Újjászületés, XVII. fejezet

TIZENHETEDIK FEJEZET

Jókora elszánás kell hozzá, hogy az ember tökéletes mozdulatlanságban tűrje, amint csiklandó piheérintéssel mind több és több szál lepi be az arcát, a kezét; hát még amikor érzi, hogy a régebbi szálak vékony cérnaként megfeszülnek, és finoman be vágódnak a bőrébe.
Rajtakaptam Michaelt, amint kissé riadtan azon morfondíroz, vajon nem csaltak-e bennünket kelepcébe, és nem lett volna-e jobb, ha kereket old. Még mielőtt válaszolhattam volna, a zealandi asszony megnyugtatott bennünket, hogy maradjunk veszteg, és legyünk türelemmel. Rosalind külön fölhívta erre Petra figyelmét.
– Téged is elkapott? – kérdeztem.
– El – felelte. – Az a szél, amit a masina kavart, egyenesen befújta a barlangba. – Petra kedves, hallottad, mit mondott a néni. Próbálj meg nyugton maradni.
A mindent betöltő zakatolás és berregés lecsillapodott, amint a motor járása lelassult. Majd meg is szűnt teljesen. Szinte fejbe kólintott a hirtelen beálló csönd. Néhány fojtott kiáltás és tompa nyögés hallatszott, más semmi. Mindjárt rá is jöttem, miért. Az én számra is hullott néhány fonál. Akárhogy erőlködtem, nem bírtam szóra nyitni a szám.
A várakozásnak sehogy sem akart vége szakadni. Bőröm bizsergette a rátapadt fonadék, s kezdett sajogni a szorítása alatt.
A zealandi asszony szólítása hallatszott:
– Michael? Számolj, hogy betájolhassunk.
Michael számalakzatokban számolni kezdett. Képei határozottak voltak, amíg a tizenkettes egyese és kettese hullámozni nem kezdett, és át nem olvadt a megkönnyebbülés és hála alakzatába. A beköszöntött csendben fölhallatszottak a szavai:
– Ott vannak abban a barlangban, ni!
A létra megnyikordult, vége megcsikordult a sziklán, majd halk, sistergő hang ütötte meg a fülem. Az arcomra és a kezemre valamilyen nedvesség hullott, és a bőrömön engedni kezdett a húzó érzés. Próbáltam fölnyitni a szemem; eleinte keservesen ment, de aztán lassan sikerült. Összetapadt szempilláim nagy nehezen elengedték egymást.
A létra legfelső fokairól egy alak hajolt fölém, akit teljesen elrejtett csillogó fehér öltözéke. A levegőben még mindig úszott lustán egy-két szál, ám a fehér öltözék fej- és vállrészére hullva nem tapadtak oda hozzá. Lesiklottak róla, és folytatták lágy lebegésüket a föld felé. Az alakból nem láttam semmit, csak egy szempár nézett rám parányi, átlátszó ablakon keresztül. Fehér kesztyűs kezében fémpalackot tartott, amelyből finom permet sziszegett elő.
– Fordulj meg – hallottam az asszony gondolatát.
Szót fogadtam, erre elölről is tetőtől talpig végigpermetezte a ruhámat. Majd fölhágott a legfelső két-három létrafokon, átlépett rajtam, s permetezőjét működtetve Rosalind és Petra felé közeledett a barlang belsejébe.
Michael feje és válla bukkant elő a küszöb fölött. Ő is megkapta már a maga permetadagját, s az a néhány kóbor fonál, amely még rátelepedett, éppen hogy csak megcsillant rajta, és nyomban elolvadt. Fölültem, és elnéztem a feje mellett.
A fehér masina a tisztás közepén pihent. Tetején a szerkezet megszűnt forogni, s most, hogy láthatóvá vált, kiderült, hogy valamiféle kónuszos spirál, amely egy csaknem átlátszó anyagból van hézagosán összeszerelve. A halszerű test oldalán ablakok sorakoztak, és egy ajtó volt tárva-nyitva.
Maga a tisztás olyan volt, mintha ki tudja, hány pók szőtte volna tele kusza hálóival. A mindent elborító fehér fonalak veszítettek csillogásukból ; és beletelt egy-két percbe, mire az ember rájött, hogy valami nincs rendjén velük: a közönséges pókhálótól eltérően nem lengette őket a szél. De nemcsak ők: minden kőszerű mozdulatlanságba dermedt.
A kalyibák között emberi alakok meg lovak hevertek szerteszét. Ugyanolyan mozdulatlanul, mint minden.
Jobb kéz felől hirtelen éles reccsenésre lettem figyelmes. Odakaptam a tekintetemet, és még láttam, hogy egy fiatal fa egy lábnyira a talaj fölött derékba törik és kidől. Ekkor a szemem sarkából újabb mozgás keltette föl az érdeklődésemet: egy bokor lassan oldalra hajolt. Gyökerei a szemem láttára szakadtak ki a földből. Aztán egy másik bokor is megmozdult. Majd egy kunyhó roppant össze és dőlt be, utána egy másik. A látvány kísérteties volt és hátborzongató.
Bent a barlangban megkönnyebbült sóhaj hagyta el Rosalind ajkát. Fölugrottam és hozzá siettem, Michaellal a nyomomban. Petra fojtott, kissé szemrehányó hangon kijelentette:
– Hű, de szörnyű volt!
Kíváncsisággal vegyes rosszallással méregette a fehér öltözékű alakot. Az asszony párszor körbepermetezte a helyiséget, aztán lehúzta a kesztyűjét, és hátratolta a sisakját. Vizsgálgatott bennünket. Mi leplezetlenül rábámultunk.
Szeme nagy volt, inkább barna, mint zöld pupillával, hosszú, mélyarany szempillákkal. Egyenes orrán márványtökéletességgel ívelő orrlikak. Szája mintha kissé szélesebb volna a kelleténél; álla kerekded, férfias. Haja egy árnyalatnyival sötétebb Rosalindénál, és nőnél meghökkentő módon rövid. Alig ért a nyakáig.
De leginkább arcának üdesége vonta magára ámuló tekintetünket. Nem sápadtság: a friss tejszín fehérsége ragyogott rajta, s csak'két orcáján derengett rózsaszín hímpor. Egy ránc sem törte meg simaságát, új volt és tökéletes, mintha sem szél, sem eső nem illette volna sohasem. Nehéz volt elhinni, hogy egy hús-vér, élő személy ilyen érintetlennek, ilyen makulátlannak látsszék.
Pedig túl volt már az első zsenge virágkorán; semmi kétség sem fért hozzá, hogy érett asszony, talán harminc körül, bár ki tudja? Áradt belőle a magabiztosság, a higgadt önbizalom, amelyhez képest Rosalind magabízása már szinte kivagyiságnak hatott.
Miután bennünket fölmért, figyelmét Petrára irányította. Rámosolygott; egy pillanatra elővillantak hibátlan fehér fogai.
Egy fölöttébb bonyolult hullám áradt ki belőle, amelyben egyaránt keveredett a jól végzett munka öröme, elégedettség, megkönnyebbülés, helyeslés – és a legnagyobb meglepetésemre még valami, ami nagyon hasonlított a megilletődött-séghez. Az érzelmeknek ez a szövevénye túl bonyolult volt ahhoz, hogysem Petra fölfejthette volna, de annyi azért eljutott hozzá, hogy néhány pillanatig önkéntelenül tágra nyílt tekintettel, nagy komolyan az asszony szemébe meredjen, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy élete egyik fordulópontjához érkezett.
Arckifejezése azonban hamarosan fölengedett. Nevetett és kacagott. Úgy látszik, valami lezajlott közöttük, de olyasmi vagy azon a szinten, ahová én nem követhettem őket. Elkaptam Rosalind tekintetét, de ő is csak megrázta a fejét, és figyelte őket.
A zealandi asszony lehajolt, és karjába kapta Petrát. Közvetlen közelről egymás arcába mélyedtek. Petra fölemelte a kezét, és óvatosan megérintette az asszony arcát, mintha arról kívánna megbizonyosodni, nem álmodik-e. A zealandi asszony elnevette magát, megcsókolta a kislányt, és leengedte a karjából. Lassan, hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Megérte – mondta fennhangon, de olyan furcsa kiejtéssel, hogy eleinte alig értettem meg. – Igen, valóban érdemes volt!
Gondolatképekre kapcsolt át, ezeket sokkal könnyebben fölfogtuk, mint a szavait.
– Nem egykönnyen engedélyezték, hogy útra keljünk. Ilyen irdatlan távolság, több mint kétszerese annak, amilyen messzire eddig bárki is eljutott közülünk. És nem olcsó mulatság a hajó útja sem. Nehezen akarták elhinni, hogy kifizetődik. Pedig így van... – Amuló szemét újfent Petrára emelte. – Az ő korában, minden gyakorlás nélkül, képes a világ túlsó felére elhatolni a gondolatával! – És újból megcsóválta a fejét, mintha még mindig képtelen volna fölfogni észszel. Majd hozzám fordult. – Még sokat kell tanulnia, de a legjobb tanárokat fogjuk mellé adni, s egy napon ő fogja őket tanítani.
Az asszony Sophie gally- és állatbőr vackára telepedett. Úgy tetszett, mintha hátravetett sisakja dicsfénnyel övezné gyönyörű arcát. Elgondolkodva vizsgálgatott bennünket sorra, és láthatóan meg volt elégedve az eredménnyel. Bólintott.
– Egymás segítségével elég messze eljutottatok; ám meg fogjátok látni, mennyi mindent tanulhattok tőlünk. – Megfogta Petra kezét. – Nos, mivelhogy minden vagyonotok rajtatok van, és semmi sem köt többé ide bennünket, akár indulhatnánk is.
– Waknukba? – kérdezte Michael.
Kérdését kijelentésként is föl lehetett fogni, s az asszony, aki már éppen fölállóban volt, megállt félúton, és fürkészőn Michaelra nézett.
– Még ott van Deborah – mondta ez magyarázólag. A zealandi asszony elgondolkodott.
– Nem is tudom... Várj csak – mondta. Egyszerre társalogni kezdett valakivel a hajón, olyan sebesen és azon a szinten, hogy jószerivel egy gondolatnyit sem értettem meg belőle.
Aztán sajnálkozva megrázta a fejét.
– Ettől tartottam – mondta. – Sajnálom, de őt nem vehetjük föl. – Nem tartana sokáig. Nincs messze, legalábbis a repülőmasinátokkal – makacskodott Michael.
Az asszony újból megrázta a fejét.
– Sajnálom – ismételte. – Persze hogy megtennénk, ha lehetne, de hát technikai akadálya van. Hogy is mondjam, az út tovább tartott, mint számítottuk. Voltak olyan iszonyú helyek, amelyek fölött még nagy magasságban sem mertünk elrepülni, és nagy ívben el kellett kerülnünk őket. Aztán az itteni események is a vártnál nagyobb sebességre sarkalltak bennünket. – Megállt, mintha azon tűnődne, hogy magyarázatai nem haladják-e meg ilyen primitív lények fölfogóképességét, mint mi vagyunk. – A gép üzemanyagot fogyaszt – folytatta. – Mégpedig annál többet, minél nagyobb terhet visz, és minél nagyobb sebességgel röpül, és csak annyi maradt, amennyi szűkösen elegendő a visszaútra. Ha most még Waknukba is elmennénk, s az ottani le- és fölszállással együtt, kivált ha Petrán kívül négyötöket is magunkkal kellene vinnünk, az üzemanyag már félúton elfogyna Ez azt jelentené, hogy a tengerbe pottyannánk és elsüllyednénk. Innen hármótokat még biztonságban elvihetünk; négy emberrel meg az újabb leszállással nem menne a dolog.
Némán fölmértük magunkban a helyzetet. Elég világosan értésünkre adta, mire számíthatunk, s most szoborszerű mozdulatlanságban ült ott csillogó fehér öltözékben, fölhúzott térdét átkarolva együttérző türelemmel várta, hogy fejet hajtsunk a tények előtt.
A szótlan csendben észre kellett vennünk azt a kísérteties némaságot, amely az egész környékre ráült. A legapróbb nesz sem hallatszott. Semmi se moccant. Még a levelek sem zizegtek a fákon. A hirtelen fölismerés döbbenete kérdésként tört fel Rosalindból:
– Csak nem... csak nem halott mind? Nem értettem... Azt hittem...
– De igen – mondta a zealandi asszony egyszerűen. – Mind meghalt. A plasztikfonalak száradás közben összehúzódnak. Ha valaki vergődik és beléjük gabalyodik, hamarosan elveszti az eszméletét. Könyörületesebb, mint a ti nyilaitok és lándzsáitok.
Rosalind megrázkódott. Alighanem én is. Volt valami fejbeverő az egészben, valami egészen más, mint ami az ember ember elleni harc végzetes kimenetele vagy a megszokott ütközet áldozatai láttán elfogja az embert. A zealandi asszony is rejtély volt számunkra, mivelhogy sem szívtelen közönyt, de valami nagy együttérzést sem fedeztünk föl benne, csupán egy kis undort, mintha valamilyen elkerülhetetlen, de csöppet sem kivételes szükségszerűség szemlélője volna. Megérezte zavarunkat, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Nem kellemes dolog egyetlen teremtményt sem megölni – mondta engesztelően – , ám csak önmagát áltatja az, aki úgy tesz, mintha meg tudna éneikül lenni. Az asztalon legyen hús, zöldség, amelyet megfosztottunk a virágzás lehetőségétől, magok, amelyek nem csírázhattak ki; sőt hány mikrobát kell föláldoznunk azért, hogy a mi életünket fönntartsuk. Semmi szégyenletes, semmi megrendítő nincsen abban, hogy ez a dolgok rendje. Egy része ez csupán a természet nagy háztartásában zajló körforgásnak. És miképpen önmagunkat ezen az áron életben tartjuk, azon-képpen gondoskodnunk kell a fajtánk fönnmaradásáról is azok ellenében, akik a létére törnek, különben eljátszanánk a ránk bízott örökséget.
A szerencsétlen peremvidékiek önhibájukon kívül arra voltak kárhoztatva, hogy mocsokban és nyomorúságban tengessék életüket; milyen jövő várhat órájuk? Ami pedig azokat illeti, akik ezt a sorsot szánták nekik, betelt rajtuk a sors. Ha nem tudnád, korábban is voltak az életnek urai. Hallottál az óriásgyíkokról? Amikor lejárt az idejük, át kellett adniuk a helyüket másoknak. Egykor el fog jönni az a nap is, amikor nekünk is át kell adnunk a helyünket az újnak. Egészen bizonyos, hogy harcolni fogunk az elkerülhetetlennel, akárcsak a Régi Embereknek ezek a maradékai. Foggal-körömmel küzdeni fogunk ellene, mivel az, aki a saját fajtánkra tör, mindig is bűnösnek látszik. Rá fogjuk kényszeríteni, hogy színt valljon, s ha ez megtörténik, nekünk nem lesz többé maradásunk, akárcsak ezeknek itt.
Ők a fajtájuk iránti hűségből nem tűrhetik el a mi fölemelkedésünket; a fajtánk iránti hűségből mi nem tűrhetjük el az ő kerékkötésüket. Ha titeket megrendít ez a folyamat, az csak azért van, mert nem volt módotok rá, hogy kívülről szemléljétek, ahonnan önmagatokon túl azt is fölismeritek, mit jelent a nembéli különbség. Elméteket megzavarta a neveléstek meg az, ami hozzájuk fűz, s félig-meddig még mindig úgy gondoltok rájuk, mint saját fajtátokra. Ezért a megrázkódtatás. És ezért vagytok hátrányban velük szemben, mert ők aztán nincsenek megzavarodva. Ők résen vannak, és összességükben is tisztában vannak a fajtájukat fenyegető veszéllyel. Nagyon jól tudják, hogy ha fönn akarnak maradni, nem elég azt az elsatnyulástól megőrizniük, hanem útját kell állniuk a még nagyobb veszélynek: a magasabb rendű változat megjelenésének.
Mert mi egy magasabb rendű változat vagyunk, és még csak a kezdet kezdetén tartunk. Mi képesek vagyunk rá, hogy együttgondolkozzunk és olyan megértésre jussunk, amit ők elképzelni sem tudnak; kezdünk rájönni arra is, hogy egy-egy probléma megoldására miképpen hozzunk létre és alkalmazzunk összesített kollektív agyat – és micsoda távlatok nyílnak meg előttünk ezen a területen! Mi nem vagyunk bezárva egyéni ketrecekbe, amelyekből csak gyarló szavak tapogatóit nyújthatjuk ki. Egymást megértve elvetünk minden olyan törvényt, amely az élő szervezeteket egymástól megkülönböztethe-tetlen téglákként kezeli; mi sohase merészelnénk azt képzelni, hogy mint valami pénzérméket, egyenlőkké és egyformákká ötvözhetnénk magunkat ; mi tartózkodunk attól, hogy a társadalom vagy a politika mértani öntőformáiba löty-tyintsük magunkat; mi nem.oktatjuk ki öntelten az Istent, milyennek kellett volna elrendeznie a világot.
Az élet lényege az élés; az élés lényege a változás; a változás: fejlődés; és mi ennek részesei vagyunk.
A maradi, a változás ellensége: az élet ellensége, s ennélfogva a mi engesztelhetetlen ellenségünk. Ha még mindig nem múlt el a megrendüléstek vagy a kételyetek, csak gondoljatok arra, mit tettek ezek az emberek, akik belétek verték, hogy őket a felebarátaitoknak tekintsétek. Nem sokat tudok a viszonyaitokról, de a helyzet nagyjából ugyanaz mindenütt, ahol a régi fajta egy-egy góca megpróbálja megvetni a lábát. És gondoljatok arra is, mit szándékoztak veletek tenni, és milyen meggondolásból...
Bár némileg lehengerlőnek találtam ezt a szónoklatot, legfőbb gondolatmenetét föl tudtam fogni. Hiányzott belőlem a távolságtartásnak az a képessége, amely megengedte volna, hogy egy más fajtához tartozónak véljem magam, bár abban sem voltam biztos, hogy van-e rá jogom egyáltalán. Fölfogásom szerint nem voltunk mi több szerencsétlen, apró módosulatnál; azt azonban fölfogtam ésszel, hogy miért kényszerültünk menekülésre.
Petrára pillantottam. Látszott rajta, hogy unja ezt a tirádát, s valamiféle ámuló rajongással meredt a zealandi asszony gyönyörű vonásaira. Egy sor emlékkép tolult elém, és zárta el tekintetem elől a való világot: Harriet néni arca a víz alatt, amint haját gyöngéden lebegteti a vízfolyás; szegény Anne, amint tehetetlenül lóg alá a gerendáról; Sally, amint Katherine-ért és önmagáért érzett kétségbeesésében riadtan tördeli a kezét; Sophie, az állati sorba taszított, nyakában a gyilkos nyílvesszővel...
Bármelyik ezek közül Petra is lehetett volna.
Odahúzódtam melléje, és magamhoz szorítottam.
A zealandi nő egész értekezése alatt Michael kibámult a bejáraton, és sóváran méregette a tisztáson várakozó masinát. Egy-két percig még azután is tanulmányozta, hogy az asszony elhallgatott, aztán fölsóhajtott, és levette róla a tekintetét. Néhány pillanatig mereven vizsgálgatta lábai között a sziklapadlót. Aztán fölpillantott.
– Petra – fordult a kislányhoz – , el tudnád érni nekem Deborah-t?
Petra a maga agyvelőhasogató módján kinyújtotta gondolatcsápjait.
– Igen. Elértem. Kérdezi, mi történt – felelte.
– Mindenekelőtt közöld vele, hogy bármit mondanának is neki, mi mindannyian élünk, és jól vagyunk.
– Igen – nyugtázta Petra tüstént. – Megértette.
– Most pedig mondd meg neki a következőt kötötte a lelkére Michael nyomatékosan. – Legyen továbbra is bátor és nagyon óvatos, és egy kis idő múlva, talán három vagy négy napon belül, érte megyek és elhozom. Megértetted, mit mondtam?
Valamennyien szótlanul Michaelra meredtünk.
– Nos – fordult hozzánk mentegetőzve – , ti ketten törvényen kívül vagytok helyezve, így hát szó sem lehet róla, hogy ti menjetek.
– De hát Michael... – kezdte Rosalind.
– Teljesen egyedül van – fakadt ki Michael.
– Te talán otthagynád egyedül Dávidot vagy Dávid téged?
Erre nem volt mit felelni.
– Azt mondtad: „elhozod" – mondta Rosalind várakozóan.
– Úgy is értettem. Ott is maradhatnánk persze egy idõre Waknukban, várva, mikor födnek föl bennünket vagy talán a gyerekeinket... Még rágondolni is rossz. Vagy áttelepülhetnénk a Peremvidékre – mutatott ki a tisztásra undorral.
– Ez semmivel sem jobb amannál. Deborah ugyanúgy megérdemli, mint bármelyikünk. Rendben van; ha a gép nem tudja elhozni, akkor valamelyikünknek érte kell mennie.
A zealandi asszony előrehajolva figyelte Michaelt. Tekintetében együttérzés és csodálat csillogott, ám gyöngéden megrázta a fejét.
– Nagyon hosszú az út mihozzánk, aztán meg ott van közben az a rettenetes, járhatatlan vidék is – intette őt.
– Tudom – makacskodott Michael. – A világ azonban kerek, és kell lennie másik útnak is odafelé.
– Nehéz út lesz, és fölöttébb veszélyes – figyelmeztette az asszony.
– Nem veszélyesebb annál, mint ha Waknuk-ban maradnánk. Aztán meg hogy is maradhatnánk most, amikor már tudjuk, hogy a mi fajtánk számára is van hely, van hova mennünk? Tudni: ez mindent megváltoztat. Tudni, hogy nem afféle semmirekellő csodabogarak vagyunk, néhány riadt elfajzott, aki szeretné megmenteni a bőrét. Más dolog mindenáron életben maradni, és más dolog, ha az ember tudja, miért éljen.
A zealandi asszony gondolkodott pár percig, aztán fölemelte a tekintetét, és Michael szemébe nézett.
– Ha utolérsz bennünket, Michael – mondta – , biztos lehetsz benne, hogy megleled a helyed közöttünk.
Az ajtó tompán becsapódott. A gép megrázkódott, és hatalmas porfelhőt kavart maga körül a tisztáson. Az ablakon át láttuk Michaelt, amint lobogó ruhájában igyekezett megvetni a lábát a szél ellenében. Még a tisztás körüli elfajzott fák is megborzongtak pókhálófonadékaik alatt.
A padló előrebillent a lábúnk alatt. Enyhe zökkenést éreztünk, aztán a föld mindjobban elmaradt alattunk, amint egyre gyorsabban emelkedtünk az esti égbolt felé. Hamarosan elértük a kívánt magasságot, és délnyugatnak fordultunk.
Petra repesett az izgalomtól.
– Rettentően klassz – lelkendezett. – Csuda messzire ellátni! Hé, Michael, milyen nevetségesen aprónak látszol odalent!
A magányos, parányi alak ott lent a tisztáson integetett.
– Csak most látszom kicsit furának meg parányinak itt lent, kedves Petra – szálltak fel hozzánk Michael gondolatai. – De várj csak! Mi is utánatok megyünk.
Minden olyan volt, mint álmaimban láttam egykor. A ragyogó nap, amilyet Waknuk sohasem ismert, elárasztotta sugaraival a tágas kék öblöt, a fehér taréjú hullámok lustán másztak a part felé. Apró hajók, némelyek színes vitorlákkal, mások anélkül, a vízi járművekkel zsúfolásig megrakott kikötő felé igyekeztek. A part mentén összesűrüsödve, míg a dombok felé egyre ritkulva sorakoztak a város zöld parkokba és kertekbe ágyazott fehér házai. Még a morzsányi járműveket is ki tudtam venni a széles, fasorok övezte utcákon. Kissé beljebb, a szárazföld felé, egy zöld négyszög közelében vakító fény villogott egy torony tetején, és egy hal formájú masina úszott a föld felé.
A látvány annyira ismerős volt, hogy egy pillanatra úgy éreztem, menten fölébredek, és waknski ágyamban találom magam. A bizonyság kedvéért megragadtam Rosalind kezét.
– Ugye, nem álmodom? Ugye, te is látod, amit én? – fordultam felé izgatottan.
– Gyönyörű, Dávid! Sose hittem volna, hogy ilyen gyönyörűség lehetséges... Ezenkívül van még valami, amit te sohasem említettél.
– Éspedig? – kérdeztem kíváncsian.
– Hallgasd csak! Hát nem érzed? Tárd ki jobban az agyadat... Petra kedves, nem hagynád abba egy kicsit a lelkendezést?
Megfeszítettem a figyelmemet. Hallottam, amint a gépünk vezetője valakivel társalog a földön, e mögött azonban, a háttérben, volt valami új és ismeretlen számomra. A hangok nyelvére fordítva valami olyasmi, mint egy méhkaptár zümmögése; vagy a fénytől kérve kölcsön a hasonlatot: mint egy tompa derengés.
– Mi ez? – kérdeztem tanácstalanul.
– Hát nem is gyanítod, Dávid? Ezek emberek. Hozzánk hasonló emberek sokasága.
Elismertem, hogy csakis ez lehet, s figyeltem pár percig a gondolatok zümmögését, amíg Petrán újból erőt nem vett a lelkendezés, és nekem a védekezésre kellett gondolnom.
Már elhagytuk a tengert, s a várost néztük, amely egyre közeledett felénk.
– Kezdem hinni végre, hogy való igaz az egész – fordultam Rosalindhoz. – Azokban a régmúlt időkben te egyszer sem voltál velem.
Arcát felém fordította. A mosolygó, csillogó szemű, az alul megbújt Rosalind ragyogott rám. A pajzs lehámlott róla. Hagyta, hogy alája tekintsek. Mintha virágbimbót látnék kibontakozni...
– Ezúttal, Dávid... – kezdte.
De belefulladt a gondolat. Megtántorodtunk, s a fejünkhöz kaptunk. Még a padló is megrándult a lábunk alatt.
Minden irányból gyötrelmes tiltakozások áradtak felénk.
– Ó, bocsánat – mentegetőzött Petra a hajó személyzete és az egész város előtt – , de szörnyen izgalmas!
– Ezúttal, kicsikém, megbocsátunk – mondta Rosalind. – Valóban az.