Újjászületés, VIII. fejezet

NYOLCADIK FEJEZET

Azon a napon, hogy Harriet néniről megkaptuk a hírt, apám bevette nevét az esti imánkba, ettől kezdve azonban soha senki sem emlegette többet. Mintha rajtam kívül mindenki tökéletesen megfeledkezett volna róla. Az én emlékezetemben azonban nagyon is elevenen él büszke alakja, reményvesztetrarca, és szinté hallom dacos szavait: „Szégyent azt nem érzek. Hacsak a vereség szégyenét nem." És ahogy utoljára láttam, házunkra meredő tekintetével.
Senki sem mondta meg nekem, hogyan lelte halálát, ám valahogy biztos voltam benne, hogy nem baleset érte. Sok mindent nem fogtam föl abból, aminek fültanúja voltam, mégis az volt addig a legszorongatóbb élményem. Sokkal szívbe markolóbb rémülettel töltött el, mint Sophie esete. Éjszakákon át Harriet nénivel álmodtam, amint ott fekszik a folyóban, görcsösen szorongatva a fehér pólyát, miközben a víz sápadt arca körül lebegteti a haját, és tágra nyílt szeme a semmibe mered. És elfogott a félelem.
És mindez azért történik, mert a kicsi valamelyest különbözött a többiektől. Volt neki valamije, vagy hiányzott valamije, ami miatt nem felelt meg mindenben a Meghatározásnak. Az a kis „semmiség" elég volt ahhoz, hogy hibásnak találtassék, vagyis másnak, mint a többiek.
Mutánsnak, ahogy az apám nevezte. Egy mutáns! Eszembe jutottak a fatáblákra égetett szövegek. Micsoda irtózat remegett annak a vándorprédikátornak a hangjában, aki egyszer a szöszékünkről mennydörögte: Átkozott a mutáns!
Átkozott a mutáns. A mutáns, az ellenség, nemcsak az emberi nem, hanem minden faj számára. amelyet Isten kinyilatkoztatott; az Ördög magja mibennünk, amely fáradhatatlanul, örökkön-örökké próbál testet ölteni, hogy fölborítsa az isteni rendet és földünket. Isten akaratának eme erős várát, a fajtalan káosz hónává tegye, mint a Peremvidéket; olyan vidékké, ahol nem érvényesül a Törvény, akárcsak lent délen, amiről Axel bácsi mesélt, ahol a növények és az állatok meg a félig emberi lények egyaránt megcsúfolják utódaikban a Teremtő akaratát; ahol a tiszta fajtát kiszoritották a megnevezhetetlen lények, szörnyszülöttek uralják a földet, és a gonoszság szelleme háborítatlanul gyalázza az Urat ocsmány teremtményeivel.
Egy parányi eltérés, egy „semmiség", ez volt az első lépés.
Azokon az éjszakákon forrón imádkoztam.
„Ó, Istenem – fohászkodtam – , hadd, hogy olyan legyek, mint a többi ember. Nem akarok különbözni. Nagyon kérlek, tedd meg, hogy mire reggel fölébredek, ugyanolyan legyek, mint mások, tedd meg, kérlek!"
Reggel azonban, amikor próbát tettem magammal, egyből bekapcsolódott Rosalind vagy valaki más, és rájöttem, hogy a könyörgésnek semmi foganatja nem volt. Ugyanaz maradtam estétől reggelre, mint aki voltam, és ugyanúgy be kellett vonulnom a tágas konyhába a reggelizőasztal mellé, szembe a megszokott képpel, amely egy csapásra megszűnt közönséges berendezési tárgy lenni, és úgy éreztem, mintha egyenesen rám mutatna:
ÁTKOZOTT A MUTÁNS ISTEN ÉS EMBER SZEMÉBEN!
És tovább is hatalmában tartott a félelem.
Körülbelül az ötödik, meddő imádságban eltelt éjszaka után, amint fölkászálódtam a reggelizőasztal mellől, Axel bácsi megragadta a karomat, és hivott, hogy segítsek neki egy ekét kijavítani. Kétórányi szorgos munka után pihenőt rendelt el, s a kovácsmühelyből kilépve helyet foglaltunk egy padon, és hátunkat a falnak vetve süttettük magunkat a nappal. Kezembe nyomott egy darab zablepényt, és egy ideig csendben maj-szolgattuk. Akkor kirukkolt:
– Nos. Davie, hát ki vele!
– Mivel? – kérdeztem bambán.
– Azzal, ami miatt már napok óta olyan vagy. mint az ázott veréb – mondta. – Mi a bajod? Rájött valaki?
– Senki – feleltem.
Láthatóan nagy kő esett le a szívéről.
– Hát akkor mi bánt?
Elmeséltem neki Harriet néni meg a pólyás baba esetét. A vége felé eleredtek a könnyeim a megkönnyebbüléstől, hogy végre valaki előtt kiönthetem a szívemet.
– Az arca – szipogtam – , amikor elhajtott. Sohasem láttam még, hogy valaki így nézett volna. Egyre látom azt az arcot, a vízben.
Amikor befejeztem, rápillantottam. Arca sötét volt, amilyennek még sohasem láttam, szája szögletei legörbedtek.
– Hát ez volt az – bólogatott.
– És mindez azért, mert a kicsi különbözött – ismételtem. – Aztán ott volt Sophie... Korábban nem értettem meg teljes mélységében. Én... én félek, Axel bácsi. Mit fognak tenni, ha rájönnek, hogy én is másmilyen vagyok?
Vállamra tette a kezét.
– Soha senki sem fogja megtudni – nyugtatott meg újból. – Mármint rajtam kívül, de bennem megbízhatsz.
E:zúttal mintha kevesebb önbizalom fűtötte volna a szavait, mint korábban.
Ott van az. aki abbahagyta – emlékeztettem – és ha őt rajtakapták?
– Szerintem efelől nyugodt lehetsz. Davie – mondta. – Megtudtam, hogy körülbelül ugyanabban az időben egy kisfiút halálos baleset ért. Walter Brendt volt a neve, kilencéves lehetett; ott lábatlankodott a favágók között, és a szerencsétlen fiút agyonnyomta a fa.
– Hol?
– Kilenc- vagy tízmérföldnyire innen, egy Chippirig melletti tanyán.
Elgondolkoztam. A chippingi irány stimmelt, és csakis egy ilyen baleset lehetett az oka hirtelen elnémulásának. Anélkül, hogy rosszat kívántam \olna az ismerétlen Walternak, hittem és reméltem, hogy ez volt a magyarázat.
Axel bácsi némileg visszatáncolt:
– Semmi ok sincs rá, hogy rájöjjenek. Hiszen semmi sem árulkodik, és csakis akkor tudhatják meg, ha hagyod. Tanuld meg, Davie, figyelni magad, s akkor sohasem jönnek rá.
– De hát mit tettek Sophie-val? – szögeztem neki ismételten a kérdést. De ő ezúttal is kibújt a válasz elől. Ehelyett folytatta:
– Ne feledd, mire intettelek. Azt hiszik, hogy az igazi képet hordozod, ám bizonyosak sohsem lehetnek benne. És még ha a Régi Emberek olyanok lettek volna is. mint én meg ők, akkor mi van? Hol vannak ők meg az Ő csodás világuk?
– Isten rájuk küldte a Csapást – mondtam föl a leckét.
– No igen. Könnyű ezt mondani, de nem olyan könnyű meg is érteni. Különösen ha az ember látott egyet-mást a világból, és látta a következményeit. A Csapás nem vihar volt, meg orkán meg árvíz meg tűzvész, mint amikről a Biblia beszél. Hanem mindez együtt, és még valami ezeknél is szörnyűbb. Aminek a Fekete Partok köszönhetik a létüket, éjszakánként világító romjaikkal, meg a Gonoszföld. Talán valami ilyesmi lehetett Szodomában és Gomorában, de még akkor se megy a fejembe az a sok fura dolog, ami a hátramaradottakat sújtja.
– Kivéve Labradort – szúrtam közbe.
– Labrador sem kivétel, legföljebb itt meg Newfban kevésbé mutatkozik meg – helyesbített. – Mi lehetett ez, ez a szörnyűséges dolog? És mi okból? Egy kis jóakarattal meg tudom érteni, hogy Isten, az ő haragjában, megsemmisíthet minden élőlényt vagy az egész világot; azonban képtelen vagyok megérteni ezt a változékonyságot, ezeket a szörnyszülötteket... itt megáll az ész.
Én nem láttam be, mit nem lehet itt érteni. Hiszen az Isten, ha egyszer mindenható, mindent megtehet, ami neki tetszik. Bele is fogtam, hogy megmagyarázzam Axel bácsinak, ő azonban csak a fejét ingatta.
– Muszáj hinnünk benne, Davie fiam, hogy az Isten értelmes. Különben hová lennénk? Ám ami ott történt – intett a látóhatár felé – , bármi történt is ott, az értelmetlen volt, teljességgel értelmetlen. Valami irdatlan dolog, amihez az Isten bölcsessége sem ér föl. Mi volt az? Mi lehetett az?
– De a Csapás... – kezdtem volna. Axel bácsi azonban türelmetlenül leintett.
– Az csak egy szó – mondta – , rozsdás tükör, amely semmit sem mutat. Jó lenne, ha ezt a papok is belátnák. Ettől még nem értenének meg semmit, de legalább gondolkodni kezdenének. Megkérdezhetnék maguktól, hogy: „Mit is cselekszünk? Mit is prédikálunk? Milyenek lehettek valójában a Régi Emberek? Mit követtek el, hogy ezt a szörnyűséges veszedelmet magukra zúdították meg a világra?" És egy idő múlva talán azt is megkérdeznék, hogy: „Igazunk van-é?" A Csapás megváltoztatta a világot; reménykedhetünk-é abban, hogy valaha is olyanná tehetjük, mint amilyet a Régi Emberek elveszítettek? Egyáltalán törekedjünk-e erre? Mit nyernénk vele, ha még egyszer olyannak építenénk föl, csak hogy elvessük egy újabb Csapás magját?" Mert az kétségtelen, fiam, hogy bármilyen csodálatosak voltak is azok a Régi Emberek, annyira azért nem voltak csodálatosak, hogy hibákat ne kövessenek el, és senki sem tudja, és soha senki sem fogja megtudni, miben voltak bölcsek, és miben hibáztak.
Sok minden abból, amit mondott, túlságosan magas volt nekem, szavai lényegét azonban, úgy hittem, fölfogtam. Megkérdeztem hát:
– De hát, bácsikám, ha nem akarunk a Régi Emberekre hasonlítani, és nem igyekszünk fölépíteni azt, amit ők elveszítettek, akkor mit tehetünk?
– Nos, megpróbálhatjuk, hogy önmagunk legyünk, és azt a világot építsük, amelyben élünk, és ne azt kergessük, amely letűnt – mondta.
– Nem nagyon értem – vallottam be. Azt akarod mondani, hogy ne törődjünk az Igaz Vonallal vagy az Igaz Képpel? Ne izgassuk magunkat az Elfajzások miatt?
Nem éppen felelte, aztán kajánul rám kacsintott. – Nagynénéd szájából hallottál egy-két eretnekséget, nos, hallj valamit a nagybátyádéból is. Mit gondolsz, mi az, ami emberré teszi az embert?
Belekezdtem a Meghatározásba. De öt szó után elhallgattatott.
– Ugyan! – fortyant föl. – Mindez meglehet egy viaszbábunak is, de ettől még viaszbábu marad, nem igaz?
Bólintottam.
– Nos hát mi teszi az embert emberré, mi lakozik benne?
– A lelke? – vélekedtem.
– Dehogy – tiltakozott – , a lélek csak holmi játékpénz, amit az egyház begyűjt, s az egyik annyit ér, minta másik. Ami az embert emberré teszi, az az elméje; ez nem valami megfogható dolog, hanem minőség, méghozzá nem egyenértékű minőség; vannak jobbak, és vannak gyengébbek, és minél jobbak, annál fontosabbak. Látod már, hova akarok kilyukadni?
– Nem én – vallottam be.
– Hát figyelj ide, Davie. Szerintem az egyházi embereknek többé-kevésbé igazuk van a legtöbb elfajzást illetően, csakhogy nem abból az okból, amit mondanak. Abban igazuk van, hogy a legtöbb elfajzásban nincs semmi jó. Mondjuk, ha életben hagynák a torzszülöttet, mi jó származna belőle? Egy tucat kéz vagy láb, vagy két fej, netán a teleszkópszemek talán többet juttatnának neki abból a minőségből, amely emberré teszi? Semmiképpen. Az ember már akkor elnyerte testi alakját – az Igaz Képet, ahogy ők nevezik – , amikor még azt sem tudta magáról, hogy egyáltalán ember-e. Testi fölépítésben semmivel sem volt különb, mint akármelyik állat; rendelkezett azonban ezzel az új minőséggel: az értelemmel. Ez volt az egyetlen birtoka, amelyet hasznosan fejleszthetett. És most is ez az egyetlen út, amely nyitva áll előtte: az értelem új minősége. – Axel bácsi elgondolkozott. – Volt egy orvos a második hajómon, akitől mindezt hallottam, és minél jobban megrágtam a szavait, annál inkább beláttam az igazságukat. No, hát kimondom kereken: akárhogy vesszük is, te meg Rosalind meg a többiek újfajta értelmi minőségre tettetek szert. Ostobaság hát arra kérni az Istent, hogy fosszon meg tőle. Mintha azért fohászkodnál, hogy vegye el a szemed világát, vagy sújtson süketséggel. Megértem én, Davie, mi ellen ágaskodsz, de hát nincs számodra szabadulás. Jobb hát, ha belenyugszol a sorsodba. Jobb, ha szembenézel a valósággal, és eltökéled magadban, hogy ha egyszer megvan neked ez a dolog, azt keresd, hogyan hasznosíthatnád a legeredményesebben, anélkül hogy veszélybe sodornád magad.
Azon az estén elmondtam a többieknek Walter balesetét, és bármennyire sajnáltuk is, hogy szerencsétlenüljárt, mindenki megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy csupán baleset történt. Csodálkozva fedeztem föl viszont, hogy távoli rokonom lehetett, ugyanis a nagyanyám Brent lány volt.
Ezek után jónak láttuk, ha bemutatkozunk egymásnak, hogy megelőzzük az efféle bizonytalanságot.
Most nyolcan voltunk összesen, vagyis úgy értem: nyolcan voltunk, akik gondolatképekben tudtunk érintkezni egymással. Ezenkívül voltak még néhányan, akik hébe-hóba megeresztettek egy-egy gondolatfoszlányt, de ezek olyan gyengék és korlátozottak voltak, hogy elhanyagolhattuk őket. Arra az emberre hasonlítottak, aki nem teljesen vak, de legföljebb csak azt ismeri föl, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Azok a gondolati alakzatok, amelyeket nagy néha elkaptunk tőlük, akaratlanok voltak, és túlságosan zavarosak és elmosódok ahhoz, hogy föl lehessen ismerni őket.
A többi hat a következő volt: Michael, aki körülbelül hárommérföldnyire lakott észak felé; Sally és Katherine, akik két mérfölddel odébb, két szomszédos tanyán laktak, már a másik kerületben; Mark, csaknem kilenc mérföldre északnyugatnak; és Anne meg Deborah, két testvér, akik mindössze másfél mérföldnyire nyugatnak éltek egy nagy farmon. Anne, aki akkor töltötte be a tizenharmadik évét, volt a legidősebb, míg Walter Brent hat hónappal maradt el a legfiatalabb mögött.
Egymás megismerése jelentette a második lépcsőfokot önbizalmunk megszerzése felé. Ez valahogy megnövelte bennünk a kölcsönös támogatásmegnyugtató érzését. Idővel azt vettem észre, hogy a mutánsok elleni fali intelmeknek egyre tompul a fenyegető élük. Fokozatosan elhalványultak, és újból beolvadtak a közömbös háttérbe. Nem mintha Harriet néni és Sophie emléke is elenyészett volna; csupán az történt, hogy egyre ritkábban és kevésbé torkot szorongatóan hasított belém.
Aztán az is segített, hogy hamarosan rengeteg újdonság kötötte le a gondolataimat.
Mint említettem, iskolázásunk elég hézagos volt; főleg írásra, meg egy-két egyszerű könyv és az egyszerűnek és könnyen érthetőnek egyáltalán nem nevezhető Biblia és a Töredelmek olvasására meg némi kezdetleges számolásra szorítkozott. Tanszerünk alig volt. Mindez nagyon is kevés volt ahhoz, hogy Michael szüleit kielégítse, ezért jobbnak látták, ha beíratják egy kentaki iskolába. Ott aztán sok olyasmit megtanult, amiről a mi jó öreg asszonyságainknak halvány sejtelmük sem lehetett. És csak természetes, hogy bennünket is részeltetni óhajtott a tudásában. Ez eleinte eléggé halványan sikerült, ráadásul jócskán megnehezítette a dolgunkat a szokatlanul nagy távolság is. Néhány heti gyakorlás után azonban egyszerre élesebb és tisztább lett a vétel, ésjószerivel mindent át tudott adni nekünk, amit tanult, sőt még olyan dolgok is megvilágosodtak előtte, amiket maga sem nagyon értett addig, amíg együttesen át nem rágtuk magunkat rajtuk, így aztán némiképp mi is segíthettük őt a tanulásban. És dagadt a mellünk, hogy ő meg szinte állandó osztályelső lett.
Igen nagy élvezetet nyújtott a tudásom gyarapítása, amely sok rejtélyes dolognak kezembe adta a kulcsát, és napról napra sok mindent megvilágított abból is, amit Axel bácsitól hallottam, ámbár ennek köszönhettük azokat az első nehézségeket is, amelyek ettől kezdve állandó útitársunkul szegődtek. Egykettőre rájöttünk, milyen nehéz szüntelenül résen lennünk és számon tartanunk, mennyi az, amit föltételezhetően tudnunk lehet. Tudatosan fékeznünk kellett magunkat, nehogy szóvá tegyük a nyilvánvaló tévedéseket, némán végighallgassuk a téveszmék körül forgó ostoba vitákat, és munkánkat a megszokott módon végezzük, holott jobb módszerekről is tudtunk.
Voltak persze forró pillanatok is: egy-egy óvatlan megjegyzésünk nyomán összeráncolódó homlok; türelmetlen kézlegyintés valakire, akit tisztelnünk kellene; egy-egy meggondolatlan vélemény. Mindazonáltal alig-alig követtünk el ballépést, mivel mindannyian éreztük a veszélyt.
Óvatosság, szerencse, gyors visszakozás mind-mind hozzásegített bennünket, hogy elkerüljük a közvetlen gyanút, és e kettős életet élve átevickéljünk a következő hat esztendőn anélkül, hogy a veszedelem ránk zúdult volna.
Egészen addig, amíg egy szép napon föl nem fedeztük, hogy nyolcunkhoz váratlanul egy kilencedik is csatlakozott.