2010. január 3., vasárnap

Újjászületés, V. fejezet

ÖTÖDIK FEJEZET

A kutya se törődött velem Waknukban, ha eltűntem szem elől. Csak akkor jutott eszükbe az embereknek mindenféle tennivaló, ha ott őgyelegtem körülöttük.
Az év jónak ígérkezett. Nap is, eső is volt bőven, úgyhogy a parasztok sem panaszkodhattak, hacsak amiatt nem, hogy be kellett hozni a betörés okozta kiesést. A juhok kivételével a tavaszi szaporulatban szokatlanul alacsony arányú volt a Bűnesetek előfordulása. A vetések is olyannyira szabályszerűek voltak, hogy a Felügyelő csupán egy táblát, Angus Mortonét ítélte fölégetésre. Még a zöldségfélék között is alig akadt elfajzás; ami volt, azt is a solanaceae, burgonyafélék szolgáltatták. Mindent összevetve az év, úgy látszik, tisztasági rekorddal kecsegtetett, és olyan kevés kiátkoznivalót nyújtott, hogy egyik prédikációjában még apám is indíttatva érezte magát, hogy kijelentse: a jelek szerint Waknuk az idén jócskán meghátrálásra készteti a Gonosz Erőit.
Mindenki nyakig merült a munkába, így én már jókor reggel kereket oldhattam, és a hosszú nyári napokon egyre messzebb elkószáltunk "Sophie-val, bár az óvatosságról nem feledkeztünk meg, és olyan járatlan utakat kerestünk, ahol nemigen találkozhattunk össze senkivel. Sophie-ba belenevelték és szinte a vérévé vált, hogy kerülje az idegeneket. Jószerivel még föl sen tűnt az ismeretlen, amikor ő már nesztelenül köddé foszlott. Az egyetlen felnőtt, akivel megbarátkozott, Corky volt, a gőzgép gondozója. Mindenki másban veszélyt szimatolt.
Fölfelé a patak mentén egy helyütt kavicsos partszakaszra bukkantunk. Nagyszerű dolog volt mezítláb, föltűrt nadrággal belelábolni itt a vízbe, s végigfürkészni a mélyedéseket és a hasadékokat. Sophie ezalatt egy nagy, lapos kövön üldögélt a víz szélén, és sóvár szemmel kísérte ténykedésemet. Később két kisebb hálóval, amelyet Wenderné kötött nekünk, és a zsákmány számára egy ibrikkel fölfegyverkezve vonultunk oda. Én begázoltam a vízbe, és az ott honos apró garnélarákszerű lényekre halásztam, míg Sophie a partról iparkodott kimerni őket. Nem sok szerencsével. Egy idő múltán föl is adta a kísérletezést, és csak engem lesett a kőről irigyen. Aztán összeszedve a bátorságát, lehúzta egyik cipőjét, és merengve vizsgálgatta csupasz lábát. Egy perc múlva a rrjásik cipőjét is levetette. Vászonnadrágját combig feltűrve belegázolt a patakba. Ott megállt, és mélán méregette a vízben a mosott kavicsokon nyugvó meztelen lábát.
– Ide gyere – zökkentettem ki mélázásából.
– Itt rengeteg van.
Izgatottan, kacagva megindult felém.
Amikor eluntuk a halászatot, letelepedtünk a lapos kőre, s a lábunkat szárogattuk a napon.
– Ugye, nem is olyan visszataszító? – kérdezte kíváncsian, a lába felé biccentve.
– Egy csöppet sem. Mellettük az enyém csupa bütyök – nyugtattam meg tiszta szívből. Láthatóan jólestek neki a szavaim.
Néhány nap múlva megint oda mentünk. Az ibriket letettük a lapos kőre a cipőnk mellé, és mindenről megfeledkezve szorgosan hordtuk belé a zsákmányt, míg egy hang magunkhoz nem térített:
– Halló, Dávid!
Fölkaptam a fejem, érezve, hogy Sophie kővé dermed a hátam mögött.
A parton, éppen a kő fölött, amelyen a holmijaink hevertek, egy fiú állt. Ismertem. Alan volt, John Ervin, a kovács fia, körülbelül két évvel idősebb nálam. Nem vesztettem el a lélekjelenlétemet.
– Halló, Alan! – vetettem oda kelletlenül.
A kőhöz lábaltam, és kézbe vettem Sophie cipőit.
– Kapd el! – dobtam őket a lány felé. Az egyiket elkapta, de a másik a vízbe pottyant, ám gyorsan kihalászta azt is.
– Mit csináltok itt? – kíváncsiskodott Alán.
Elmondtam, hogy garnélarákokra halászunk. Közben kilábaltam a vízből, és henyén a kövünkre húzódtam. Alant sohasem szíveltem valami nagyon, de most végképp az ördög hozta ide.
– Ugyan! – mondta fitymálva. – Halat fogjatok, halat!
Szeme megakadt Sophie-n, aki cipőit a kezében lógatva, néhány méterrel följebb a part felé gázolt.
– Hát ez ki? – kérdezte kíváncsian. Felelet helyett a cipőimmel bajlódtam. Sophie ezalatt eltűnt a bokrok között.
– Ki ez? – ismételte meg a kérdést. – Csak nem egy... – , kezdte, de hirtelen torkára forrt a szó. Fölpillantottam és észrevettem, hogy valamit mereven bámul mellettem. Gyorsan arra fordultam. A lapos kövön még látszott egy nedves láb nyoma. Sophie akkor hagyta ott, amikor az ibrikhez hajolt, hogy beledobja a zsákmányát. A nyom még eléggé nedves volt ahhoz, hogy mind a hat ujj tisztán kivehető legyen. Belerúgtam az ibrikbe. A kiömlő vízsugár a ficánkoló rákocskákkal elmosta a lábnyomot, ám a gyomromat összemarkolta a tudat, hogy a baj már megtörtént.
– Ohó! – kiáltott föl Alán, s a szemében megcsillant valami, ami egy csöppet sem tetszett nekem. – Ki volt ez? – ismételte meg a kérdést követelőén.
– Egy barátom – tértem ki a válasz elől.
– Hogy hívják?
Nem feleltem.
– Hát jó, úgyis megtudom egykettőre – vigyorgott.
– Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza.
Tiltakozásomra fittyet hányva hátat fordított, és tekintetét a partnak arra a pontjára szegezte, ahol Sophie eltűnt a bokrok között.
Fölugrottam a kőre, és rávetettem magam. Nagyobb volt nálam, a támadás azonban váratlanul érte, és kezünkkel lábunkkal összegabalyodva a földre zuhantunk. Harci tapasztalataim csupán néhány dulakodásra korlátozódtak. Ezért dühödten hadonásztam az öklömmel. Csak pár percet akartam nyerni, hogy Sophie-nak legyen ideje fölhúzni a cipőjét és kereket oldania; tapasztalatból tudtam, hogy ennyi is elég neki arra, hogy bottal üthessék a nyomát. A fickó azonban magához tért a meglepetésből, és egy-két olyan ütést helyezett el az arcomon, hogy megfeledkeztem Sophie-ról, és foggal-körömmel mentettem a saját bőrömet.
Ide-oda hemperegtünk egy kis füves térségben. Én vérbe borult szemmel ütöttem-vágtam és szorongattam, de hamarosan megmutatkozott, hogy erősebb nálam. Az ő önbizalma egyre nőtt, míg az enyém egyre apadt. Egy dolgot mindenesetre elértem: meggátoltam, hogy egyből Sophie után eredjen. De fokozatosan ő kerekedett felül, rám ült és csépelt, míg én ide-oda ficánkoltam alatta. Hasztalan rúgkapáltam, a végén nem tehettem mást, mint hogy megpróbáljam a karommal a fejemet elsáncolni. Ekkor váratlanul felüvöltött. és az ütések abbamaradtak. Teste rám hanyatlott. Lelöktem magamról, fölültem és megpillantottam Sophie-t egy jókora nyers kővel a kezében.
– Leütöttem – mondta büszkén, árnyalatnyi csodálkozással a hangjában. – Mit gondolsz, meghalt?
Alán krétaarccal, mozdulatlanul feküdt, a vér leszivárgott az arcán, de szabályosan lélegzett, így hát bizonyos, hogy nem halt meg.
– Ó, istenkém! – tört ki hirtelen Sophie-ból, és kiejtette kezéből a követ.
Néztük Alant, aztán egymást. Azt hiszem, mindketten ugyanazt az ösztönzést éreztük, hogy segítsünk valahogy rajta, de egyikünk se mert mozdulni.
„Soha senkinek nem szabad megtudnia. Senkinek!" –ötlött fel bennem Wenderné nyomatékos figyelmeztetése. És most ez a fiú megtudta. Ez rémített el bennünket.
Talpra álltam. Megragadtam Sophie kezét, és elhúztam onnan.
– Menjünk – mondtam sürgetően.
John Wender figyelmesen és türelmesen végighallgatta az esetet.
– Egészen biztos vagy benne, hogy meglátta? Nem pusztán azért fűtötte a kíváncsiság, mert Sophie idegen volt? – firtatta a végén.
– Nem – erősködtem. – Látta a lábnyomot, ezért akarta elkapni Sophie-t. Mélán biccentett.
– Értem – mondta, és én csodálkoztam, milyen nyugodtan ejti ki ezt a szót.
Mereven az arcunkba nézett. Sophie szeme tágra meredt az izgalommal vegyes riadalomtól. Az enyém körül piros karikák lehettek és maszatos könny-nyomok. Aztán a felesége felé fordította a fejét, és rebbenéstelenül viszonozta rámeredő tekintetét.
– Attól tartok, drágám, hogy elkövetkezett. Ez az a pillanat – mondta.
Fölállt, és az asztalt megkerülve hozzá lépett. Karjával átölelte, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Az asszony szeme könnyben úszott.
– Jaj, Johny, mért is vagy te olyan kedves hozzám, amikor én egyebet sem adtam neked...
A férfi csókja hallgattatta el.
Percig némán egymás tekintetébe mélyedtek, aztán szótlanul Sophie felé fordultak.
Wenderné megint visszanyerte megszokott énjét. Fürgén a kredenchez lépett, ételt vett elő, és az asztalra helyezte.
– Hé, ti koszos malacok, mozgás mosakodni! – parancsolt ránk. – Aztán ezt itt megeszitek. Az utolsó morzsáig.
Mosakodás közben kibuggyant belőlem a kérdés, amely olyan régen furdalta az oldalamat: – Wender néni, ha csak Sophie-nak a lábujjairól van szó, nem vághatta volna le őket kisbaba korában? Nem hiszem, hogy akkor különösképpen fájt volna neki, és senkinek sem kellett volna az orrára kötni.
– A hegek megmaradtak volna, Dávid, és az emberek, ha látják, rögtön tudják, honnan fúj a szél. Most pedig egy-kettő, tessék vacsorázni – zárta le a dolgot, és átsietett a másik szobába.
– Elmegyünk innen – vallotta be Sophie két harapás pite között.
– Elmentek? – meredtem rá értetlenül. Bólintott.
– Anyu megmondta, hogy ha valaki rájön, azon nyomban el kell tűnnünk innen. Már akkor is kis híján ezt tettük, amikor te megláttad.
– De hát... most mindjárt? És sose jöttök vissza? – dadogtam döbbenten.
– Sose, azt hiszem.
Éhes voltam, mint a farkas, de most minden étvágyam elment. Csak ültem, és kelletlenül piszkáltam az ételt. A házból idehallatszó sürgés-forgás és kopácsolás zaja egyszerre baljós színezetet öltött, Az asztalon keresztül Sophie-ra néztem. A torkomat mintha lenyelhetetlen gombóc fojtogatná.
– Hová? – tört ki belőlem elkeseredetten.
– Nem tudom, csak azt, hogy elég messzire – felelte.
Ültünk. Sophie csacsogott az egyes falatok között; én a torkomon akadt gombóc miatt nehezen tudtam lenyelni az ételt. Egyszerre gyászba borult az egész világ. Éreztem, hogy ettől kezdve megmásíthatatlanul megváltozik minden. Fejbe kólintott a jövő sivársága. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Wenderné egy csomó bőrönddel és batyuval jelent meg. Komoran figyeltem, amint lerakta őket az ajtó mellé, és megint eltűnt. Mr. Wender bejött az udvarról, és néhányat magával vitt. Újból előjött Wenderné, és áthívta Sophie-t a másik szobába. Amikor Mr. Wender újabb holmiért tért vissza, énis vele mentem.
A két ló, a Hóka és a Kese, türelmesen ácsorgott az udvaron a hátukra szíjazott batyukkal.
– Hát a szekér hol van? – kérdeztem meglepetten. John Wender lemondóan legyintett.
– A szekér az úthoz köti az embert; málhás lovakkal arra mehetsz, amerre akarsz – mondta.
Figyeltem, hogyan szíjazza föl az újabb poggyászt, s közben összeszedtem a bátorságomat.
– Mr. Wender – böktem ki – , kérem, nem mehetnék én is?
Kezét leeresztette, és felém fordult. Néhány percig vizsgálgattuk egymást, aztán lassan, sajnálkozva megcsóválta a fejét. Nyilván észrevette kitörni készülő könnyeimet, mert kezét a vállamra helyezte;
– Menjünk csak beljebb, Davie – mondta, és megindult előttem a házba.
Wenderné ott állt a nappali szoba közepén, és fürkészve vizsgálgatta maga körül a helyiséget, mintha azon törné a fejét, mit felejtett el becsomagolni.
– Velünk szeretne jönni. Martie – lépett hozzá Mr. Wender.
Az asszony lehuppant egy hokedlire, és karját kiterjesztette felém. Képtelen voltam kinyögni egy szót is, odamentem hozzá.
– Ó, Johnny – mondta a fejem fölött a férjének. – Az a rettenetes apa! Úgy féltem tőle a fiút.
Ilyen közelről el tudtam kapni a gondolatait is. Bár a szavaknál sebesebben kergették egymást, mégis könnyebben megértettem őket. Éreztem, mi megy végbe benne; hogy szívből szeretné, ha én is velük mennék; aztán minden átmenet nélkül, anélkül hogy végiggondolná az okokat, fölismeri, hogy nem lehet és nem szabad velük mennem. Ismertem a teljes választ, még mielőtt John Wender szóra nyitotta volna a száját.
– Tudom, Martie. Én azonban Sophie-t féltem, meg téged. Ha elkapnak, nemcsak eltitkolással, hanem gyermekrablással is megvádolnának bennünket.
– Semmi sem lehetne rosszabb annál, Johnny, mint ha elvennék tőlem Sophie-t.
– De nemcsak erről van szó, drágám. Ha egyszer meggyőződnek róla, hogy elhagytuk a kerületet, legyintenének, és azt mondanák, hadd fájjon másoknak a feje miattunk. De ha Strorm fia tűnne el, teleüvöltöznék az egész környéket, és kötve hiszem, hogy ép bőrrel megúsznánk. Minden zeget-zugot átfésülnének értünk. Csak nem tehetjük ki Sophie-t még nagyobb veszélynek?
Wenderné pár percig hallgatott. Éreztem, ahogy beilleszti ezeket az érveket mindabba, amire már ő maga is rájött.
Hirtelen magához szorított.
– Ugye, te megérted ezt, Dávid? Ha velünk jönnél, az apád olyan dühbe gurulna, hogy sokkal kevesebb esélyünk maradna. Én szeretném, ha velünk jönnél, de Sophie érdekében nem engedhetjük meg. Föl a fejjel, Dávid! Te vagy az egyetíen barátja, és ezzel segíthetsz neki. Ugye, megteszed?
Szavai csak halványan tükrözték mindazt, amit sokkal világosabban megértettem a gondolataiból, s ami már rég elfogadtatta velem az elkerülhetetlen döntést. Nem mertem megszólalni. Csak némán bólintottam, és hagytam, hogy magához szorítson, ahogy az anyám sohasem tette volna.
A csomagolást kevéssel sötétedés előtt fejezték be. Amikor mindennel elkészültek, Mr. Wender félrehívott.
– Davie – mondta, mint férfi a férfinak – , tudom, mennyire kedveled Sophie-t. Hősként törődtél vele, és most még egy dologgal segíthetnél neki. Ugye, megteszed?
– Meg – bólintottam. – Mit kell tennem, Mr. Wender?
–Figyelj ide. Ha mi elmegyünk, ne térj haza rögtön. Ugye, itt maradsz holnap reggelig? így nagyobb egérutat nyerünk. Ugye, megteszed?
– Megteszem – mondtam buzgón.
Kezet ráztunk rá. Ez nagyobb erőt és felelősségtudatot öntött belém, olyasfélét, mint amit azon az első napon éreztem, amikor a kislány kificamította a bokáját.
Amikor visszatértünk, Sophie felém nyújtotta a kezét, amelyben valamit rejtegetett.
– Fogadd el tőlem, Dávid – mondta, s a kezembe nyomta azt a valamit.
A szemem elé emeltem. Egy sárga szalaggal átkötött barna hajcsiga. Még mindig ezt bámultam, amikor a nyakam köré fonta a karját, és több elszánással, mint megfontolással, megcsókolt. Apja fölkapta és föllendítette az elülső ló málnájának a legtetejébe.
Wenderné is lehajolt és megcsókolt.
– Isten veled, kedves Dávid! – Ujja hegyével gyöngéden megérintette fölhorzsolt arcomat. – Sohasem felejtünk el – tette hozzá, és a szeme nedvesen csillogott.
Elindultak. John Wender vezette a lovakat, puskája keresztben a hátán, bal kezét felesége kezébe fonva. Az erdő szélén megálltak, hátrafordultak és integettek. Visszaintettem. Aztán tovább indultak. Utoljára még láttam Sophie integető kezét, mielőtt a fák közötti homály elnyelte volna őket.
A nap magasra hágott, és az emberek már régen a földeken serénykedtek, mire hazavetődtem. Az udvar üres volt, a Felügyelő lova azonban az ajtó melletti oszlophoz volt kötve, ebből sejtettem, hogy apám a házban tartózkodik.
Abban reménykedtem, hogy elég sokáig oda voltam. Nehéz éjszaka volt mögöttem. Elszánt bátorsággal vágtam neki, a sötétség azonban némileg lelohasztotta a merszemet. Eddig még sohasem töltöttem az éjszakát otthonom falain kívül. Ott minden ismerős volt, Wenderék elhagyott háza azonban mintha csupa furcsa zörejjel lett volna tele. Sikerült néhány gyertyát találnom, és amikora tüzet is jól megraktam, a hely, ha kicsivel is, de barátságosabbnak tűnt. A házban és a ház körül azonban nem akartak szűnni a különös kis neszek.
Az éjszaka csupa borzalmat ígért, valójában eseménytelenül telt el. A csoszogó lábak senkit sem hoztak a szemem elé; a kopogást sem követte semmi, mint ahogy az időnként beszüremlő vonszolás hangja is káprázat volt csupán. Magyarázat éppúgy nem volt rájuk, mint ahogy szerencsére mutatkozni sem mutatkozott meg semmi, ezért a végén azon kaptam rajta magam, hogy a széken ülve el-elbóbiskolok. Minden bátorságomat összeszedve, nagy óvatosan az ágyhoz lopakodtam. Fölhemperedtem rá, és kissé megnyugodtam, amikor ismét falat éreztem a hátamnál. Egy ideig még bámultam a gyertyák lángját és az árnyak nyugtalan lobogását a zugokban; azon morfondíroztam, hogy mit fogok csinálni, ha elfogynak a gyertyák – és a következő pillanatban a tövig égett csonkokra ragyogott be a nap.
Reggelire találtam egy darab kenyeret Wenderék házában, de mire hazabandukoltam, ismét kopogott a szemem az éhségtől. Az evés azonban várhat. Mindenekelőtt az izgatott, hogyan juthatnék észrevétlenül a szobámba, abban a nagyon is halvány eshetőségben bizva, hogy hátha észre sem vették a távollétemet, s megjátszhatnám azt, hogy elaludtam, a szerencsém azonban cserbenhagyott. Mary észrevett a konyhaablakból, amint az udvaron lopakodtam keresztül.
– Egy-kettő, gyere csak ide! – kiáltott rám. – Már az egész környéket összekeresték utánad. Hova tűntél? – És meg sem várva a feleletet, hozzátette: – Apád magánkívül van. Jobb, ha mindjárt hozzá mégy, mielőtt még szétvetné a düh.
Apámra meg a Felügyelőre az elülső, ritkán használt tisztaszobában akadtam rá. Úgy látszik, kritikus pillanatban toppantam be. A Felügyelő a megszokott képet mutatta, apám azonban dúlt-fúlt haragjában.
– Ide gyere! – csattant felém ostorként a hangja, amint megjelentem az ajtóban. Vonakodva tettem néhány lépést.
– Hol jártál? – förmedt rám. – Egész éjjel elvoltál. Hol?
Összeszorítottam a szám.
Záporoztak rám a kérdései, és hallgatásom percről percre jobban felbőszítette.
– Ki vele! A megátalkodottság nem segít rajtad. Ki volt az a gyérek, az az Istenkáromlás, akivel tegnap együtt voltál?! – ordította.
Én egyre hallgattam. Szinte átdöfött a tekintetével. Sohase láttam még ilyen dühösnek. A félelem a torkomat fojtogatta.
A Felügyelő lépett közbe. Nyugodt, megszokott hangján hozzám fordult:
– Tudod, ugye, Dávid, hogy az Istenkáromlás eltitkolása, vagyis egy emberi Elfajzás elhallgatása igen-igen súlyos dolog. Ezért börtön jár. Mindenki szent kötelessége, hogy minden Bűnesetet jelentsen nekem, akár biztos benne, akár nem, majd én utánajárok. Mindig ezt kell tenni, de különösképpen akkor, ha Istenkáromlás esete forog fenn. És ezúttal aligha kétséges, hogy erről van szó, hacsak az Ervin gyerek nem tévedett. Ő pedig azt állítja, hogy annak a gyereknek, – akivel együtt voltál, hat ujja volt a lábán, így van?
– Nem – mondtam.
– Hazudik! – csattant föl az apám.
– Értem – mondta a Felügyelő higgadtan. – Nos, ha nem igaz, akkor ugyebár senkinek sem árt, ha megtudjuk, ki volt az? – igyekezett a lelkemre beszélni.
Nem válaszoltam. Ezt éreztem a legbiztonságosabbnak. Tekintetünk összeakaszkodott.
– Ugyebár belátod, hogy így van? Ha egyszer nem igaz... – folytatta a győzködést, apám azonban belefojtotta a szót:
– Majd én kézbe veszem a dolgot. A gyerek hazudik. – Majd hozzám: – Menj a szobádba!
Haboztam. Nagyon is jól tudtam, mit jelent ez, de azzal is tisztában voltam, hogy amilyen hangulatban van az apám, semmiképp sem kerülhetem el a sorsom, akár beszélek, akár nem. Összeszorítottam hát a számat, és megindultam. Apám a nyomomban, fölkapva az asztalról egy korbácsot.
– Az az én korbácsom – mondta a Felügyelő hidegen.
Apám ügyet sem vetett rá.
A Felügyelő fölemelkedett a székről.
– Azt mondtam, hogy az az én korbácsom! – ismételte meg baljós éllel a hangjában.
Apám megtorpant. Bosszúsan az asztalra vágta a korbácsot. Tekintetével végigmérte a Felügyelőt, és hátat fordított neki.
Az anyámnak színét sem láttam; talán megijedt az apámtól. Mary volt az, aki bejött hozzám, és vigasztaló gügyögés kíséretében bekötözte a hátam. Elpityeredett, miközben az ágyba segített, majd valamilyen levessel megetetett. Igyekeztem derekasan viselkedni a jelenlétében, de mihelyt elhagyta a szobát, záporozni kezdtek a könnyeim a párnára. Nem annyira a testi fájdalomtól, mint a keserűségtől, az önsajnálattól és a megaláztatástól. Nyomorultul, boldogtalanul szorongattam markomban a sárga szalagot meg a barna hajtincset.
– Nem tehetek róla, Sophie – szipogtam. – Nem tehetek róla.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése