Újjászületés, III. fejezet

HARMADIK FEJEZET

Ettől kezdve hetenként egyszer-kétszer meglátogattam Sophie-t. Az iskola – ami abból állt, hogy néhány öregasszony öt-hat gyereket írni, olvasni meg számolni tanított – délelőtt volt. Könnyen megtehette az ember, hogy gyorsan bekapja az ebédet, aztán kereket old, miközben mindenki azt hiheti, hogy valaki már befogott valamilyen munkába, de azért volt annyi sütnivalóm, hogy ne túl gyakran éljek ezzel a lehetőséggel, és külön ügyeltem arra, hogy hetenként két-három délután hagyjam magam igába fogni.
Elég gyakran megesett, hogy nem kellett a házukig mennem, hogy találkozzam vele. Néha már messziről hallottam a hívását, de őt magát csak akkor pillantottam meg, amikor előtoppant egy bokorból, vagy fölegyenesedett egy fűcsomó mögül.
Amikor a bokája teljesen rendbe jött, megmutatta birodalma kedvenc zugait. Legszívesebben a patakhoz jártunk. Itt kedvtelve nézegette a mederben úszkáló halakat. Hogy el ne riasszuk őket, hasmánt a partra kúsztunk, és nagy óvatosan a víz fölé dugtuk a fejünket. Néha egészen fura dolgok tárultak a szemünk elé.
Egy napon meglestünk egy halat, a hátán fekete csík húzódott, amely szeplőkké töredezett szét a két oldalán. A hal mozdulatlanul lebegett a vízfolyással szemben, s csak néha-néha tátotta ki nagy lustán a száját, és kapta be a feléje sodródó apró falatokat. Sophie oldalba bökött. Követtem a tekintetét, és megpillantottam a víz fölé hajló bokor alatt egy hosszú árnyékként leskelődő nagyobb halat. Szemét mereven a vízfolyás közepén lebegő halra függesztette, és mozdulatlanságában is érződött az ugrásra kész feszültség, ám mögötte és kissé lejjebb valami más is magára vonta a figyelmünket. Hosszú gólyalábakon, tágra nyílt, éles ollókkal egy különös lény lopakodott előre. Maga alá hajlított farkának óvatos legyező mozdulataival lopta magát mind közelebb a zsákmányára leselkedő halhoz.
Megbűvölve figyeltük a kínosan hosszúra nyúló drámát. A nagyobbik hal még mindig várt a megfelelő pillanatra, mialatt a másik lény egyre közelebb óvakodott hozzá.
– Ne! – kiáltott föl ekkor Sophie, és egy követ dobott a vízbe. Mire a hullámok kisimultak, a szín megüresedett.
– Miért tetted ezt?! – förmedtem rá. Szerettem volna látni a végkifejletet.
– Az a szörnyeteg el akarta kapni. A legtöbbször sikerül nekik.
– Sok van itt belőlük? – kérdeztem, tekintetemmel a vizet fürkészve.
– Rengeteg. Az apám néha szokott fogni. Amilyen rondák, olyan finom a húsuk.
– Én Bűnnek néztem – mondtam. – A Bűneseteket pedig el kell égetnetek, nem megennetek.
– Miért?
Magam sem voltam biztos benne, miért, csak azt tudtam, hogy ez a helyénvaló. Mondtam is neki, hogy odahaza mindig ezt szoktuk tenni.
– De hát ez butaság, amikor olyan finom a húsuk – vélekedett.
Ez elvi kérdés – magyaráztam neki. Azzal sem voltam persze egészen tisztában, hogy ez mit jelent, csak azt tudtam, hogy az én helyemben az apám is ezzel érvelt volna.
– Vagy úgy! – nézett rám Sophie értetlenül, ám némileg lehengerelve.
Egy napon elvittem a nagy töltés mifelénk eső oldalára, hogy megmutassam neki a gőzgépet. Száz mérföldön belül ez volt az egyetlen gőzgép, így méltán büszkélkedtünk vele. Corky, a gépész nem volt a közelben, a gépszín végén azonban tárva-nyitva állt az ajtó, és kihallatszott a ritmikus nyögés, csikorgás és pöfögés. Az ajtóhoz lopakodtunk, és bekukucskáltunk a benti félhomályba. Lebilincselő látvány volt a zihálva föl és alá mozgó nagy gerenda meg odafönt a tető félhomályában előre-hátra ingó himba, amely minden billenés végén megállt egy pillanatra, mintha erőt gyűjtene a következő mozdulathoz. Lebilincselő látvány – ám hamarosan beteltünk egyhangúságával. Tíz perc éppen elég volt a bámészkodásra, ezután fölmásztunk a szín melletti farakásra. Itt elüldögéltünk, és hallgattuk a gép asztmás pöfögését, amely az egész farakást megremegtette alattunk.
– Axel bácsi azt mondja, hogy a Régi Embereknek bizonyosan sokkal jobb masináik voltak – dicsekedtem.
– Az én apám meg azt mondja, hogy ha csak fele is igaz annak, amit a Régi Emberekről mondanak, .akkor varázslóknak kellett lenniük, és nem közönséges embereknek – kontrázott a lány.
– De csodálatos emberek voltak – erősködtem.
– Nagyon is csodálatosak ahhoz, hogy igaz ne legyen – makacskodott.
– Nem hiszi el az apád, amit mondanak róluk, hogy repülni is tudtak? – kérdeztem.
– Nem. Ez hülyeség. Ha tudtak volna, mi is tudnánk.
– De hiszen sok olyan dolog van, amit ők tudtak, és mi most tanuljuk elölről – tiltakoztam.
– De nem a repülést – vitatkozott. – Valami vagy tud repülni, vagy nem. Mi nem tudunk – szögezte le.
Gondoltam, elmondom neki az álmomat a városról meg a fölötte repülő micsodákról, de jobbnak láttam hallgatni, elvégre is mit bizonyít egy álom? Fürgén lekecmeregtünk a rakásról, s a lihegő-csikorgó masinát magára hagyva elmentünk Sophie-ékhoz.
John Wender, az apja épp most jött meg szokásos útjáról. A külső szín irányából kopácsolás hangja hallatszott, és az egész udvart betöltő illatból következően állatbőröket feszített rámákra. Sophie odafutott hozzá, és karját a nyaka köré fonta. A férfi, egyik karjával magához ölelve a lányát, fölegyenesedett.
– Szervusz, Csibi – mosolygott Sophie-ra.
Aztán elkomolyodó arccal intett nekem. Volt köztünk egy hallgatólagos megállapodás, hogy mint férfi a férfival érintkezünk egymással. Nem mindig volt ez így. Amikor először látott, olyan szemeket meresztett rám, hogy inamba szállt a bátorságom, és a jelenlétében meg se mertem mukkanni. A helyzet azonban fokozatosan megváltozott. Barátok lettünk. Rengeteg érdekes dolgot tanultam tőle, néha mégis azon kaptam rajta, hogy gyanakvóan méreget.
Nem is csoda. Csak évek múlva értettem meg, mennyire fölkavarhatta az az eset, amikor hazatérve Sophie-t kificamodott bokával találja, és rájön, hogy senki más, mint David Strorm, Joseph Strorm fia volt az, aki meglátta a lánya lábát. Szerintem meg kellett hogy kísértse az a gondolat, hogy egy halott fiú nem szegheti meg az ígéretét. Érthető is lett volna. Lehet, hogy Wenderné mentette meg az életemet.
Pedig bizonyára megnyugodott volna, ha értesül arról az esetről, amely körülbelül egy hónappal azután történt nálunk, hogy összeismerkedtem Sophie-val.
Szilánk ment a kezembe, és amikor kipiszkáltam, a vérzés nem akart elállni. A konyhába mentem segítségért, de mindenki el volt foglalva a vacsora előkészületeivel, így magam túrtam föl a fiókot lépésért. Egy darabig hiába próbáltam fél kézzel bekötözni a kezem, amikor észrevett az anyám. Nyelvével korholóan csettintget-ve kimosatta velem a sebet. Majd akkurátusán rátekerte a kötést, és közben szidott, hogy épp akkor kellett neki ez az egész, amikor ki sem látszik a munkából. Én kértem a bocsánatát, és megjegyeztem:
– Magam is elboldogulnék, ha volna még egy kezem.
Jó hangosan mondhattam, mert egyszerre baljós csönd zuhant a helyiségre.
Anyám megdermedt. Körülnéztem, kerestem a hirtelen csend okát. Mindenki engem bámult: kaláccsal a kezében Mary, a vacsorára váró két munkás (a négy közül), apám, aki éppen el akarta foglalni helyét az asztalfőn, meg a többiek. Apám arcáról épp most söpörte le a csodálkozás kifejezését a düh. Riadtan, bár értetlenül lestem, ahogy megfeszül az ajka, előreugrik az álla, és a szemöldöke összerándul hitetlen szeme fölött.
– Mit mondtál, te gyerek? – vont felelősségre.
Jól ismertem ezt a hangot. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mi rosszat követtem el már megint. Dadogva-hebegve nyögtem ki:
– Én... én... azt mondtam, hogy nem tudom magam bekötözni.
Szeméből a hitetlenséget félig kiszorította a szemrehányás:
– És azt kívántad, hogy bárcsak lenne még egy harmadik kezed!
– Nem, apám, csak azt mondtam, hogy ha volna még egy kezem...
– ...akkor be tudnád kötözni. Ha ez nem kívánság volt, akkor micsoda?
– Én csak azt mondtam, ha –tiltakoztam. Túlságosan riadt és zavarodott voltam, hogysem meg tudtam volna magyarázni, hogy ez csak egy módja volt annak a nehézségnek a kifejezésére, amelyet sokféleképpen lehetne még érzékeltetni. A többiek ekkorra már levették rólam a tekintetüket, és várakozóan néztek az apámra. Az ő arckifejezése semmi jóval nem kecsegtetett.
– Te, az egyetlen fiam, az Ördöghöz fohászkodtál, hogy adna neked még egy kezet! – mutatott rám vádlón.
– De hát én nem... Én csak...
– Hallgass, te kölök! Aki itt van, mindenki hallotta, mit mondtál. Hazugsággal semmit sem segítesz a dolgon.
– De én...
– Elégedetlenségedet fejezted ki azzal a testtel, amelyet Isten adott néked, saját képére és hasonlatosságára, igen vagy nem?
– Én csak azt mondtam, ha volna...
– Káromlást követtél el, fiú. Kétségbe vontad a Szabályt, mindenki hallotta. Mit szólsz hozzá? Tudod, mi az a Szabály? –
Semmi értelme többé a tiltakozásnak. Jól tudtam, hogy apám mostani ingerült hangulatában meg sem próbálna megérteni. Papagájként eldünnyögtem hát:
– „A Szabály az Isten képe."
– Ugye hogy tudod? És mégis szántszándékkal azt kívántad magadról, hogy mutáns légy. Micsoda szörnyûség, micsoda borzalom! Te, az én fiam, káromlást követsz el a szüleid elõtt! – Szigorú, tanáros hangon a mellemnek szögezte: – Mi a mutáns?
– „Átkozott dolog Isten és ember elõtt" – motyogtam.
– És ez szerettél volna lenni! Igen vagy nem?
Összeszoruló szívvel éreztem, hogy hasztalan volna minden szó, ezért összeszorítottam a számat, és lesütöttem a szememet.
– Térdre! – parancsolta. – Térdre, és imádkozz!
A többiek is térdre ereszkedtek. Apám hangja magasba szökkent:
– Uram, bűnösök vagyunk a mulasztás vétkében. Könyörgünk, bocsásd meg nekünk, hogy nem tanítottuk meg jobban ezt a gyermeket a te törvényeidre...
A dörgedelmes ima sokáig tartott. Az ámen utáni áhítatos csöndbe apám hangja robbant bele:
– Most pedig menj a szobádba, és imádkozzál. Imádkozzál, gyarló gyermek, bár méltatlan vagy a bocsánatra, hátha Isten az ő nagy kegyelmében mégis megadja néked. Később bemegyek hozzád.
A szobámba mentem, de nem imádkoztam. Ültem az ágy szélén nyomorultul, s a megrökö-nyödöttség és szégyen érzését lassan elhomályosította bennem a parázsként fölizzó igazságtalanság tudata.
Éjjel, amikor az apám látogatása okozta kín valamelyest lecsillapodott, nem hagytak aludni a kétségek. Nem volt nekem eszem ágában sem harmadik kezet kívánni, ám ha úgy lett volna? Ha már a gondolata is olyan szörnyűséges, mi van akkor, ha valakinek valóban három keze van? Vagy valami más rendellenessége, mondjuk eggyel több lábujja?
És amikor végre elnyomott az álom, álmot láttam.
Mindnyájan az udvarban gyülekeztünk, éppen úgy, mint a legutóbbi Tisztogatás alkalmából. Akkor egy kicsiny, kopasz borjú állt ott, bambán pislogva az apám kezében megcsillanó késre; ezúttal egy kicsi lány, Sophie toporgott előttünk mezítláb, hasztalan igyekezve elrejteni az emberek szeme elől két lábán a lábujjak szembetűnően hosszú füzérét. Mi meg ott álltunk vá-rakozóan, és őt néztük. Egyszerre futkosni kezdett egyik embertől a másikig segítségért esedez-ve, de senki sem mozdult, csak állt mindenki kifejezéstelen arccal. Apám megindult feléje, kezében megvillant a kés. Sophie egyre kétségbeesettebben rohangászott egyik embertől a másikig, könnyei patakzottak az arcán. Apám rendít-hetetlenül, engesztelhetetlenül lépkedett feléje, és senki sem sietett a kislány segítségére. Apám egyre közelebb ért hozzá, s karját kinyújtotta, hogy elzárja a sarokba szorított teremtés menekülésének útját.
Végre elkapta, és visszaráncigálta az udvar közepére. A nap pereme föltűnt a látóhatár szélén, és az emberek egy zsoltár éneklésébe fogtak. Apám egyik kezével megragadta Sophie-t, akárha a vergődő borjút ragadná meg. A másik kezét a magasba emelte, és amikor lesújtott vele, a felkelő nap sugara megvillant a kés pengéjén, hasonlóképpen, mint amikor a borjú torkát metszette el...
Ha John és Mary Wender ott lett volna mellettem, amikor vergődve-kiáltozva fölébredtem, aztán némán feküdtem a sötétben, próbálva meggyőzni magam, hogy az a rettenetes kép, amely még mindig oly kínzón mardosott az agyamban, csupán álom volt, azt hiszem nagy kő esett volna le a szívükről.