2010. január 3., vasárnap

Újjászületés I. fejezet

JOHN WYNDHAM
Újjászületés

REGÉNY ÉS ELBESZÉLÉSEK


KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1977
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült

John Wyndham: The Chrysalids © Estate of John
Wyndham, 1955, Penguin Books, 1975

John Wyndham: The Wheel, © John Wyndham, Ballantine
Books, New York, 1956

John Wyndham: Odd, Random Quest, A Long Spoon,
© John Wyndham, 1961

John Wyndham: Consider her ways & others, Michael
Joseph, London

FORDÍTOTTA BARANYI GYULA, BORBÁS MÁRIA

AZ UTÓSZÓT DR. NELHIEBEL JÓZSEF,
AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER ÍRTA

A FEDÉLTERV KONDOR ZOLTÁN MUNKÁJA

(c) Baranyi Gyula, Borbás Mária. 1977 Hungarian translation

ISBN 963 211 157 5
ELSŐ FEJEZET

Pendelyes gyerekként néha a városról álmodtam – a furcsa az, hogy akkoriban még azt sem tudtam, milyen egy város. A város azonban, egy nagy kék öböl ívében, vissza-visszatért álmaimba. Láttam utcáit, az utcákat szegélyező házakat, a vízpartot, sőt még csónakokat is a kikötő vizén; csak fölébredve jöttem rá, hogy még sohasem láttam a tengert, nemhogy csónakot...
És a házak semmire sem hasonlítottak, amit addig ismertem. És milyen különös volt az utcák forgalma: kocsik futkostak, pedig nem húzták őket lovak; és időnként fura dolgok jelentek meg az égen: fénylő, hal formájú testek – egy biztos, hogy nem madarak voltak.
Leginkább nappali fényben láttam ezt a mesés tájat, de volt úgy, hogy az éjszaka fényei szentjánosbogár-füzérként övezték a partot, vagy szikrákként sodródtak a vízen meg a levegőben.
Nem tudtam szabadulni a szépséges hely varázsától, és egyszer, amikor még nem egészen nőtt be a fejem lágya, megkérdeztem Marytől, legidősebb nővéremtől, hogy hol lehet ez a kedves város.
A nővérem a fejét ingatta, és kijelentette, hogy ilyen helység nem létezik, legalábbis manapság. Ám könnyen lehet, tette hozzá, hogy valamiképpen a régi idők elevenednek föl az álmaimban. Az álom furcsa dolog, ki tudná megmondani, honnan ered; elképzelhető, hogy az, amiről én álmodom, a hajdanvolt világnak egy darabkája – annak a csodás világnak, amelyet a Régi Emberek laktak, még mielőtt az Isten leküldte volna a Csapást...
Ezután azonban alaposan a lelkemre kötötte, nehogy valakinek is említést tegyek erről; mert amennyire ő tudja, mások, ébren vagy álmukban, nem látnak ilyen képeket, ezért nem volna okos dolog, ha eljárna a szám.
Ez jó tanács volt, és szerencsére volt annyi eszem, hogy megfogadjam. Mifelénk az embereknek egyből szemet szúrt minden furcsaság vagy rendellenesség, a balkezességem is okozott némi fejcsóválást. így hát akkoriban és még néhány évig senkinek sem tettem említést az álmomról, sőt magam is csaknem megfeledkeztem róla, annál is inkább, mert ahogy növekedtem, egyre ritkábban tért vissza, aztán jószerivel el is maradozott.
A tanács azonban megragadt bennem. Anélkül tán kikotyogom azt a különös megértést is, amely az unokahúgomhoz, Rosalindhoz fűzött, ami minden bizonnyal súlyos bajba kevert volna mindkettőnket, ha egyáltalán akad, aki hitelt ad a szavaimnak. Sem én, és gondolom, ő sem csinált ebből akkor nagy ügyet; egyszerűen a vérünkben volt az óvatosság. Én semmi esetre sem éreztem magam rendellenesnek. Ugyanolyan gyerek voltam, mint más, ugyanúgy növekedtem, mint a többiek, és elfogadtam a világot körülöttem olyannak, amilyen. Egészen addig a napig, amíg Sophie-val nem találkoztam. De ez a változás sem zajlott le villámcsapásszerűen. Csak utólag tudom magamban éppen azt a napot úgy elkönyvelni, mint amikor mindent elfogadásom eladdig sima világában az első parányi kétségek gyökeret vertek.
Azon a napon, mint gyakran megesett, egyedül mentem el hazulról. Olyan tíz év körüli suttyó lehettem akkor. Legközelebbi nővérem, Sarah öt évvel volt idősebb nálam, és ebből a korkülönbségből adódott, hogy elég sokat játszottam magamban. Elindultam hát most is a kocsiúton déli irányban, és a földek közötti mezsgyéken átvágva fölkapaszkodtam a magas töltésre, és elég sokáig baktattam a töltés tetején.
A töltésben semmi rejtélyest nem láttam akkor; része volt a tájnak, egyszerűen létezett, ott volt. A rendeltetéséről fogalmam sem volt; ahhoz túl nagynak tűnt, hogysem azt hihettem volna, hogy emberi kéz hozta létre. Soha eszembe sem jutott, hogy kapcsolatba hozzam azokkal a csuda dolgokkal, amelyeket a Régi Emberek követtek el, akikről hébe-hóba én is hallottam. Elég az hozzá, hogy itt volt ez a töltés, amely először egy széles ívet írt le, aztán nyílegyenesen befutott a távoli dombok közé, hozzátartozott a világunkhoz, és semmivel sem hívta fel magára jobban a figyelmünket, mint a folyó, az ég vagy akár azok a dombok.
Elég sokszor végigmentem a tetején, de csak nagy ritkán merészkedtem el távolabbra. Valahogy az volt az érzésem, hogy ott már idegen ország húzódik, nem is annyira ellenséges, mint inkább olyan, amely kívül esik az én területemen. Egy helyütt azonban a túlsó oldalán fölfedeztem egy eső vájta homokos vízmosást. Ha az ember fölül elrugaszkodott rajta, villámsebesen lesiklott a lejtőn, és a végén néhány lábnyit még repült is a levegőben, mire belehuppant a lenti puha homokkupacba.
Korábban legalább ötször vagy hatszor elszórakoztam itt magamban, és senkivel se találkoztam, ezúttal azonban, amikor már harmadszor kapaszkodtam föl a lejtőn, valaki megszólított:
– Halló!
Körülnéztem. Sehol senki; ekkor azonban a szemem megakadt az egyik bokron, a felső ágai megrezzentek. Mereven rászögeztem a tekintetemet, mire az ágak szétnyíltak, és egy arc bukkant elő. Kicsi, napbarnított, sötét hajfürtökkel övezett arcocska. Kifejezésének tettetett komolyságát meghazudtolta szemének csillogása. Egy percig farkasszemet néztünk egymással, aztán viszonoztam az üdvözlését:
– Halló!
A kislány pillanatig habozott, majd széjjelebb hajtotta az ágakat. Nálam valamivel alacsonyabb és talán egy kissé fiatalabb kislány tűnt elém. Rőtesbarna vászon kertészruhát és sárga blúzt viselt. A ruha mellrészére fércelt kereszt sötétebb barna anyagból készült. Haját kétoldalt egy-egy sárga szalag fogta tincsbe. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, mintha azon töprengene, hogy odahagyja-e a bokrok biztonságát, a kíváncsisága azonban fölülkerekedett óvatosságán, és előlépett.
Szemem rámeresztettem, mivel a kislány teljességgel ismeretlen volt számomra. Időről időre össze szoktak gyülekezni a környék gyerekei, ezért volt meglepő olyasvalakivel találkozni, akit még sohasem láttam.
– Hogy hívnak? – mordultam rá.
– Sophie-nak – felelte. – És téged?
– Dávidnak – mondtam. – Hol laksz?
– Odaát – intett a kezével a töltés túloldalán elterülő idegen vidék felé.
Tekintete lesiklott rólam, és megállapodott a homokos csúszdán, amellyel eddig szórakoztam.
– Finom? – kérdezte egy kis sóvárgással a tekintetében.
Percnyi tétovázás után fölajánlottam neki:
– Finom. Gyere, próbáld ki.
Egy-két pillanatig tanakodva, nagy komolyan vizsgálgatott, aztán ugyanolyan váratlanul döntött. Nálam fürgébben kecmergett föl a töltésre.
Fürtjei és szalagjai zászlóként lobogtak utána, amint sebesen lesiklott a pályán. Amikor mellé huppantam, arcáról leolvadt a komolyság, és a szeme repesett az izgalomtól.
– Még – mondta, és lihegve fölkaptatott a töltésre.
Harmadszor siklott alá, amikor megesett a baj. Mint korábban, most is lecsücsült, és ellökte magát, és én figyeltem, ahogy lesuhan, és porfelhőt kavarva kiköt. Valahogy kiügyeskedte, hogy a megszokott helytől néhány lábnyival balra huppanjon le. Én is nekikészültem a lesiklásnak, csak azt vártam, hogy föltápászkodjon. De nem mozdult.
– Mozogj már! – kiáltottam le türelmetlenül. Megpróbált lábra állni.
– Nem bírok. Fáj! – mondta panaszosan. Lesz, ami lesz, ellöktem magam, és szorosan a közelében állapodtam meg.
– Mi baj van? – fordultam hozzá. Elkámpicsorodott. Szemében könnyek ültek.
– Beszorult a lábam – mondta.
A bal lábát nem tudta mozdítani. Kezemmel elkapartam a lágy homokot. Cipője két hegyes kő közé akadt be. Megpróbáltam kiszabadítani, de meg se moccant.
– Próbáld meg kicsavarni – ajánlottam neki. Ajkát dacosan összeszorítva próbálkozott.
– Nem jön.
– Segítek húzni – ajánlkoztam.
– Ne, ne! Fáj! – tiltakozott. Tanácstalanul toporogtam mellette, mindenesetre kedvező hatást tett rám a kislány bölcs nyugalma. Az összes csitri, akit csak ismertem – no meg egy-két fiú is – , az ő helyében azóta már rekedtre üvöltötte volna a torkát. Pedig a helyzet szemmel láthatóan fájdalmat okozott neki. Hogy tudnék segíteni rajta?
– Ha elvágjuk a fűzőt, ki tudod húzni a lábadat a cipőből – javasoltam. – Kibogozni nem tudom, nem férek hozzá.
– Ne! – tiltakozott riadtan. – Csak azt ne!
Határozott tiltakozása meghökkentett. Ha sikerülne kihúznia a lábát, a cipőt könnyedén kiszabadíthatnánk egy kővel, ellenkező esetben nem is tudom, mit tehetnénk. A kislány ott feküdt hanyatt a homokban, csupán csapdába szorult-lábának a térde ívelt a magasba.
– Jaj, nagyon fáj! – siránkozott. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, patakokban folytak az arcán. De még most sem üvöltött. Csupán apró, nyüszítő hangokat hallatott, akár egy kiskutya.
– De hát muszáj levenned! – erősködtem.
– Ne! – tiltakozott újólag. Ne! Nem szabad. Soha. Nem szabad.
Akármi volt is az oka, kétségtelenül nyomós ok lehetett. Tanácstalanul melléje telepedtem. Mindkét kezével megragadta az egyik kezemet, és sírva szorongatta. Szemmel láthatóan erősödött lábában a fájdalom. Azt hiszem, ez volt életemben az első alkalom, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor döntenem kellett. És én döntöttem.
–Így semmire sem megyünk. Muszáj levetned – jelentettem ki. – Különben itt fogsz elpusztulni.
Nem adta be a derekát azonnal, tiltakozása azonban egyre gyengült, és végül is beleegyezett.
Aggódva figyelte, ahogy elmetszem a cipőfűzőt, aztán fölkiáltott:
– Menj odébb! Ne nézz ide!
Haboztam, de hát a gyermekkort megmagyarázhatatlan, ám annál fontosabb szabályok sűrű szövevénye korlátozza, ezért néhány lépéssel odébb léptem, és hátat fordítottam. Hallottam a kislány erőlködő lihegését. Aztán újból elsírta magát. Megfordultam, hogy segítsek neki.
– Nem bírom – emelte rám riadt tekintetét a könnyein át. Letérdeltem, hogy lássam, mit tehetnék.
– Nem szabad elárulnod – mondta. – Soha, de soha! Megígéred?
Megígértem.
Nagyon bátran viselte a sorsát. Csak a kiskutyavinnyogások, semmi egyéb.
Amikor végre kiszabadítottam a lábát, elég furcsának tűnt; vagyis ki volt ficamodva és föl volt püffedve – azt, hogy a szokásosnál több ujj van rajta, hirtelenjében észre sem vettem...
Nagy nehezen kiütögettem a résből a cipőt, és átnyújtottam neki. Hiába próbálta azonban fölhúzni dagadt lábára. De fölállni sem bírt. Gondoltam, a hátamra veszem őt, de nehezebbnek bizonyult, mint vártam, így hát be kellett látnom, hogy így nem sokra megyünk.
– Segítségül kell hívnom valakit – mondtam.
– Ne, inkább elmászok – tiltakozott.
Kezemben a cipővel, tehetetlenül baktattam mellette. Meglepően sokáig bírta szusszal, ám előbb-utóbb mégis föl kellett adnia. Nadrágszára kiszakadt, mindkét térdét véresre horzsolta. Sose láttam még se fiúban, se lányban senkit, akiben ennyi kitartás lett volna; magam is némi csodálattal néztem le rá. Föltámogattam az egészséges lábára, és megtartottam, amíg megmutatta a házukat, amelyet egy lenge füstzászlócska kiemelt a többi közül. A felelősség érzésétől űzve, nagy sietve útnak eredtem. Amikor visszapillantottam, már újból négykézlábra ereszkedett, és eltűnt a bokrok között.
Minden nehézség nélkül ráakadtam a házra, és kissé idegesen bezörgettem. Egy magas nő nyitott ajtót. Finom vonalú, csinos arca volt és élénk, nagy szeme. Ruhája rőtesbarna és valamivel rövidebb a legtöbb nő szokásos házi öltözékénél, a hagyományos kereszt azonban a nyakától a derekáig és mellétől a melléig betöltötte ruhája elejét a kendövei azonos zöld színével.
– Maga Sophie anyja? – kérdeztem.
Az asszony összevont szemöldökkel, élesen rám nézett. Az aggodalomtól elfúló hangon kérdezte:
– Mi történt? Elmondtam.
– Ó, a lába! – csapta össze a kezét.
Egy percig szigorú tekintetét rajtam nyugtatta, aztán a falhoz támasztotta a kezében szorongatott söprűt, és élénken megkérdezte:
– Hol van?
Ugyanazon az úton mentünk vissza, amelyen idejöttem. Anyja hangjára Sophie előbújt a bokorból.
Az asszony megvizsgálta a dagadt, formátlan lábat meg a vérző térdeket.
– Ó, szegény kicsikém! – ölelte magához a kislányt, és csókjaival halmozta el. Majd felém intve: – Látta?
– Igen – bólintott Sophie. – Bocsáss meg, anyu, nem akartam, de hát magam nem boldogultam, és nagyon fájt.
Az anyja megadóan bólintott.
– Ám legyen – sóhajtott. – Késõ bánat. Hopplá!
Sophie fölkapaszkodott az anyja hátára, és együttesen megindultunk a ház felé.
Mindazok az intelmek és előírások, amelyeket az ember gyerekkorában magába szed, csupa rendezetlen, kusza töredékhalom, amelyben számos elem még csak nem is érinti egymást. Van, amelyik bevésődik, és könyv nélkül fújja az ember, de ezek sem jelentenek sokat, amíg nem szembesítődnek a példával – s még jó, ha az ember fölismeri, ha a példával találkozott.
Türelmesen végigültem hát, amíg a sérült lábat megmossák, hideg borogatásba bugyolálják és bekötözik, s közben a legkisebb kapcsolatot se fedeztem föl e procedúra meg a hitvallás között, amellyel – amióta az eszem tudom – szinte minden vasárnap elárasztanak. Könyv nélkül fújom a hitvallás minden szavát, mint ahogy rajta kívül még egy csomó más szöveget is, de soha eszembe sem jutott, hogy ezeknek a szavaknak valami közük lenne a való élethez vagy a hús-vér emberekhez. Elválaszthatatlanul hozzákötődtek a vasárnap rítusához.
„És az Isten teremte az embert saját képére és hasonlatosságára. És az Isten elrendelé, hogy az embernek egy teste, egy feje, két karja és két lába legyen; hogy mindkét karját két ízület tagolja és egy-egy kéz koronázza; hogy mindkét kezén négy ujja és egy hüvelykujja legyen; hogy minden ujja hegyet lapos köröm fedje..."
És így tovább, mígnem:
„Végül az Isten ugyancsak teremte az asszonyt, ugyanarra a képre, ám természete szerint ezen különbözőségekkel: hangja magasabb legyen a férfiénál; híján légyen a szakállnak; legyen néki két emlője..."
És így tovább.
Tudtam az egészet szorul szóra, mégis teljes közönnyel szemléltem Sophie lábán a hat ujjat. Egy cseppet sem tűnt illetlenebbnek a hat ujj az ő lábán, mint az öt az enyémen. Lába ott nyugodott az anyja ölében. Figyeltem, amint az egy pillanatig némán merengve lenéz rá, fölemeli, lehajol, gyöngéden megcsókolja, a szemét elönti a könny. Szántam az asszonyt kétségbeesése miatt, sajnáltam Sophie-t, a fájós lábát, ám ez volt minden.
Amíg a kötözés tartott, kíváncsian körülnéztem a szobában. A ház jóval kisebb volt, mint a mi földszintes otthonunk, de nekem jobban tetszett. Barátságosabbnak éreztem. És Sophie édesanyja, ha minden gondja-baja mellett szerét ejtette, hogy szóljon hozzám, magával egyenértékű személyként kezelt. Cseppet sem éreztette velem, hogy egyébként jól berendezett életében én volnék az egyetlen sajnálatos és megbízhatatlan tényező, mint ahogy odahaza tették. És a szoba is annál inkább megnyerte a tetszésemet, mert a falon nem lógtak azok a szövegek, amelyekre ki-ki ráemelhette intő ujját, ha valami nem tetszett neki. Nálunk odahaza már akkor ez járta, amikor még el se tudtam olvasni a szavakat. Ehelyett itt néhány lovat ábrázoló rajz díszítette a szobát, amit én sokkal kedvesebbnek találtam.
Sophie összeszedte magát, könnyáztatta arcát is lemosta, és az asztal melletti székhez szökdécseli. Már csak a lába emlékeztette iménti megpróbáltatásaira, és szertartásos udvariassággal megtudakolta tőlem, hogy szeretem-e a tojást.
– Igen – feleltem.
Majd az anyja intett, hogy várjam meg, amíg fölcipeli Sophie-t. Pár perc múltán visszatért, és mellém telepedett. Megragadta a kezemet, és néhány pillanatig komoly tekintettel méregetett. Tisztán éreztem mardosó aggodalmát, jóllehet eleinte nem nagyon értettem, miért kellene nyugtalankodnia. Meglepődtem, mert korábban semmi jelét sem adta, hogy rendelkezik azzal a képességgel. Feléje sugároztam gondolataimat, és próbáltam megnyugtatni és meggyőzni, hogy nincs oka aggódni miattam, de nem jutottak el hozzá. Továbbra is rám függesztette tekintetét, amely olyasformán csillogott, mint a sírással küszködő Sophie-é. És miközben csak nézett rám, minden gondolata csupa aggodalom volt és gomolygó köd, és én hasztalanul próbáltam elérni őket. Aztán csöndesen bólintott, és fennhangon azt mondta:
– Jó kisfiú vagy, Dávid. Nagyon kedves volt tőled, amit Sophie-ért tettél. Szeretném megköszönni.
Kényelmetlenül feszengve a cipőm orrára szegeztem a tekintetemet. Eddig még soha senki nem mondta rólam, hogy jó kisfiú vagyok. Ilyen esetre semmilyen kész válasszal nem rendelkeztem.
– Ugye, tetszik neked Sophie? – kérdezte, a tekintetét továbbra is rám függesztve.
– Igen – feleltem. És hozzátettem: – Aztán meg szerintem szörnyen bátor is. Fenemód fájhatott neki.
– Megőrzöl egy titkot, egy fontos titkot, az ő kedvéért? – kérdezte.
– Hát persze – vágtam rá, némi bizonytalansággal a hangomban a titok mibenlétét illetően.
– Láttad... láttad a lábát? – firtatta, mereven a szemembe nézve. – A lábujjait?
– Igen – biccentettem.
– Nos, Dávid, ez az a nagy titok. Senkinek sem szabad tudomást szerezni róla. Az apján és rajtam kívül te vagy az egyetlen, aki tud róla. Senki másnak nem szabad megtudnia. Soha senkinek.
– Soha senkinek – bólintottam rá komolyan.
Elhallgatott, legalábbis a szavai szüneteltek, a gondolatai azonban tovább kergették egymást a fejében, mintha a „senki" meg a „soha" visszhangozna benne vigasztalanul és szerencsétlenül. Majd egyszerre feszes és vad és riadt lett belül. Hasztalan nyújtottam ki a gondolataimat feléje. Ezért ügyetlenül szavakba próbáltam önteni, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
– Soha senkinek az égvilágon – bizonygattam nyomatékosan.
– Ez nagyon, de nagyon fontos – hangsúlyozta. – Hogy is magyarázzam meg neked?
Valójában nem is kellett magyaráznia. Nagyon is félreérthetetlen volt a fontosságnak az a sürgető, szorongató érzése. A szavaiban viszont jóval kevesebb erő lakozott.
– Ha bárki is rájönne – mondta , akkor nagyon... rettenetesen rosszak lennének hozzá. Azon kell lennünk, hogy ez sohase következzék be.
Az aggodalom mintha acélkeménységű elszá-nássá merevedett volna benne.
– Azért, mert hat ujja van a lábán? – kérdeztem.
– Azért. Ez az, amit rajtunk kívül soha senkinek sem szabad megtudnia. Ez maradjon a mi titkunk – tette hozzá nyomatékosan. – Megígéred, ugye, Dávid?
– Megígérem. Ha akarja, meg is esküdhetek – erősködtem.
– Elég lesz, ha megígéred – mondta.
Súlyos ígéret volt, és én eltökéltem, hogy meg is tartom mindenáron még Rosalinddal, az unokanővéremmel szemben is. Ámbátor a lelkem mélyén nemigen értettem, miért olyan fontos ez. Az a kis lábujjacska okozná ezt a nagy aggodalmat? Igaz, hogy a felnőttek annyi mindennek kerítenek egészen indokolatlanul nagy feneket. Csak azért nem kérdeztem meg, miért ez a nagy fontoskodás, és miért lenne bárki is rossz Sophie-hoz emiatt, mert régen rájöttem, hogy alig van felnőtt, aki a legegyszerűbb kérdésre is kielégítő választ tudna adni. De mert az embert sokszor már azért is megbüntették, hogy egyáltalán föltette a kérdést, megszoktam, hogy inkább magamba fojtom, így hát megmaradtam a legfontosabbnál: a titoktartás szükségességénél. Fz nem fog nagy fáradságomba kerülni. Egyszerűen elraktározom ezt is magántitkaim elég nagy gyűjteményébe, jóllehet igencsak szokatlan lesz olyan titkot őrizni, amilyet még Rosalinddal sem oszthatok meg.
Sophie édesanyja nem vette le rólam szomorú, ám semmibe vesző tekintetét, annyira, hogy már szinte kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Észrevette ideges fészkelődésemet, és elmosolyodott. Mosolyából melegség sugárzott.
– Jól van hát mondta. – Magunkba temetjük a titkot, és sohasem fogunk róla beszélni, jó?
– Jó – bólintottam.
Mára ház előtti gyalogösvényen jártam, amikor eszembe jutott:
– Meg tetszik engedni, hogy hamarosan meglátogassam Sophie-t? – fordultam vissza.
Habozott, egy darabig forgatta magában a kérdésemet, a végén rábólintott.
– Rendben van, de csak ha biztos vagy benne, hogy senki sem tudja meg, hová készülsz.
Csak a töltés tetején, útban hazafelé találkoztak bennem az egyhangú vasárnapi tantételek a valósággal. Váratlanul visszhangozni kezdett a fejemben Az Ember Meghatározása: „... és mindkét lábát két ízület tagolja, és egy-egy lábfej koronázza, és mindkét lábán öt ujja és minden ujján lapos körme lészen..." És így tovább, mígnem az jön, hogy: „És az a teremtmény, aki embernek látszik ugyan, de nem így van megalkotva, az nem ember. Az se nem férfi, se nem nő. Az meggyalázása Isten igaz képének, és gyűlöletes Isten szemében."
Zavartan és tanácstalanul megtorpantam. Elégszer a fejembe verték, hogy az istenkáromlás valami szörnyű dolog. De hát Sophie-ban nem volt semmi szörnyűséges. Ugyanolyan egyszerű kislány volt, mint akárki más, ha sokkal érzékenyebb és bátrabb is sokuknál. Ám a Meghatározás szerint...
Nyilvánvaló, hogy itt valami nincs rendjén. Mert hát hogyan is lehetne valaki „gyűlöletes Isten szemében" attól a parányi felesleges lábujjtól – no, mondjuk kettőtől, mert föltételeztem, hogy a másik lábán is volt egy párja.
A világ tele van rejtelmekkel. Életem tíz éve alatt tekintélyes mennyiségű ismeretforgácsot csipegettem össze: a templomban, a szüleimtől, az iskolában, a többi gyerektől vagy saját kalandjaimból – de mindez még nem állt össze egységes egésszé, és alkalmatlan volt útmutatóul. Ha rossz fát tettem a tűzre, még mindig csak a büntetés nagyságából sejthettem, hogy valami iszonyúságot követtem-e el, vagy csupán ártatlan csínyt. Ismereteim nem álltak össze áttekinthető, viselkedési normává. Csak annyira telt tőlem, hogy megkapaszkodtam azokban az egyszerű dolgokban, amelyeket föl tudtam fogni – mint például abban, hogy az ígéret az ígéret. Ez legalább világos volt és egyértelmű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése