2010. január 3., vasárnap

Újjászületés, IX. fejezet

KILENCEDIK FEJEZET

Fura egy história volt az Petrával, a kis húgommal. Semmi rendellenes nem látszott rajta. Egyikünk sem gyanított soha semmit. Gondtalan gyermekként növekedett, és dúsan göndörödő arany hajával már kicsi korában magára vonta a tekinteteket. Mintha ma is látnám, amint színes ruhácskájában percnyi szünet nélkül villámként cikázik ide-oda, karjában förtelmesen kancsal babájával, akit elfogulatlan szenvedéllyel szeretett. Maga is egy játék baba, aki minden percben kész, mint akármelyik kortársa, bőgésre, pityergésre, kacagásra, ünnepélyes magába szállásra vagy cicahízelkedésre. Szerettem. Mindenki, még apám is agyonkényeztette, kedves lényéről azonban lepörgött a rontás. A gyanú leghalványabb szikrája sem vetődött föl bennem egészen addig, amíg be nem töltötte a hatodik évét. Ekkor aztán becsapott a mennykő.
Arattunk. Fönt a tizenkét acre-es táblán hat ember vágta egymás nyomában a rendet. Éppen átadtam a kaszát egy másik aratónak, és hogy szusszanjak egyet, a kéverakásnál segédkeztem, amikor minden figyelmeztetés nélkül fejbe kólin-tottak. Soha azelőtt ehhez hasonlót nem tapasztaltam. Az egyik pillanatban mit sem sejtve, komólosán kötözöm és hordom a keresztbe a kévét; a következő pillanatban hatalmas ütést érzek a fejemben. Alighanem meg is tántorodtam. Majd olyan fájdalom hasítolt az agyamba, mintha egy mélyen beleágyazódott horog cibálta volna erőszakosan. Tiltakozásról szó sem lehetett: kábultan követtem a parancsot. Leejtettem a kezemben levő kévét, és mintegy ködön át láttam a csodálkozó arcokat, miközben végigiramodtam a mezőn. Szedtem a lábam, magam sem tudva, miért, halaszthatatlan hívásnak engedelmeskedve, végig a tizenkél acre-es tag felén, a dűlőúton, át a kerítésen, le a Keleti Legelő lankáin, a folyó felé.
A lankán ferdén átrobogva megpillantotlam a túlsó part felé ereszkedő mezői, Angus Morton egyik birtokai, s rajla a hídpallóhoz vezető ösvényt s az ösvényen szélvészkénl rohanó Rosalindot.
És csak rohanlam megállás nélkül, le a parihoz, ál a gyaloghídon, s tovább folyás iránt a mélyvizek felé. Pillanalnyi habozás nélkül a második lavacskához iramodtam, és futásból fejest ugrottam a vízbe. Petra közvetlen közelében bukkanlam felszínre. A meredek pari alalt, a mély vízben görcsösen kapaszkodóit egy satnya bokrocskába. A lehajló bokor gyökerei bármelyik pillanalban kiszakadhallak a földből. Néhány karcsapás, és megragadlam Petrát a hóna alatl.
A kényszerílő hívás egyszerre alábbhagyoll, majd elenyészell. Kis húgomal egy lejlősebb partszakaszhoz vonszollam. Mihelyt feneket éri a lábam, a bqkrok fölötl Rosalind ijedt arcát pillanlottam meg.
– Ki ez?- ámuldozott remegő hangon. Kezét homlokára szorította. – Ki az, aki ilyesmire képes?
Megmondtam neki.
– Petra? – ismételte hitetlenkedve.
Kis húgomat a partra vittem, és a fűre fektettem. Kimerült volt és félig áléit, ám látszólag semmi komolyabb baja nem esett.
Rosalind közelebb lépett, és Petra mellé térdelt a fűbe. Néztük az átázott ruhácskát, a sötétre vált, csapzott fürtöket. Aztán egymásra meredtünk.
– Nem tudtam – szólaltam meg. – Sejtelmem sem volt, hogy közénk tartozik.
Rosalind mindkét kezét az arcára szorította, hogy ujjbegyei kétoldalt a halántékán nyugodtak. Fejét ingatva, zavartan meredt rám.
– Szó sincs róla – mondta. – Valami hasonló, mint mi, de nem közülünk való. így egyikünk sem képes parancsolni. Ez sokkal több annál, mint amit mi tudunk.
Ekkorra mások is jöttek rohanvást; egyesek a tizenkét acre-ről, mások odaátról eredtek Rosalind nyomába, a kíváncsiságtól űzve, hogy hova rohan olyan eszeveszettül, mintha kigyulladt volna a ház a feje fölött. Karomra emeltem Petrát, és megindultam vele hazafelé. Földünkről az egyik ember csodálkozva méregetett.
– De hát honnan tudtad? – faggatott. – Én az égvilágon semmit sem hallottam. Rosalind meglepetten feléje fordult.
– Hogy lehet az! – hitetlenkedett. – Ahogy sikoltozott! Szerintem aki nem süket, még tán Kentakból is meg kellett hogy hallja.
Az ember kétkedőn ingatta a fejét, az a körülmény azonban, hogy a jelek szerint mindketten hallottuk, elég ok volt rá, hogy az emberek kételkedni kezdjenek önmagukban.
Én hallgattam. Eléggé lekötött az, hogy lerázzam a többiek izgatott gondolatait, és rábeszéljem őket, hogy várjanak addig, amíg én vagy Rosalind magunkra maradunk, és föltűnés nélkül a rendelkezésükre állhatunk.
Azon az éjszakán évek óta először meglátogatott az egykor oly gyakori álom, csak ezúttal, amikor apám magasra emelt jobb kezében megvillant a kés, bal kezében nem borjú, nem is Sophie képviselte az Elfajzást, hanem Petra. A rémület hideg verejtékében fürödve riadtam föl.
Másnap megpróbáltam gondolatképeket küldeni Petra felé. Szerettem volna, ha minél előbb tudatára ébred, hogy nem szabad elárulnia magát. De a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtam kapcsolatot teremteni vele. A többiek is sorra próbálkoztak, de eredménytelenül. Már azon voltam, hogy közönséges szavakkal figyelmeztetem, Rosalind azonban lebeszélt róla.
– Bizonyára az ijedtség hozta ki belőle – mondta. – Talán azt sem tudja, hogy mit csinált egyáltalán, és csak fölösleges veszélynek tennénk ki, ha idő előtt fölhívjuk a figyelmét. Ne feledd, hogy alig múlt hatéves. Szerintem nem lenne helyes vagy biztonságos, szükségtelenül terhelnénk vele.
Mindenki Rosalinddal értett egyet. Jól tudtuk, milyen nehéz, még több éves gyakorlat után is, szüntelenül vigyázni minden szavunkra. Abban maradtunk, hogy addig nem mondjuk meg Petrának, amíg valamilyen esemény nem diktálja, vagy elég nagy nem lesz ahhoz, hogy jobban megértse, mitől is akarjuk megóvni; közben pedig időről időre próbára tesszük, hátha sikerül kapcsolatra lépnünk vele, ha meg nem, akkor minden marad a régiben.
Akkor ezt láttuk a legbölcsebb megoldásnak; más választásunk nem is volt. Ha nem maradunk rejtve, végünk van.
Az utóbbi néhány év alatt jobban megismertük a körülöttünk élő embereket, fölfogásukat. Ami öt-hat évvel korábban még többé-kevésbé izgalmas játéknak tűnt, az egyre baljóslatúbb színezetet öltött, amint jobban megértettük, mi forog kockán. A lényeget illetően semmi sem változott. Ahhoz, hogy életben maradjunk, mindenáron el kellett titkolnunk igazi mivoltunkat; úgy kellett járnunk-kelnünk, beszélnünk és élnünk, mint akárki másnak. Volt egy adottságunk, egy érzékünk, amely – mint Michael keserűen megjegyezte – áldás lehetett volna, ám most csak az átkát nyögtük. A legostobább normális ember boldogabb volt nálunk; legalább megvolt neki a hovatartozás tudata. Ellentétben velünk, akik éppen ezért semmi előnnyel nem dicsekedhettünk; ehelyett csupa hátrányban volt részünk, nem elárulni magunkat, nem beszélni, amikor kikívánkozik belőlünk a szó, nem élni azzal, aminek a birtokában vagyunk, nehogy leleplezzenek-egész életünk folytonos ámítás, rejtőzködés és hazugság. Mindannyiunk közül leginkább Michaelt mardosta annak a sorsnak a tudata, amely ránk vár. Képzelőereje messzebbre bevilágította a jövőt, és világosan eléje rajzolta az elkerülhetetlen csalódások megpróbáltatásait, ám ő sem tudott jobb megoldást kigondolni. Ami engem illet, én éppen hogy csak kezdtem sejteni az előttünk tátongó űrt. Ezzel szemben ahogy növekedtem, módfelett kifinomult a veszélyérzetem. A Petra fölfedezését megelőző év egyik nyári délutánja jó kis edzőgyakorlattal szolgált.
Nagyon szerencsétlen évünk volt. Három tagunk termése az Ördögé lett; hasonlóképpen járt Angus Morton is. Összesen huszonöt földégetés volt a kerületben. Húsz éve nem volt ilyen magas az elfajzási arány a tavaszi ellésben, és nemcsak a mi állományunkban, hanem mindenkinél, különösen a szarvasmarhák között. Úgy tűnt, soha még ennyi kisebb-nagyobb vadmacska nem lopakodott ki az erdőkből, mint az idén. Minden áldott héten bíróság elé idéztek valakit, mert megpróbálta eltitkolni elfajzott véleményét, vagy leolt és elfogyasztott olyan jószágot, amelyet Bűnesetté kellett volna nyilváníttatnia, és mindennek tetejébe nem kevesebb, mint három riadót élt meg a kerület a Peremvidékről jövő tömeges rajtaütés miatt. Éppen lefújták a utolsót ezek közül, amikor odaőgyelegtem az öreg Jakabhoz, aki az orra alatt morfondírozva trágyát hányt az udvaron.
– Mi a baj? – álltam meg mellette.
Az öreg belevágta villáját a trágyarakásba, és egyik kezével a nyelére támaszkodott. Amióta az eszemet tudom, mindig úgy emlékszem rá, mint öregemberre, aki folyton trágyát hány a villájával. El sem tudtam képzelni másmilyennek és egyéb foglalatosság közben. Felém fordította ráncos arcát, amely alig látszott ki a fehér haj és szakáll bozontja mögül, s ezért mindig Illés prófétát juttatta eszembe.
– A bab – panaszolta. – Most meg a rohadt babomat ette meg a fene. Először a krumpli, aztán a paradicsom, utána a saláta, most meg a bab. Ilyen esztendő még nem volt. Amazokkal még csak elő-előfordult, de ki hallott olyat, hogy a babot is elvigye az Ördög?
– Biztos benne? – kérdeztem.
– Hogy biztos-e? De még mennyire! Azt hiszed, mert vén vagyok, már azt sem tudom, milyennek kell lennie a babnak?!
És a fehér bozont közül rám meresztette tekintetét.
– Hát igen, rossz év járja – bólogattam.
– Mit rossz: kész tönkremenés – siránkozott.
– És ne feledd a szavam: még rosszabb jön. – Fejével bólogatott. – Úgy bizony, még rosszabb – ismételte meg komor elégedettséggel.
– Miért? – kíváncsiskodtam.
– Isten ítélete – mondta. – És rászolgáltak a népek. Az erkölcstelenségükkel, az elvtelenségükkel. Ott van az ifjú Ted Norbat: megúszta egy kis bírsággal, mert eltitkolta és kettő híján mind a tíz kocaalját fölfalta, mielőtt rajtakapták volna. Hogy foroghat az apja a sírjában! Képzeld, ha ő tett volna ilyet – nem mintha valaha is ilyesmire vetemedett volna! – , de tegyük fel, hogy ő tesz ilyet, mit kapott volna érte? – Tagadólag ráztam a fejem. – Vasárnap pellengérre állították volna, egyheti penitenciát róttak volna rá, a tetejébe vagyona egytized részével fizetett volna érte – jelentette ki nyomatékosan. – Istent azonban nem lehet megcsúfolni. Újabb csapást idéznek ránk, igen, és egy ilyen esztendő már annak az előszelét jelzi. Örülök, hogy vénember lévén, aligha érem meg a bekövetkezését. Pedig el fogjőni, emlékezz a szavamra! A kormányrendeleteket ott keleten kotyvasztja egy rakás nyim-nyám, ügyefogyott, pipogya, nagyszájú fráter. Itt van a kutya elásva. Amikor az apám fiatal volt, megkorbácsolták azt az asszonyt, aki nem az Igaz Kép szerinti magzatot szült. Ha ez háromszor megismétlődött vele, megfosztották a bizonyítványától, törvényen kívül helyezték és eladták. Ezért aztán gondjuk volt a tisztaságukra meg az imádságukra. Az apám szerint ezért volt akkor kevesebb baj a mutánsok miatt, s ha mégis előadódtak, elégették őket, mint akármelyik másik elfajzást.
– Elégették! – szörnyedtem el. Rám emelte a tekintetét.
– Avagy talán nem illik megtisztulni az elfajzásoktól? – kérdezte fenyegetően.
– De hisz egy mutáns nem felelhet... – kezdtem volna.
– Nem felelhet? – dörgött az öregember. – A tigris-macska talán felelős azért, hogy tigrismacskának született? Mégis megölöd. Nem tűrheted el, hogy szabadon mászkáljon körülötted. A Töredelmek azt mondja, hogy az Úr állományát tartsd tisztán tűz által, ám ez már nem felel meg a rohadt kormányzatnak. Bárcsak visszajönnének a régi idők, amikor az ember tehette a kötelességét, és tisztán tarthatta maga körül a helyét. Mi azonban egy újabb Csapás felé rohanunk, bizony mondom. – És még sokáig fortyogott magában, mint egy bősz, elaggott hírnöke a világ végének.
Axel bácsinak föltettem a kérdést, hogy vajon sokan vannak-e, akik úgy vélekednek, mint az öreg Jakab. A bácsi elgondolkodva vakargatta az állat.
– Az öregek között szép számmal akadnak. Ezek még mindig a saját felelősségüknek tartják az ügyet, mint amikor még nem voltak Felügyelők. A középkorúak között is akad, aki hasonlóan gondolkodik, a legtöbben azonban meg vannak elégedve a dolgok állásával. Ezek nem adnak annyit a formákra, mint az apáik. Szerintük nem sokat számít, hogy intézik el a dolgot, a fő az, hogy a mutánsok ne szaporodjanak, és akkor nincs semmi baj; ám nem merném a nyakamat tenni rá, hogy ha még néhány évig eltart a jelenlegi megbolydult állapot, akkor is megőrzik-e a közönyüket.
– Mért van az, hogy egyes években megugrik az elfajzási arány? – érdeklődtem. Megrázta a fejét.
– Nem tudom. Azt mondják, az időjárással függ össze. Elég egy délnyugati viharokkal terhes rossz tél, és megszaporodnak az elfajzások, ha nem is azon nyomban, de a rákövetkező évben. Azt mondják, a Gonoszföldekről jön be valami. Senki sem tudja, mi az, de úgy látszik, itt van a dolog nyitja. Az öregek intelmet látnak benne, figyelmeztetést a Csapásra, amely avégett zúdult ránk, hogy megtartson bennünket a helyes úton, és ezt ki is használják a végsőkig. A rákövetkező esztendő is rossz szokott lenni. És az emberek egyszerre jobban odafigyelnek a szavukra. És kiélesedik a bűnbak után fürkésző tekintetük. – Elhallgatott, és hosszan, elgondolkodón nyugtatta rajtam a tekintetét.
Megértettem a célzást, és továbbadtam a többieknek. Ami igaz, az igaz: ez az év is csaknem olyan romlottnak bizonyult, mint a megelőző, és meg is nőtt az emberek bűnbakokat szimatoló hajlandósága. A közvélemény észrevehetően kevesebb türelmet tanúsított a rejtegetőkkel szemben, mint az előző nyáron, és ez még csak tetőzte a gondunkat, holott már Petra fölfedezése is elég fejfájást okozott nekünk.
A folyóbéli eset után egy hétig felfokozott éberséggel figyeltünk a gyanakvás legkisebb jelére is. Ám semmit sem tapasztaltunk. Úgy látszik, az emberek tudomásul vették, hogy Rosalind meg én, más-más irányból, meghallottuk a segélykiáltásokat, amelyeket egyébként a távolság erősen letompított. Ismét nyugodtan alhattunk hát, ha nem is sokáig. Alig egy hónap elteltével újabb esemény adott okot aggodalomra.
Anne egy szép napon azzal állt elő, hogy férjhez kíván menni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése