam. Nem vesztettem el a lélekjelenlétemet.
– Halló, Alan! – vetettem oda kelletlenül.
A kőhöz lábaltam, és kézbe vettem Sophie cipőit.
– Kapd el! – dobtam őket a lány felé. Az egyiket elkapta, de a másik a vízbe pottyant, ám gyorsan kihalászta azt is.
– Mit csináltok itt? – kíváncsiskodott Alán.
Elmondtam, hogy garnélarákokra halászunk. Közben kilábaltam a vízből, és henyén a kövünkre húzódtam. Alant sohasem szíveltem valami nagyon, de most végképp az ördög hozta ide.
– Ugyan! – mondta fitymálva. – Halat fogjatok, halat!
Szeme megakadt Sophie-n, aki cipőit a kezében lógatva, néhány méterrel följebb a part felé gázolt.
– Hát ez ki? – kérdezte kíváncsian. Felelet helyett a cipőimmel bajlódtam. Sophie ezalatt eltűnt a bokrok között.
– Ki ez? – ismételte meg a kérdést. – Csak nem egy... – , kezdte, de hirtelen torkára forrt a szó. Fölpillantottam és észrevettem, hogy valamit mereven bámul mellettem. Gyorsan arra fordultam. A lapos kövön még látszott egy nedves láb nyoma. Sophie akkor hagyta ott, amikor az ibrikhez hajolt, hogy beledobja a zsákmányát. A nyom még eléggé nedves volt ahhoz, hogy mind a hat ujj tisztán kivehető legyen. Belerúgtam az ibrikbe. A kiömlő vízsugár a ficánkoló rákocskákkal elmosta a lábnyomot, ám a gyomromat összemarkolta a tudat, hogy a baj már megtörtént.
– Ohó! – kiáltott föl Alán, s a szemében megcsillant valami, ami egy csöppet sem tetszett nekem. – Ki volt ez? – ismételte meg a kérdést követelőén.
– Egy barátom – tértem ki a válasz elől.
– Hogy hívják?
Nem feleltem.
– Hát jó, úgyis megtudom egykettőre – vigyorgott.
– Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza.
Tiltakozásomra fittyet hányva hátat fordított, és tekintetét a partnak arra a pontjára szegezte, ahol Sophie eltűnt a bokrok között.
Fölugrottam a kőre, és rávetettem magam. Nagyobb volt nálam, a támadás azonban váratlanul érte, és kezünkkel lábunkkal összegabalyodva a földre zuhantunk. Harci tapasztalataim csupán néhány dulakodásra korlátozódtak. Ezért dühödten hadonásztam az öklömmel. Csak pár percet akartam nyerni, hogy Sophie-nak legyen ideje fölhúzni a cipőjét és kereket oldania; tapasztalatból tudtam, hogy ennyi is elég neki arra, hogy bottal üthessék a nyomát. A fickó azonban magához tért a meglepetésből, és egy-két olyan ütést helyezett el az arcomon, hogy megfeledkeztem Sophie-ról, és foggal-körömmel mentettem a saját bőrömet.
Ide-oda hemperegtünk egy kis füves térségben. Én vérbe borult szemmel ütöttem-vágtam és szorongattam, de hamarosan megmutatkozott, hogy erősebb nálam. Az ő önbizalma egyre nőtt, míg az enyém egyre apadt. Egy dolgot mindenesetre elértem: meggátoltam, hogy egyből Sophie után eredjen. De fokozatosan ő kerekedett felül, rám ült és csépelt, míg én ide-oda ficánkoltam alatta. Hasztalan rúgkapáltam, a végén nem tehettem mást, mint hogy megpróbáljam a karommal a fejemet elsáncolni. Ekkor váratlanul felüvöltött. és az ütések abbamaradtak. Teste rám hanyatlott. Lelöktem magamról, fölültem és megpillantottam Sophie-t egy jókora nyers kővel a kezében.
– Leütöttem – mondta büszkén, árnyalatnyi csodálkozással a hangjában. – Mit gondolsz, meghalt?
Alán krétaarccal, mozdulatlanul feküdt, a vér leszivárgott az arcán, de szabályosan lélegzett, így hát bizonyos, hogy nem halt meg.
– Ó, istenkém! – tört ki hirtelen Sophie-ból, és kiejtette kezéből a követ.
Néztük Alant, aztán egymást. Azt hiszem, mindketten ugyanazt az ösztönzést éreztük, hogy segítsünk valahogy rajta, de egyikünk se mert mozdulni.
„Soha senkinek nem szabad megtudnia. Senkinek!" –ötlött fel bennem Wenderné nyomatékos figyelmeztetése. És most ez a fiú megtudta. Ez rémített el bennünket.
Talpra álltam. Megragadtam Sophie kezét, és elhúztam onnan.
– Menjünk – mondtam sürgetően.
John Wender figyelmesen és türelmesen végighallgatta az esetet.
– Egészen biztos vagy benne, hogy meglátta? Nem pusztán azért fűtötte a kíváncsiság, mert Sophie idegen volt? – firtatta a végén.
– Nem – erősködtem. – Látta a lábnyomot, ezért akarta elkapni Sophie-t. Mélán biccentett.
– Értem – mondta, és én csodálkoztam, milyen nyugodtan ejti ki ezt a szót.
Mereven az arcunkba nézett. Sophie szeme tágra meredt az izgalommal vegyes riadalomtól. Az enyém körül piros karikák lehettek és maszatos könny-nyomok. Aztán a felesége felé fordította a fejét, és rebbenéstelenül viszonozta rámeredő tekintetét.
– Attól tartok, drágám, hogy elkövetkezett. Ez az a pillanat – mondta.
Fölállt, és az asztalt megkerülve hozzá lépett. Karjával átölelte, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Az asszony szeme könnyben úszott.
– Jaj, Johny, mért is vagy te olyan kedves hozzám, amikor én egyebet sem adtam neked...
A férfi csókja hallgattatta el.
Percig némán egymás tekintetébe mélyedtek, aztán szótlanul Sophie felé fordultak.
Wenderné megint visszanyerte megszokott énjét. Fürgén a kredenchez lépett, ételt vett elő, és az asztalra helyezte.
– Hé, ti koszos malacok, mozgás mosakodni! – parancsolt ránk. – Aztán ezt itt megeszitek. Az utolsó morzsáig.
Mosakodás közben kibuggyant belőlem a kérdés, amely olyan régen furdalta az oldalamat: – Wender néni, ha csak Sophie-nak a lábujjairól van szó, nem vághatta volna le őket kisbaba korában? Nem hiszem, hogy akkor különösképpen fájt volna neki, és senkinek sem kellett volna az orrára kötni.
– A hegek megmaradtak volna, Dávid, és az emberek, ha látják, rögtön tudják, honnan fúj a szél. Most pedig egy-kettő, tessék vacsorázni – zárta le a dolgot, és átsietett a másik szobába.
– Elmegyünk innen – vallotta be Sophie két harapás pite között.
– Elmentek? – meredtem rá értetlenül. Bólintott.
– Anyu megmondta, hogy ha valaki rájön, azon nyomban el kell tűnnünk innen. Már akkor is kis híján ezt tettük, amikor te megláttad.
– De hát... most mindjárt? És sose jöttök vissza? – dadogtam döbbenten.
– Sose, azt hiszem.
Éhes voltam, mint a farkas, de most minden étvágyam elment. Csak ültem, és kelletlenül piszkáltam az ételt. A házból idehallatszó sürgés-forgás és kopácsolás zaja egyszerre baljós színezetet öltött, Az asztalon keresztül Sophie-ra néztem. A torkomat mintha lenyelhetetlen gombóc fojtogatná.
– Hová? – tört ki belőlem elkeseredetten.
– Nem tudom, csak azt, hogy elég messzire – felelte.
Ültünk. Sophie csacsogott az egyes falatok között; én a torkomon akadt gombóc miatt nehezen tudtam lenyelni az ételt. Egyszerre gyászba borult az egész világ. Éreztem, hogy ettől kezdve megmásíthatatlanul megváltozik minden. Fejbe kólintott a jövő sivársága. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Wenderné egy csomó bőrönddel és batyuval jelent meg. Komoran figyeltem, amint lerakta őket az ajtó mellé, és megint eltűnt. Mr. Wender bejött az udvarról, és néhányat magával vitt. Újból előjött Wenderné, és áthívta Sophie-t a másik szobába. Amikor Mr. Wender újabb holmiért tért vissza, énis vele mentem.
A két ló, a Hóka és a Kese, türelmesen ácsorgott az udvaron a hátukra szíjazott batyukkal.
– Hát a szekér hol van? – kérdeztem meglepetten. John Wender lemondóan legyintett.
– A szekér az úthoz köti az embert; málhás lovakkal arra mehetsz, amerre akarsz – mondta.
Figyeltem, hogyan szíjazza föl az újabb poggyászt, s közben összeszedtem a bátorságomat.
– Mr. Wender – böktem ki – , kérem, nem mehetnék én is?
Kezét leeresztette, és felém fordult. Néhány percig vizsgálgattuk egymást, aztán lassan, sajnálkozva megcsóválta a fejét. Nyilván észrevette kitörni készülő könnyeimet, mert kezét a vállamra helyezte;
– Menjünk csak beljebb, Davie – mondta, és megindult előttem a házba.
Wenderné ott állt a nappali szoba közepén, és fürkészve vizsgálgatta maga körül a helyiséget, mintha azon törné a fejét, mit felejtett el becsomagolni.
– Velünk szeretne jönni. Martie – lépett hozzá Mr. Wender.
Az asszony lehuppant egy hokedlire, és karját kiterjesztette felém. Képtelen voltam kinyögni egy szót is, odamentem hozzá.
– Ó, Johnny – mondta a fejem fölött a férjének. – Az a rettenetes apa! Úgy féltem tőle a fiút.
Ilyen közelről el tudtam kapni a gondolatait is. Bár a szavaknál sebesebben kergették egymást, mégis könnyebben megértettem őket. Éreztem, mi megy végbe benne; hogy szívből szeretné, ha én is velük mennék; aztán minden átmenet nélkül, anélkül hogy végiggondolná az okokat, fölismeri, hogy nem lehet és nem szabad velük mennem. Ismertem a teljes választ, még mielőtt John Wender szóra nyitotta volna a száját.
– Tudom, Martie. Én azonban Sophie-t féltem, meg téged. Ha elkapnak, nemcsak eltitkolással, hanem gyermekrablással is megvádolnának bennünket.
– Semmi sem lehetne rosszabb annál, Johnny, mint ha elvennék tőlem Sophie-t.
– De nemcsak erről van szó, drágám. Ha egyszer meggyőződnek róla, hogy elhagytuk a kerületet, legyintenének, és azt mondanák, hadd fájjon másoknak a feje miattunk. De ha Strorm fia tűnne el, teleüvöltöznék az egész környéket, és kötve hiszem, hogy ép bőrrel megúsznánk. Minden zeget-zugot átfésülnének értünk. Csak nem tehetjük ki Sophie-t még nagyobb veszélynek?
Wenderné pár percig hallgatott. Éreztem, ahogy beilleszti ezeket az érveket mindabba, amire már ő maga is rájött.
Hirtelen magához szorított.
– Ugye, te megérted ezt, Dávid? Ha velünk jönnél, az apád olyan dühbe gurulna, hogy sokkal kevesebb esélyünk maradna. Én szeretném, ha velünk jönnél, de Sophie érdekében nem engedhetjük meg. Föl a fejjel, Dávid! Te vagy az egyetíen barátja, és ezzel segíthetsz neki. Ugye, megteszed?
Szavai csak halványan tükrözték mindazt, amit sokkal világosabban megértettem a gondolataiból, s ami már rég elfogadtatta velem az elkerülhetetlen döntést. Nem mertem megszólalni. Csak némán bólintottam, és hagytam, hogy magához szorítson, ahogy az anyám sohasem tette volna.
A csomagolást kevéssel sötétedés előtt fejezték be. Amikor mindennel elkészültek, Mr. Wender félrehívott.
– Davie – mondta, mint férfi a férfinak – , tudom, mennyire kedveled Sophie-t. Hősként törődtél vele, és most még egy dologgal segíthetnél neki. Ugye, megteszed?
– Meg – bólintottam. – Mit kell tennem, Mr. Wender?
–Figyelj ide. Ha mi elmegyünk, ne térj haza rögtön. Ugye, itt maradsz holnap reggelig? így nagyobb egérutat nyerünk. Ugye, megteszed?
– Megteszem – mondtam buzgón.
Kezet ráztunk rá. Ez nagyobb erőt és felelősségtudatot öntött belém, olyasfélét, mint amit azon az első napon éreztem, amikor a kislány kificamította a bokáját.
Amikor visszatértünk, Sophie felém nyújtotta a kezét, amelyben valamit rejtegetett.
– Fogadd el tőlem, Dávid – mondta, s a kezembe nyomta azt a valamit.
A szemem elé emeltem. Egy sárga szalaggal átkötött barna hajcsiga. Még mindig ezt bámultam, amikor a nyakam köré fonta a karját, és több elszánással, mint megfontolással, megcsókolt. Apja fölkapta és föllendítette az elülső ló málnájának a legtetejébe.
Wenderné is lehajolt és megcsókolt.
– Isten veled, kedves Dávid! – Ujja hegyével gyöngéden megérintette fölhorzsolt arcomat. – Sohasem felejtünk el – tette hozzá, és a szeme nedvesen csillogott.
Elindultak. John Wender vezette a lovakat, puskája keresztben a hátán, bal kezét felesége kezébe fonva. Az erdő szélén megálltak, hátrafordultak és integettek. Visszaintettem. Aztán tovább indultak. Utoljára még láttam Sophie integető kezét, mielőtt a fák közötti homály elnyelte volna őket.
A nap magasra hágott, és az emberek már régen a földeken serénykedtek, mire hazavetődtem. Az udvar üres volt, a Felügyelő lova azonban az ajtó melletti oszlophoz volt kötve, ebből sejtettem, hogy apám a házban tartózkodik.
Abban reménykedtem, hogy elég sokáig oda voltam. Nehéz éjszaka volt mögöttem. Elszánt bátorsággal vágtam neki, a sötétség azonban némileg lelohasztotta a merszemet. Eddig még sohasem töltöttem az éjszakát otthonom falain kívül. Ott minden ismerős volt, Wenderék elhagyott háza azonban mintha csupa furcsa zörejjel lett volna tele. Sikerült néhány gyertyát találnom, és amikora tüzet is jól megraktam, a hely, ha kicsivel is, de barátságosabbnak tűnt. A házban és a ház körül azonban nem akartak szűnni a különös kis neszek.
Az éjszaka csupa borzalmat ígért, valójában eseménytelenül telt el. A csoszogó lábak senkit sem hoztak a szemem elé; a kopogást sem követte semmi, mint ahogy az időnként beszüremlő vonszolás hangja is káprázat volt csupán. Magyarázat éppúgy nem volt rájuk, mint ahogy szerencsére mutatkozni sem mutatkozott meg semmi, ezért a végén azon kaptam rajta magam, hogy a széken ülve el-elbóbiskolok. Minden bátorságomat összeszedve, nagy óvatosan az ágyhoz lopakodtam. Fölhemperedtem rá, és kissé megnyugodtam, amikor ismét falat éreztem a hátamnál. Egy ideig még bámultam a gyertyák lángját és az árnyak nyugtalan lobogását a zugokban; azon morfondíroztam, hogy mit fogok csinálni, ha elfogynak a gyertyák – és a következő pillanatban a tövig égett csonkokra ragyogott be a nap.
Reggelire találtam egy darab kenyeret Wenderék házában, de mire hazabandukoltam, ismét kopogott a szemem az éhségtől. Az evés azonban várhat. Mindenekelőtt az izgatott, hogyan juthatnék észrevétlenül a szobámba, abban a nagyon is halvány eshetőségben bizva, hogy hátha észre sem vették a távollétemet, s megjátszhatnám azt, hogy elaludtam, a szerencsém azonban cserbenhagyott. Mary észrevett a konyhaablakból, amint az udvaron lopakodtam keresztül.
– Egy-kettő, gyere csak ide! – kiáltott rám. – Már az egész környéket összekeresték utánad. Hova tűntél? – És meg sem várva a feleletet, hozzátette: – Apád magánkívül van. Jobb, ha mindjárt hozzá mégy, mielőtt még szétvetné a düh.
Apámra meg a Felügyelőre az elülső, ritkán használt tisztaszobában akadtam rá. Úgy látszik, kritikus pillanatban toppantam be. A Felügyelő a megszokott képet mutatta, apám azonban dúlt-fúlt haragjában.
– Ide gyere! – csattant felém ostorként a hangja, amint megjelentem az ajtóban. Vonakodva tettem néhány lépést.
– Hol jártál? – förmedt rám. – Egész éjjel elvoltál. Hol?
Összeszorítottam a szám.
Záporoztak rám a kérdései, és hallgatásom percről percre jobban felbőszítette.
– Ki vele! A megátalkodottság nem segít rajtad. Ki volt az a gyérek, az az Istenkáromlás, akivel tegnap együtt voltál?! – ordította.
Én egyre hallgattam. Szinte átdöfött a tekintetével. Sohase láttam még ilyen dühösnek. A félelem a torkomat fojtogatta.
A Felügyelő lépett közbe. Nyugodt, megszokott hangján hozzám fordult:
– Tudod, ugye, Dávid, hogy az Istenkáromlás eltitkolása, vagyis egy emberi Elfajzás elhallgatása igen-igen súlyos dolog. Ezért börtön jár. Mindenki szent kötelessége, hogy minden Bűnesetet jelentsen nekem, akár biztos benne, akár nem, majd én utánajárok. Mindig ezt kell tenni, de különösképpen akkor, ha Istenkáromlás esete forog fenn. És ezúttal aligha kétséges, hogy erről van szó, hacsak az Ervin gyerek nem tévedett. Ő pedig azt állítja, hogy annak a gyereknek, – akivel együtt voltál, hat ujja volt a lábán, így van?
– Nem – mondtam.
– Hazudik! – csattant föl az apám.
– Értem – mondta a Felügyelő higgadtan. – Nos, ha nem igaz, akkor ugyebár senkinek sem árt, ha megtudjuk, ki volt az? – igyekezett a lelkemre beszélni.
Nem válaszoltam. Ezt éreztem a legbiztonságosabbnak. Tekintetünk összeakaszkodott.
– Ugyebár belátod, hogy így van? Ha egyszer nem igaz... – folytatta a győzködést, apám azonban belefojtotta a szót:
– Majd én kézbe veszem a dolgot. A gyerek hazudik. – Majd hozzám: – Menj a szobádba!
Haboztam. Nagyon is jól tudtam, mit jelent ez, de azzal is tisztában voltam, hogy amilyen hangulatban van az apám, semmiképp sem kerülhetem el a sorsom, akár beszélek, akár nem. Összeszorítottam hát a számat, és megindultam. Apám a nyomomban, fölkapva az asztalról egy korbácsot.
– Az az én korbácsom – mondta a Felügyelő hidegen.
Apám ügyet sem vetett rá.
A Felügyelő fölemelkedett a székről.
– Azt mondtam, hogy az az én korbácsom! – ismételte meg baljós éllel a hangjában.
Apám megtorpant. Bosszúsan az asztalra vágta a korbácsot. Tekintetével végigmérte a Felügyelőt, és hátat fordított neki.
Az anyámnak színét sem láttam; talán megijedt az apámtól. Mary volt az, aki bejött hozzám, és vigasztaló gügyögés kíséretében bekötözte a hátam. Elpityeredett, miközben az ágyba segített, majd valamilyen levessel megetetett. Igyekeztem derekasan viselkedni a jelenlétében, de mihelyt elhagyta a szobát, záporozni kezdtek a könnyeim a párnára. Nem annyira a testi fájdalomtól, mint a keserűségtől, az önsajnálattól és a megaláztatástól. Nyomorultul, boldogtalanul szorongattam markomban a sárga szalagot meg a barna hajtincset.
– Nem tehetek róla, Sophie – szipogtam. – Nem tehetek róla.