Újjászületés, IV. fejezet

NEGYEDIK FEJEZET

Ekkortájt életem nyugalmas korszakát olyan időszak váltotta föl, amikor minduntalan történt velem valami. Az eseményekben nem volt sok logika; más szóval alig egy-két dolog volt összefüggésben egymással. Mintha egyszerre beállt volna az aktív ciklus, mint amikor egyik időjárási szakasz átadja helyét a másiknak.
Azt mondhatnám, a Sophie-val való találkozásom volt az első az események láncolatában; a következő meg az, amikor Axel bácsi rajtakapott bennünket Rosalind Mortonnal, a másodunokanővéremmel. Éppen beszélgettem a lánynyal – méghozzá fennhangon, mert jóllehet így lassabban ment a dolog, de sokkal könyebben megértettük egymást, mint amúgy – , amikor a bácsikám belém botlott. Még szerencse, hogy ő, s nem valaki más.
Valamiféle önfenntartási ösztön súghatta nekünk, hogy eltitkoljuk ezt a dolgot, mert semmiféle veszélytudat nem élt bennünk, énbennem olyannyira nem, hogy amikor Axel bácsi rajtakapott, amint egy boglya tövében látszólag magamban beszélek, alig próbáltam elkendőzni a dolgot. Legalább egy perce figyelhetett már, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki van ott, és arrafelé fordultam.
Axel bácsi magas termetű férfi volt, se nem sovány, se nem kövér, keménykötésű, és láthatóan megedzette az idő. El-elnéztem őt munka közben, és arra gondoltam, hogy van valami hasonlóság viharvert keze, karja és a simára kopott szerszámnyél között. Most szokásos tartásában állt ott, testsúlyának nagy részét vastag botjára támasztva, amelyre azóta szorult, hogy tengerész korában rosszul forrt össze a törött lába. Bozontos, kissé dércsípte szemöldökét félig összevonta, napbarnította arcvonásai között azonban félmosolyféle bujkált.
– Nocsak, Dayie fiam, kivel beszélgetsz olyan elmélyülten? Tündérekkel, törpékkel vagy netán csak a nyulakkal? – kedélyeskedett.
Én csak megráztam a fejem. Ő odasántikált hozzám, mellém telepedett, kihúzott egy fűszálat a boglyából, és rágcsálni kezdte.
– Egyedül érzed magad? – érdeklődött.
– Nem én – feleltem.
Kissé összevonta a szemöldökét.
– Nem volna érdekesebb, ha valamelyik gyerekkel társalognál? – mondta. – Érdekesebb lenne, mint csak ülni itt és magadban beszélni.
Tétováztam, aztán mivel mégiscsak Axel bácsiról van szó, a legjobb barátomról a felnőttek között, kiböktem:
– De hiszen azt csináltam.
– Micsodát? – lepődött meg.
– Egy gyerekkel beszélgettem – mondtam. Értetlenül ráncolta a homlokát.
– Kivel?
– Rosalinddal – feleltem.
Pár percig szigorúan méregetett.
– Hm. Vagy csak én nem látom őt a közelben? – csodálkozott.
– Á, nincs is itt. Otthon van, legalábbis nem messze otthonról, egy kis faházikóban, amelyet titokban a bátyjai építettek az erdőben – magyaráztam. – Ez a kedvenc búvóhelye.
Eleinte sehogy sem értette, mit akarok mondani. Mintha valamilyen színdarabban szerepelnénk együtt; ám miután nagy nehezen megmagyaráztam neki, élénken figyelő arca elkomorult. Amikor elhallgattam, percekig egy szót sem szólt, aztán vallatóra fogott:
– Igazat beszélsz, Davie fiam, és nem csak kitaláltad az egészet?
És közben mereven rám szögezte szúrós tekintetét.
– Igen, Axel bácsi, igazat beszélek – nyugtattam meg.
– És erről, ugye, soha senkinek nem szóltál egy szót sem?
– Nem én. Ez titok – mondtam, mire ő láthatóan megkönnyebbült.
Eldobta a fűszál maradványát, és egy újabbat húzott ki a boglyából. Majd miután elmélyült arccal két-három darabkát leharapott belőle, s kiköpte, tekintetét újfent rám szögezte.
– Davie – mondta – , szeretném, ha megígérnél nekem valamit.
– Tessék, Axel bácsi.
– Azt szeretném – mondta halálos komolyan – , ha titok is maradna, ígérd meg, hogy soha, de soha senkinek sem mondod el azt, amit most közöltél velem. Ez nagyon, de nagyon fontos; később magad is jobban meg fogod érteni, mennyire fontos. Ne tégy semmi olyat, amiből bárki is gyaníthatná a dolgot. Megígéred nekem?
Komolysága nagy hatással volt rám. Még sohasem láttam ilyen ünnepélyesnek. Ha másból nem, ebből megsejtettem, hogy olyasmire adtam a szavam, aminek félig sem értettem meg a jelentőségét. Szemét a szemembe fúrta, amíg elmondtam a fogadalmat, aztán elégedetten bólintott, látva, hogy nem a levegőbe beszélek. Kézfogással pecsételtük meg a megállapodásunkat.
– A legjobb az volna, ha ki tudnád verni a fejedből – mondta aztán.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán megráztam a fejem.
– Nem hiszem, Axel bácsi, hogy meg tudnám tenni. Hogy elfelejtsem. Vagyis hogy egyszerűen megvan. Mintha azt akarnám elfelejteni... – de nem találtam megfelelő hasonlatot.
– Mintha el akarnád felejteni a beszédet, a hallást, nem igaz? – segített ki.
– Olyasféle, de nem egészen – bólintottam. Bólintott ő is, és elgondolkodott.
– Belül a fejedben hallod, ugye, a szavakat? – kérdezte.
– Hát nem egészen „hallom" és nem egészen „látom" őket – feleltem. – Mintha árnyékok jelennének meg bennem, és ha nevükön nevezem őket, akkor megvilágosodnak, és egyszerre megértem őket.
– De nem föltétlenül kell nevükön nevezned őket, vagyis hogy nem kell hangosan kimondanod a nevüket, mint az imént, nemde?
– Egyáltalán nem, csak néha, hogy könnyebben megértsük egymást.
– Meg hogy mindkettőtöknek könnyebben a fejetekre idézze a bajt. ígérd meg azt is, hogy soha többé nem fogjátok fennhangon csinálni.
– Rendben van, Axel bácsi – ígértem meg.
– Ha nagyobb leszel, meg fogod érteni ennek a fontosságát – tette hozzá, majd a lelkemre kötötte, hogy Rosalinddal is ígértessem meg ugyanezt. A többiekről nem is tettem említést neki, látva, hogy már így is eléggé fölizgatta az ügy, magamban azonban elhatároztam, hogy velük is megígértetem. Végezetül újból a kezét nyújtotta, és ünnepélyesen titoktartást fogadtunk.
Még aznap este előadtam az ügyet Rosalindnak meg a többieknek. Ez végleg megérlelt bennünk egy homályosan már meglevő érzést. Nem hiszem, hogy akadt közöttünk valaki is, aki egyszer-kétszer önkéntelenül el ne árulta volna magát, és ne vonta volna magára valaki furcsálló, gyanakvó pillantását. Egy-két ilyen pillantás elég intő jel volt mindannyiunk számára; az ilyen sokat sejtető, a gyanú határát súroló rosszallás kifejezésével telt tekintetek mentettek meg bennünket a bajtól. Nem mintha megállapodtunk volna valamilyen összehangolt viselkedésben. Mindössze arról volt szó, hogy ki-ki a maga szakállára ugyanazt az önvédelmi, titkolózó magatartást vette föl. Most azonban az a körülmény, hogy Axel bácsi olyan nagyon ragaszkodott az ígéretem kicsikarásához, megerősítette bennünk a veszély érzetét. Jóllehet alaktalan, ám annál valóságosabb volt ez az érzés. Sőt én még csak jobban fölszíthattam bennük a gyanú izzó parazsát, amikor próbáltam érzékeltetni velük Axel bácsi ünnepélyességét, mert senki sem mondott ellent. Könnyedén, sőt mondhatni buzgón megígértek mindent, mintha egy, a lelkűkre nehezedő tehertől szabadítanák meg magukat. Ez volt az első csoportos ténykedésünk; mi több: csoporttá is az érlelt bennünket, hogy formálisan megvallottuk egymás iránti felelősségünket. Ez volt az első lépésünk a véd- és dacszövetség útján, s ez a lépés egész életünket megváltoztatta, jóllehet akkor még aligha tudtuk volna így megfogalmazni. Akkor leginkább a csoportközösség tudata nyűgözött le bennünket.
Aztán ennek a személyes élménynek szinte a sarkában ránk tört egy mindenkit érintő esemény: egy nagyszabású rajtaütés a Peremvidékről.
Szokás szerint most sem volt készenlétben semmiféle részletes elhárítási terv. A szervezés csak arra szorítkozott, hogy parancsnokságokat állítottak föl az egyes körzetekben. Riadó esetén a körzet minden épkézláb férfia köteles volt megjelenni a legközelebbi parancsnokságon, s a további teendőket a szerint szabták meg, hogy hol és milyen mérvű volt a veszély. Kisebb rajtaütések elhárítására elégségesnek is bizonyult ez a módszer, igaz viszont, hogy nem is szánták másra, így aztán amikor a Peremvidék megfelelő vezérekre tett szert, akik szervezett mederbe terelték a betöréseket, ott álltunk megfelelő védelmi rendszer nélkül. A betolakodók széles fronton nyomultak előre, fölmorzsolva az útjükba akadó kisebb népfölkelő egységeket, kedvükre végigfosztogatva a vidéket, és szinte akadály nélkül zúdultak le, huszonöt mérföldre vagy mélyebbre is, a civilizált vidékekre.
Ekkorra úgy-ahogy rendeztük sorainkat, és a szomszédos kerületek is összeszedték annyira magukat, hogy a szárnyak nyugtalanításával elejét vegyék a betörés kiszélesítésének. No meg fegyverrel is jobban elláttuk magunkat. Embereink közül soknak volt már puskája, míg a peremvidékiek alig néhány zsákmányolt lőfegyverrel rendelkeztek, és főleg nyilakkal, késekkel és dárdákkal voltak fölfegyverkezve. Mégsem volt könnyű elbánni velük, merthogy széles fronton nyomultak előre. Jobban otthon voltak az erdőben, és a normális embereknél ügyesebben el tudtak rejtőzni, így még legalább tizenöt mérföldre előrehatoltak, mire sikerült föltartóztatnunk és ütközetre kényszerítenünk őket.
Nekem mint gyereknek nagyon izgalmas volt ez az egész. A betolakodók valamivel több mint hét mérföldre voltak tőlünk, s waknuki majorságunk az egyik gyülekezőhellyé lépett elő. Apám, akinek a hadjárat elején nyílvessző fúródott a karjába, most az önkéntes osztagok szervezésében segédkezett. Napokon keresztül nagy volt a sürgés-forgás, amíg az embereket lajstromba vették, besorolták, és végre a marcona hadfiak a gazdaság női tagjainak kendőlobogtatásától kísérve el nem masíroztak.
Miután mindenki, a mi munkásainkat is beleértve, elvonult, egy napig kísérteties csend borult a házunkra. A második nap egy magányos lovas vágtatott visszafelé a frontról. Csak annyi ideig tartózkodott nálunk, amíg elújságolta, hogy nagy ütközet volt, és a peremvidékiek, miután néhány vezérüket foglyul ejtettük, fejvesztve menekülnek, aztán továbbrobogott a jó hírrel.
Még ugyanannak a napnak a délutánján kisebb lovascsapat ügetett be az udvarunkra, két fogoly peremvidéki vezért közrefogva.
Munkámat odahagyva, kíváncsian odafutottam. Első látásra csalódást okoztak nekem. A peremvidékiekről elterjedt mendemondák alapján arra számítottam, hogy kétfejű, tetőtől talpig szőrös, hatkezű, -lábú lényeket fogok megpillantani. Ehelyett első pillantásra közönséges, szakállas férfiak benyomását keltették, igaz, hogy szokatlanul piszkosak és rongyosak voltak. Egyikük köpcös, szőke férfi volt, csimbókos hajjal, mintha késsel nyírták volna meg. Mikor azonban a másikra esett a pillantásom, a meglepetéstől gyökeret eresztett a lábam, és tátva maradt a szám. Mintha fejbe kólintottak volna, csak bámultam rá bambán, mert ha rendes ruha van rajta, és megfésüli a szakállát, kiköpött apám áll előttem.
Amint nyergében ülve körülnézett, neki is megakadt rajtam á tekintete; először futtában, közönyösen átsiklott rajtam, ám hirtelen vissza-ugrott rám, és mereven belém fúródott". Számomra érthetetlen, különös kifejezés ült ki a szemébe.
Száját szólásra nyitotta, de ebben a pillanatban emberek jöttek elő a házból – köztük apám is, akinek még mindig föl volt kötve a karja – , hogy lássák, mi történik idekint.
Apám megállt a lépcsőn, és szemügyre ve'tte a lovascsoportot, aztán ő is észrevette középen a férfit. Egy percig csak állt megkövültén, akárcsak én, aztán arcából kifutott a vér, és krétafehérre vált.
Gyorsan a másik férfira pillantottam. Az szobormereven ült a lován. Arckifejezését meglátva, mintha jeges kéz markolt volna a mellembe. Sohasem láttam azelőtt ilyen mezítelen gyűlöletet, amilyen a mély barázdákból, a szikrázó szemekből, a vadállatian vicsorító fogakból sütött. Korbácsként csapott az arcomba ez az ismeretlen, vérfagyasztó valami, és a nyomát örökké őrizni fogom a lelkemben.
Ekkor az apám, mint valami nagybeteg, egészséges kezével az ajtófélfába kapaszkodott, és visszavonult a házba.
Az egyik kísérő elvágta a fogoly kezén a kötelet. Ez leszállt a lóról, és én megláttam, mi a baj vele. Több mint negyven centiméterrel magasabb volt, mint a többiek, de nem azért, mintha testes ember lett volna. Ha a lábai normálisak, akkor aligha magasabb, mint az apám száznyolcvan centiméterével, csakhogy nem voltak normálisak. Keze-lába irtózatosan hosszú volt és vézna, úgyhogy az egész emberben volt valami pókszerű.
A kísérők enni-inni adtak neki. Leült egy padra; csontos térde csaknem egy magasságba került a vállával. Miközben a kenyeret és sajtot majszolta, szeme körbejárt az udvaron, és mindent elraktározott. Vizsla tekintete ismét megakadt rajtam. Intett a fejével. Én úgy tettem, mintha nem venném észre. Újfent biccentett. Elfogott a szégyen gyávaságom miatt. Közelebb somfordáltam, majd még közelebb, ám gondosan ügyelve, hogy kívül maradjak pókszerű karja hatósugarán.
– Hogy hívnak, te fiú? – kérdezte.
– Davidnak – feleltem. – David Strormnak. Bólintott, mintha ezt várta volna.
– Az az ember ott az ajtóban, fölkötött karral, bizonyára az apád, Joseph Strorm, nemde?
– De igen – feleltem.
Erre is rábólintott. Tekintetét körülhordozta a házon meg a melléképületeken.
– Akkor hát ez lenne itt Waknuk? – fordult felém.
– Ez – feleltem.
Nem tudom, meddig folytatta volna a kérdezősködést, mert elkergettek onnan. Kisvártatva újra lóra szálltak és elügettek, de előbb a pókember kezét ismét megkötözték. Tekintetemmel elkísértem őket a Kentak felé vezető úton, s csöppet sem bántam, hogy elmentek. Első találkozásom egy peremvidékivel végül is nem sikeredett túlságosan izgalmasra; inkább valami kellemetlen nyugtalanságot hagyott bennem.
Később hallottam, hogy mind a két peremvidéki fogolynak még azon az éjszakán sikerült megszöknie. Nem emlékszem rá, ki közölte a hírt, annyi azonban holtbiztos, hogy nem az apám. Ő sohasem tért vissza arra a napra, nekem pedig nem volt merszem kérdezősködni róla.
Aztán alighogy leülepedett a betörés kavarta por, és az emberek épp hogy nekigyürkőztek a farmon az elmaradt munkáknak, amikor apám nyakig belegabalyodott egy civakodásba a nagybátyámmal, Angus Mortonnal.
A két ember vérmérsékletének és nézeteinek különbsége éveken keresztül meg-megújuló háborúskodás forrása volt közöttük. Apám, mint mondják, abban összegezte a másikról alkotott véleményét, hogy ha Angusnak egyáltalán vannak is elvei, azok olyan határtalanul szabadosak, hogy romlással fenyegetik az egész környék erkölcsi állapotát; mire Angus, azt mondják, azzal vágott vissza, hogy szerinte Joseph Strorm egy kőszívű, vaskalapos szentfazék, akinek a vakbuzgósága messze túllépi az ostobaság határát, így hát elég volt egy szikra, hogy föllobbanjon közöttük a háborúság tüze, és a legújabb amiatt tört ki, mert Angus szert tett egy pár nagylóra.
A nagylovak híre eljutott a mi kerületünkbe is, bár látni még senki sem látta őket. Apám lelkét már az is eléggé fölkavarta, amit hallott róluk; aztán az sem volt valami jó ajánlólevél számukra, hogy Angus szerezte be őket; következésképpen nem minden előítélet nélkül vette őket szemügyre.
Kétségei egyből megerősítésre találtak. Mihelyt megpillantotta a huszonhat markos marmagasságú, jól megtermett jószágokat, rögtön tudta, hogy baj van velük. Utálkozva hátat fordított nekik, és meg sem állt a Felügyelőig, s követelte, hogy mint Bűnt, semmisítse meg őket.
– Ezúttal nincs rá alapja – mondta a Felügyelő vidáman, hogy végre nyeregben érezheti magát.
– A kormány jóváhagyta őket, ennélfogva én már nem tehetek ellenük semmit.
– Lehetetlen – kötözködött az apám. – Isten sohasem teremtett ekkora lovakat. A kormány nem hagyhatta jóvá őket!
– Pedig jóváhagyta – mondta a Felügyelő. – Sőt mi több – tette hozzá kárörvendően – , Angus közölte, hogy jól ismervén a vidék szellemét, hiteles törzskönyvet is beszerzett róluk.
– Az a kormány, amelyik ilyen barmokat jóváhagy, csakis korrupt lehet és erkölcstelen – nyilatkoztatta ki apám.
– Meglehet – mondta a Felügyelő – , de akkor is az a kormány. Apám rámeresztette a szemét.
– Könnyű belátni – mondta – , hogy egyesek miért hajlandók jóváhagyni őket. Egy ilyen bestia kettő vagy tán három közönséges ló munkáját is képes, elvégezni, és hozzá kevesebbet eszik, mint két ló. A haszon nyilvánvaló, melyik vizsgabiztos merne ellenállni neki? Ám ez még nem. jelenti azt, hogy az igazság is az ő oldalukon van. Én azt mondom, hogy egy ilyen ló nem Isten teremtménye, és ha nem, akkor Bűn, amelyet ki kell irtani.
– A hivatalos jóváhagyás kifejti, hogy ezt a fajtát normális úton, a nagyságra menő szelekcióval tenyésztették ki. És különben is próbáljon akár csak egy olyan vonást is találni rajtuk, amely szabálytalannak minősíthető – vetette oda a Felügyelő kihívóan.
– Ebből még nem következik, hogy szabályszerűek – makacskodott az apám. – Egy ló, amely ekkora méretű, nem lehet szabályos, és mint magánember, ön is ugyanolyan jól tudja ezt, akárcsak én, ne is tagadja. Elég, ha csak egyszer megengedünk olyasmit, amiről tudjuk, hogy helytelen, és ki tudja, hol kötünk ki. Egy istenfélő gyülekezet nem tagadhatja meg a hitét csak azért, mert egy állami engedélyező hivatal beadta a derekát a nyomásnak. Nem kevesen vagyunk itt, akik tudjuk, milyennek szánta Isten az ő teremtményeit, még ha a kormány megfeledkezik is róla.
– Mint Dakers-ék macskája esetében? – mosolygott a Felügyelő.
Apám rámeredt. A Dakers-ék macskájának esete még mindig fájó sebként égette.
Körülbelül egy évvel korábban valahogy a tudomására jutott, hogy Ben Dakers felesége egy farkatlan macskát tart a házában. Nyomozni kezdett, és minekutána elégséges bizonyítékot gyűjtött össze arról, hogy a macska nem elveszítette a farkát, hanem soha nem is volt neki, kiátkozta, és bírói minőségében meghagyta a Felügyelőnek, hogy mint Bűn ellen, bocsásson ki ellene megsemmisítési végzést. A Felügyelő ímmel-ámmal meg is tette, mire Dakers azon nyomban fellebbezett. Apámat felbőszítette ez a csűrés-csavarás egy ilyen nyilvánvaló ügyben, és kezébe vette a Dakers-ék macskája feletti ítélet végrehajtását, amikor még sub judice volt az ügy. Amikor azonban a végén megérkezett a leirat, amely szerint létezik egy történelmileg hitelesített és elismert farkatlan macskafajta, akkor kutyaszorítóba került. Hosszas tusakodás után inkább választotta a nyilvános megkövetést, mintsem hogy lemondjon bírói posztjáról.
– Ez – vágott vissza a Felügyelőnek élesen – összehasonlíthatatlanul nagyobb horderejű ügy.
– Ide hallgasson – próbált a lelkére beszélni a Felügyelő – , a fajta jóvá van hagyva. Ami pedig ezt a fogatot illeti, megvan rá a fajtahitelességi végzés. Ha ez sem győzi meg, hát tessék, lője agyon őket, és meglátja, mit zúdít a fejére.
– Az ön erkölcsi kötelessége – erősködött az apám – , hogy kiadja a végzést ezek ellen az állítólagos lovak ellen.
A Felügyelő elvesztette a türelmét.
– Az is a hivatalos kötelességeim közé tartozik – csattant föl – , hogy megvédjem őket az ostobák vagy a fanatikusok ellenében!
Apám nem ütötte meg a Felügyelőt, de nem sok híja lehetett. Napokon keresztül fortyogott benne az indulat, a legközelebbi vasárnapon pedig dörgedelmes prédikációban bélyegezte meg a mutánsok iránti türelmességet, amely sárral szennyezi be gyülekezetünk tisztaságát. Felszólított mindenkit, hogy bojkottálja azt, aki Bűnt birtokol, kikelt a felső körök erkölcstelensége ellen, célzott rá, hogy odafönt sokan rokonszenveznek a mutánsokkal, s a végén megsemmisítő bírálatnak vetett alá egy bizonyos hivatalnokot mint elvtelen gazdáinak elvtelen csatlósát és a Gonosz Erők helyi képviselőjét.
Noha a Felügyelő nem rendelkezett ilyen kényelmes szószékkel, széles nyilvánosságot kaptak bizonyos csípős megjegyzései a zaklatást, a hatóságok megsértését, a vakbuzgóságot, a szenteskedést, a rágalmazást és a kormány döntései elleni nyílt föllépés lehetséges következményeit illetően.
Fölöttébb valószínű, hogy éppen ez az utóbbi célzás volt az, amely rábírta apámat, hogy megmaradjon a szavaknál. Elég baja volt már a Dakers-ék macskája miatt, amely az égvilágon semmi hasznot nem hajtott, ellentétben a nagylovakkal, amelyek értékes jószágok voltak; no meg Angus sem volt az az ember, aki lemondott volna a megtorlásról, ha úgy jön a sora.
Így hát elég sok zűr volt a házunkban ahhoz, hogy amikor csak tehettem, elkívánkozzam otthonról.
Most, hogy a vidék újból visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az ember nem futott össze minduntalan ismeretlen emberekkel, Sophie-nak ismét megengedték a szülei, hogy elkóboroljon, és amikor csak lehetett, én is észrevételenül meglógtam otthonról.
Sophie természetesen nem járhatott iskolába. Még hamis bizonyítvány birtokában is egykettőre lelepleznék, és bár a szülei tanították őt írni-olvasni, könyvek híján nem sok hasznát vette a tudományának. Ezért is beszélgettünk annyit a kirándulásainkon, vagyis főleg én igyekeztem őt beavatni olvasmányaimba.
Meséltem neki arról, hogy általános fölfogás szerint a világ nagyon nagy és valószínűleg kerek. A civilizált részét, amelynek Waknuk csak egy parányi csücske, Labradornak hívják. Azt mondják, hogy még a Régi Emberek adták neki ezt a nevet, bár ez nem egészen biztos. Labrador jó részét sok-sok víz veszi körül, amelyet tengernek hívnak, s amelynek nagy a fontossága a hal miatt. Azok közül, akiket ismerek, Axel bácsin kívül senki sem látta a tengert, mert igen-igen messze van, de ha háromszáz mérföldnyit mennél keletre, északra vagy északnyugatra, előbb-utóbb eljutnál hozzá. Ellenben délnyugat vagy dél felé hiába mennél, mert ott csak a Peremvidékre, majd azon túl a Gonoszföldre jutnál, ahonnan nem kerülnél ki élve.
Azt is mondják, bár senki sem biztos benne, hogy a Régi Emberek idejében Labrador zord, hideg vidék volt, ahol senki sem tudott sokáig megmaradni, ezért akkoriben csak fákat neveltek ott, meg titokzatos bányászatukat űzték. De hát ennek már sok-sok éve. Ezer, kétezer – vagy még ennél is több? Ki tudná megmondani ma már! Mint ahogy azt sem tudja senki, hány nemzedék élte le barbárságban életét a Csapás és az írott történelem kezdete között. Abból a barbár korból egyedül Nicholson Töredelmei maradt fönn, ez is csak azért, mert jó néhány évszázadon keresztül megőrizte az a lezárt kőláda, amelyben rábukkantak. A Régi Emberek pedig csupán a Bibliát hagyták ránk örökül.
Azon túl, amit ez a két könyv elmond, a háromszáz évnél korábbi időket a feledés homálya rejti el élőlünk. Ebből a homályból pusztán egykét legenda indázik elő, azt is alaposan elnyűtték az egymást követő generációk, így jutott el hozzánk szájról szájra a Labrador név is, mivel sem a Biblia, sem a Töredelmek nem tesz említést róla, és lehet, hogy a hideg dolgában is igazat mond a szájhagyomány, jóllehet ma már csak két fagyos hónap van az évben: ezt is a Csapás számlájára írhatjuk, mint ahogy jószerivel mindenért a Csapást tehetjük felelőssé.
Sokáig vitatták, hogy Labrador és a nagy Newf-szigeten kívül másutt egyáltalán laknak-e emberek. Azt tartották, hogy a többi csupa Gonoszföld, amelyre a Csapás teljes súlya lezúdult, de aztán itt-ott találtak még egy-két peremvidéket. Persze ezek mind nagymértékben elfajzottak voltak és Istentől elhagyottak, és jelenleg gondolni sem lehet a civilizálásukra, ám ha a gonosz-földek határai ott is visszahúzódnának, mint nálunk, akkor egyszer talán ezeket is gyarmatosítani lehet.
Mindent összevetve nem sokat tudtunk a világról de az a kevés is sokkal érdekesebb volt, mint az etika, amelyet vasárnap délutánonként egy öregember tanított az osztályunkban. Az etika azzal foglalkozott, hogy miért csináljunk vagy ne csináljunk valamit. A tilalmak nagy része megegyezett azokkal, amelyeket apám állított elénk, a miértjük azonban néha különbözött, ami igencsak megzavart bennünket.
Az etika tanítása szerint az, emberiség – vagyis mi itt, a civilizált vidékeken – fokozatosan visszakapaszkodik a kegyelem állapotába; az a rejtett és nehéz ösvény, amelyet követünk, fölvezet a csúcsokra, ahonnan egykor lezuhantunk. Az igaz ösvényből számos hamis ösvény ágazik ki, és ezek sokszor könnyebbeknek és csalókábbaknak tűnnek; holott mindegyik a szakadék szélére visz, amely mögött az örökkévalóság feneketlen mélysége tátong. Igaz ösvény csak egy van, és ha azt követjük. Isten segedelmével és az általa megszabott időben visszaszerezzük mindazt, amit elveszítettünk. Ez az ösvény azonban alig-alig látszik, és az embernek minden lépésére vigyáznia kell, hogy elkerülje az ezernyi csapdát és kelepcét, és a vesztébe rohan, aki egyedül, saját feje után akarja végigjárni. Csakis az egyházi és világi hatóságok vannak abban a helyzetben, hogy helyesen meg tudják ítélni, vajon a következő lépés újrafelfedezés-e, és ennélfogva biztonságban megtehető, avagy letérít a fölfelé vezető útról, következésképpen bűnös.
A világra kirótt Csapást le kell vezekelni, a hosszú kapaszkodót hűségesen végig kell járni, és a végén, ha útközben megtartóztatjuk magunkat a csábításoktól, ott vár a megbocsátás jutalma: a visszanyert Aranykor. Hasonló vezeklések korábban is voltak: a kiűzetés a Paradicsomból, az özönvíz, a Járványok, a Tűzeső, a Fogság. A Csapás is ezeknek a büntetéseknek a sorába tartozott, csakhogy mindegyiknél súlyosabb volt. Mintha minden veszedelem egyszerre sújtott volna le, és még valamivel megtetőzve, ami sokkal nagyobb pusztulást vitt végbe, mint a vizes a tűz. Hogy mivel érdemeltük ki a Csapást, senki sem tudja, de ha a korábbi csapásokra gondolunk, bizonyára ezt is az Istentől való gőgös elfordulás előzte meg.
Az etika nagyszámú tantétele, érve és példázata abban az egy parancsolatban sűrűsödött össze: az ember kötelessége és célja ezen a világon abban áll, hogy rendíthetetlenül küzdjön azok ellen a bűnök ellen, amelyek a Csapást a fejünkre zúdították. Mindenekfölött arra kell ügyelnie, hogy az emberi porhüvelyt megőrizze az isteni mintakép hű másaként, hogy egy napon újból méltó lehessen arra a magaslatra, amely Isten hasonmásaként megillette.
Az etikának erről a részéről azonban nem sokat beszéltem Sophie-nak. Nem annyira azért, mintha gondolatban valaha is elfajzottként kezeltem volna; ám az is igaz, hogy nem is nagyon lehetett volna őt igazi hasonmásszámba venni, ezért a tapintat azt parancsolta, hogy kerüljem ezt a témát. És annyi más mindenről lehetett beszélgetni!