Újjászületés, VI. fejezet

HATODIK FEJEZET

Este, amikor kissé lecsillapodtam, arra lettem figyelmes, hogy Rosalinda próbál beszélni velem. A többiek közül is páran aggódva érdeklődnek, mi történt. Elmondtam nekik Sophie-t. Úgysem volt többé titok. Éreztem, mennyire megrendítette őket a dolog. Igyekeztem meggyőzni őket, hogy egy elfajzás – méghozzá egy jelentéktelen – még nem tesz szörnyeteggé valakit, mint ahogy bebeszélték nekünk. Mintha ott sem volna, Sophie-n legalábbis nem változtat semmit.
Érvelésemet nagyon is kétkedve fogadták. Mindaz, amire tanítottak bennünket, érveim ellen szólt, jóllehet érezniük kellett, hogy meg vagyok győződve szavaim igazáról. Hiszen a gondolatok útján való beszélgetésben nem lehet hazudni. Próbálták megemészteni, bár nem nagy sikerrel, azt az új eszmét, hogy az Elfajzás nem föltétlenül rút és gonosz. Helyzetemben nem sok vigaszt nyújthattak nekem, ezért nem is nagyon sajnáltam, amikor egyik a másik után kilépett, mert elnyomta őket a buzgóság.
Magam is kimerültem, az álom azonban sokáig elkerült. Fektemben próbáltam magam elé képzelni Sophie-t, amint a szüleivel délnek, a Peremvidék kétes menedéke felé caplat, s csak abban reménykedtem kétségbeesetten, hogy már messzire járnak, és az árulásom nem árthat nekik.
Végre zaklatott álomba zuhantam. Arcok, emberek meg képek kergetőztek benne nyugtalanul. Újból megjelent az a kép, amikor mindnyájan ott állunk az udvaron, és apám egy Bűn – Sophie – megsemmisítésén buzgólkodik, és arra riadtam föl, hogy kiabálva követelem, engedje el a kislányt. Féltem elaludni, de csak rám jött. az álom, és ezúttal egészen más kép jelent meg előttem. Megint láttam azt a nagyvárost a tenger partján, a házait, az utcáit meg azokat a valamiket a levegőben repülni. Évek teltek el azóta, hogy utoljára álmodtam róla, ám a kép semmit sem változott, és ez, ki tudja, miért, de megnyugtatott.
Reggel az anyám is benézett hozzám, de lerítt róla a tartózkodás és a rosszallás. Mary volt az, aki gondomat viselte, és rám parancsolt, hogy aznap maradjak ágyban. Feküdjek hasra, és ne forgolódjak, hogy a hátam gyorsabban behegedjen. Alázatosan engedelmeskedtem utasításainak, annál is inkább, mert így sokkal elviselhetőbben éreztem magam. Közben azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék meg hazulról, ha majd talpra állok, és a merevség is kienged izmaimból. Úgy döntöttem, hogy lóháton lesz a legjobb, és csaknem egész délelőtt azt tervezgettem, hogy fogok elkötni egy lovat és elvágtatni rajta a Peremvidékre.
Délután betoppant a Felügyelő egy zacskó vajassüteménnyel; Egy percre megfordult a fejemben – persze csak úgy mellékesen – , hogy kiszedem belőle, milyen is valójában a Peremvidék. Elvégre neki, mint elfajzási szakértőnek, mindenki másnál többet kell tudnia róla. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ez meggondolatlanság lenne tőlem.
A Felügyelő elég jóindulatú volt és együttérző, a látogatásának azonban célja volt. Ez kiderült barátságos kérdéseiből. Maga is vett az édességből, és felém fordult.
– Mióta van tudomásod róla, hogy az a Wender gyerek, hogy is hívják? – Megmondtam a nevét, hisz ezzel már semmit sem ártok neki.
– Mióta tudod, hogy Sophie elfajzott? Nem láttam be, mért ne mondhatnám meg az igazat, hiszen ezzel nem rontok a dolgon.
– Elég régóta – vallottam be.
– És mennyi az a régóta?
– Gondolom, van vagy hat hónapja – mondtam.
Fölvonta a szemöldökét, arca elkomorult.
– Öreg hiba – mondta. – Ezt nevezzük eltitkolásban való bűnrészességnek. Tudnod kellett, hogy ez helytelen, nem igaz?
Lesütöttem a szemem. Kényelmetlenül feszengtem rám szegzett tekintete alatt, s csak a hátamba hasító fájdalom késztetett nyugalomra.
– Nem éreztem, hogy vonatkoznának rá a templomi prédikációk – hebegtem. – Hisz olyan pinduri ujjacskák voltak.
A Felügyelő újabb édességet vett, és félém nyújtotta a zacskót.
– „És mindkét lábán öt ujja lészen" – idézte. – Emlékszel erre?
– Igen – ismertem be kényszeredetten.
– Nos, a meghatározásnak a legapróbb részlete is egyaránt fontos, és ha egy gyermek nem felel meg valamelyiknek, akkor nem tartozik az emberi nemhez, ami azt jelenti, hogy nincsen lelke sem. Nem Isten képére teremtetett, hanem csak utánzat, az utánzat pedig.mindig tökéletlen. Egyedül Isten teremt tökéleteset. És habár az elfajzottak sok tekintetben olyanok, mint mi, mégsem lehetnek igazi emberek. Hanem valami egészen mások.
Elgondolkoztam a mondottakon.
– De Sophie egy cseppet sem különbözik azon az egyen kívül – mondtam.
– Ha nagyobb leszel, könnyebben megérted, mirõl van szó, jóllehet ismered a meghatározást, és tudnod kellett belõle, hogy Sophie elfajzott. Miért nem szóltál róla az apádnak vagy nekem?
Elmondtam neki az álmomat, amelyben apám úgy bánik el Sophie-val, mint akármelyik farmbéli Bűnesettel. A Felügyelő néhány percig elgondolkodva vizsgálgatott, majd bólintott.
– Értem – mondta. – Csakhogy a Káromlásokkal nem úgy járnak el, mint a Bűnesetekkel.
– Mi történik velük? – kérdeztem. Kitért a válasz elől.
– Igazság szerint – folytatta – kötelességem lenne említést tenni rólad a jelentésemben. Minthogy azonban apád már kézbe vette a dolgot, én ettől el is tekinthetek. Mindazonáltal az ügy nagyon komoly. Az Ördög elfajzottakat küld közénk, hogy fellazítson és letérítsen bennünket a Tisztaság útjáról. Néha álnokül szinte tökéletes utánzatot teremt, ezért lankadatlan éberséggel kell figyelnünk a legapróbb hibára is, és azonnal jelentenünk, ha észreveszünk egyet. A jövőben ehhez tartod magad, helyes?
Elkerültem a tekintetét. A Felügyelő az mégiscsak a Felügyelő, ám akármilyen fontos személyiség is, nem tudtam elhinni neki, hogy Sophie-t az Ördög küldte. Nehezen fogtam föl, hogy azon a két kis parányi ujjacskán ilyen sok múljon.
– Sophie a barátom – mondtam. – A legjobb barátom.
A Felügyelő nem vette le rólam a tekintetét, aztán megrázta a fejét, és fölsóhajtott.
– A hűség nemes erény, ámbátor van érdemtelenre pazarolt hűség is. Egyszer majd meg fogod érteni a magasabb rendű hűség jelentőségét. Az emberi nem tisztasága... – Ekkor nyílt az ajtó, és a Felügyelő elhallgatott. Apám lépett be.
– Elkapták őket, mind a hármukat – mondta a Felügyelőnek, utálkozó pillantást vetve felém.
A Felügyelő fölpattant, és mindketten elhagyták a szobát. Én a csukott ajtóra meredtem. Az önvád olyan erővel mart belém, hogy egész testemben reszkettem. Könnyeim végigperegtek az arcomon, és nyüszítettem, akár egy kiskutya. Hasztalan próbáltam uralkodni magamon. Sajgó hátamról is megfeledkeztem. Az apám közlése minden más kínt elnyomott. És összeszorította a mellemet, hogy szinte megfulladtam.
Hamarosan ismét föltárult az ajtó. Én konokul a falat bámultam. Valaki átment a szobán. Egy kéz nehezedett a vállamra. A Felügyelő hangja szólalt meg:
– Ne emészd magad, öreg fiú. Te nem tehetsz semmiről. Egy őrszem tartóztatta föl őket véletlenül, innen húsz mérföldre.
Pár nappal később azt mondtam Axel bácsinak:
– El fogok szökni itthonról. – Abbahagyta a munkáját, és elgondolkodva szemlélte a fűrészt a kezében.
– Én nem tanácsolnám – mondta. – Nemigen szokott beütni a dolog. Aztán meg – tette hozzá kis szünet után – hová mennél?
– Éppen ezt szeretném megkérdezni tőled – mondtam. A fejét ingatta.
– Akármelyik körzetbe mégy is, érdeklődni fognak a szabályossági papírod iránt – mondta. – És ebből megtudják, ki vagy, és honnan jössz.
– De nem a Peremvidéken – véltem.
Rám meresztette a szemét.
– Ember, mért mennél a Peremvidékre? Hisz ott semmi sincs, még ennivalóból sincs elég. A legtöbbjük éhezik, azért vannak ezek a rajtaütések. Ott minden erőd rámenne arra, hogy életben maradj, és szerencsésnek mondhatod magad, ha nem fordulsz föl.
– De hát kell hogy legyen még hely ezen kívül is – erősködtem.
– Csak ha találsz egy hajót, amely hajlandó fölvenni, de még akkor is... – Megint megrázta a fejét. – Én kitapasztaltam, hogy ha az ember csak azért fut el valamitől, mert nem kedvére való, az sem fog tetszeni neki, amit helyette talál. Persze ha valami cél felé fut az ember, az egészen más, de hát mi az, amire te vágyói? Hidd el nekem, sokkal jobb itt, mint a legtöbb helyen. Nem, én nem helyeslem, Davie. Néhány év múlva, ha már ember leszel, és gondoskodni tudsz magadról, akkor egész más a helyzet. Azt tanácsolom, hogy várd ki azt az időt; így csak elkapják a grabancodat, és visszatessékelnek ide.
Ebben van valami. Kezdtem megtanulni annak a szónak a jelentését, hogy „megaláztatás", és semmi kedvem sem volt újból megtapasztalni. Ám a bácsikám szavaiból ítélve azt sem volt könnyű eldönteni, hová mehetne az ember. Ajánlatosnak látszott hát előzetesen minél többet megtudni a Labradoron kívüli világról. A kérdésemre, hogy milyen az a világ, azt felelte:
– Istentelen. Fölöttébb istentelen.
Ez afféle semmitmondó válasz volt, mintha az apám szájából hallanám. Axel bácsitól nem vártam volna ilyesmit, s ezt meg is mondtam neki. Elvigyorodott.
– Jól van, Davie gyerek, ez derék. Ha nem jár el a szád, mesélek neked egyet s mást.
– Azt akarod mondani, hogy ez titok? – lepődtem meg.
– Nem egészen – felelte. – De ha az emberek megszokták, hogy valamiről ezt és ezt gondolják, ráadásul a prédikátorok is azt akarják, hogy éppen ezt gondolják, nem fogják megköszönni, ha megingatod őket a hitükben. A tengerészek ezt egykettőre kitapasztalták Rigóban, ezért aztán leginkább csak egymás között beszélnek róla. Ha a többiek azt akarják elhitetni magukkal, hogy odakint csupa Gonoszföld van, hát rájuk hagyják; ettől még nem változik meg a dolgok valódi rendje, viszont békén hagyják őket.
– Az én könyvemben az áll, hogy ott csupa Gonoszföld van, vagy átkos Peremvidék – szúrtam közbe.
– Más könyvek mást mondanak, igaz viszont, hogy ezekkel nem nagyon találkozol, nemhogy itt az isten háta mögött, de még Rigóban sem – nyugtatott meg. – De jól jegyezd meg azt is, hogy nem mindennek kell bedőlni, amit egyikmásik tengerész mesél. Gyakran magad sem tudod, hogy két ember ugyanarról a helyről beszél-e, még ha ők szentül meg vannak is győződve róla. De ha magad is körülnézel, kezded megérteni, hogy a világ sokkal furább annál, mint amilyennek Waknukból látszik. Tehát nem fogsz fecsegni?
Megnyugtattam, hogy nem.
– Helyes. Nos, a dolog úgy áll... – kezdte mondókáját.
Ha az ember más tájakra akar jutni – magyarázta Axel bácsi – , azzal kezdi, hogy Rigóban hajóra száll, és addig vitorlázik lefelé a folyón, amíg el nem éri a tengert. Azt mondják, hogy nem tanácsos tovább is egyenesen előre, vagyis keletnek hajózni, mert vagy soha nem akar vége szakadni a tengernek, vagy hirtelen partnak ütközik az ember. Bizonyosat persze senki sem tud.
Ha északkeletnek fordítod a hajó orrát, azt mondják, egy nagy kiterjedésű szárazföldre bukkansz, ahol a növények nem nagyon fajzottak el, az állatokon meg az embereken semmiféle rendellenesség nem látszik, csupán az asszonyok szálfatermetűek és bivalyerősek. Ők tartják kezükben a kormányrudat, és minden munkát ők végeznek. Férfiaikat ketrecben nevelik, amíg el nem érik a huszonnégy évet, és akkor megeszik őket. De elfogyasztják a hajótörött tengerészeket is. Mivelhogy azonban senki sem találkozott még olyasvalakivel, aki valóban járt ott, és ép bőrrel meg is menekült, nagyon nehéz eldönteni, honnan erednek ezek a mendemondák. Az is igaz, hogy cáfolni sem cálfolta még senki.
Az egyetlen út, amelyet én is ismerek, délre vezet; háromszor is megjártam a délvidéket. Oda úgy jutsz el, hogy a folyó torkolatánál jobbra fordulsz, és a part mentén hajózol tovább. Vagy kétszáz mérföld után a Newf-szorosba érsz. A szoros hamarosan kiszélesedik, ekkor Newf partvidékét bal kéz felől hagyva édesvizet veszel föl Larkban, meg élelmet, ha a newfiak adnak. Innen egy ideig délkelet felé hajózol, majd délnek, amíg jobb felől újból föl nem tűnik a szárazföld. Közelébe érve fölismered, hogy az csupa Gonoszföld, vagy legalábbis nagyon rossz Peremvidék. A növényzete buja, ám egészen közelről az is szembetűnik, hogy szinte mind elfajzott. Állat is akad, de a legtöbbje olyan, hogy jószerivel azt sem lehet megállapítani, melyik milyen faj elleni Bűn esetét meríti ki.
Egy-két napi hajóútnyira onnan bőven akad olyan partvidék, amelynek Gonoszföld mivoltához kétség nem fér. Hamarosan egy nagy öböl ívét követi a hajó, és itt már egy talpalatnyira sem szakad félbe a Gonoszföld.
A tengerészeknek, amikor először megpillantották ezt a vidéket, jócskán inukba szállt a bátorságuk. Úgy érezték, mintha minden Tisztaságot odahagytak volna, és egyre távolabb hajóznak az Istentől, olyan vidékre, ahol már ő sem segíthet rajtuk. Mindenki abban a tudatban él, hogy ha a Gonoszföldet járja, meghal, és egyikük sem hitte volna, hogy valaha is ilyen közelről láthatja a saját két szemével.
És eleinte megdöbbentő látvány is lehetett, amint azok az Isten törvényeit meggyalázó lények úgy burjánzanak ott, mintha joguk lenne hozzá. Van ott óriási, kisebb fa magasságú torz kukorica; másutt hatalmas saprophyták (korhadékból táplálkozó növények) hajtanak ki a sziklákból, több öles gyökérzetüket szakállként lengeti a szél; odébb akkora gombák nőnek, hogy első látásra nagy, fehér szikláknak vélnéd őket; aztán hordó alakú, ház nagyságú kaktuszok, háromméteres tüskékkel. Növények, amelyek fönt ülnek a sziklaszirtek tetején, és onnan harminc méternél is hosszabb, vastag, zöld léggyökereket bocsátanak le a tengerbe; és nem tudni, vajon szárazföldi növényekként kedvet kaptak-e a sós vízre, avagy a tenger világából kapaszkodtak föl valamiképpen a partra. Fura fajzatok százai, alig akad egy-egy normális lény közöttük, valóságos Elfajzások Dzsungele mérföldeken és mérföldeken keresztül. Állat csak elvétve kerül a szemed elé, de arról sem tudnád megmondani, milyen név illene rá. Annál több a madár, főleg tengeri; de egyszer-kétszer a szárazföld belsejében is láttak nagy valamiket repülni, de túl messze ahhoz, hogysem kivehettek volna a formájukat, csak egy biztos, hogy a repülésük nem madárra vallott. Különös, kárhozott világ ez, és sokan csak amikor ezt megpillantják, ébrednek rá, hogy mire is jutnánk itt, ha nem volnának a Tisztasági Törvények meg a Felügyelők.
Gonosz egy világ, ám van ennél még rosszabb is.
Délebbre olyan paszták kezdődnek, amelyeken csak kórók nőnek, azok sem valami sűrűn, aztán hamarosan olyan partszakaszok következnek, és beljebb olyan földek, ahol húsz-harminc vagy tán negyven mérföld hosszan semmi, de semmi sem nő.
Az egész part kopár; fekete, kietlen és kopár. Beljebb a föld olyan, mint egy végeláthatatlan felperzselt sivatag. A sziklák élesek, semmi sem lágyítja meg a szögleteiket. A tengerben itt nincs hal, se vízinövény, de még iszap sem, s a hajóról egy idő múlva minden rátapadt kagyló és moszat leválik, mintha tisztára söpörték volna a fenekét. Egy madár sem hasítja az eget. Nem moccan semmi, csak a hullámok verdesik a fekete partot.
Csupa borzadály ez a vidék. A hajók gazdái óva intik tőle a hajósokat, akiket nem nagyon kell rábeszélni az engedelmességre.
De nem mindig volt ilyen ez a tájék. Egyszer az egyik hajóskapitány vakmerőén a partközeibe merészkedett, és a legénység kiterjedt kőhalmokra lett figyelmes. Egyöntetű véleményük szerint ahhoz túl szabályosak voltak, hogysem a természet művének lehetne tekinteni őket, és megegyeztek abban, hogy talán a Régi Emberek egyik városának a maradványaira bukkantak. De azóta sem sikerült többet megtudni róluk. A hajó legénységének legtöbbjét valamilyen kórság elemésztette, aki pedig megmaradt, az is a saját árnyékához vált hasonlóvá. Több hajó aztán nem is akadt, amely megint arra merészkedett volna.
Száz és száz mérföldeken át tart a Gonoszföld, amelyet csak hébe-hóba szakít meg az élettejen fekete szakasz; az első hajósok, akik el akarták érni a végét, dolguk végezetlenül tértek vissza, mondván, hogy szerintük így folytatódik ez a világ végéig.
A prédikátorok meg az egyházi emberek fülének kedves volt ez a hír, mert egybevágott azzal, amit ők is tanítottak, és aztán egy időre le is lohadt az emberek fölfedező kedve.
Később azonban újból föléledt a kíváncsiságuk, és a déli vizek ismét benépesültek a korábbinál jobb hajókkal. Egyikük, a Vakmerő, amikor már mindenki elveszettnek hitte, egyszer csak fölbukkant Rigó kikötőjében. Megtépázva, megfogyatkozott legénységgel, foltozott vitorlákkal, a farvitorlát egy darab vászonnal pótolva és eléggé gyatra állapotban ugyan, de magának követelve a dicsőséget, hogy elsőnek hatolt túl a Fekete Partokon. Ennek bizonyságául egy csomó holmit, köztük arany, ezüst és réz dísztárgyakat meg egy rakomány fűszerfélét hozott magával. A buzgó templomjárók a világért sem vették volna a kezükbe a fűszereket, attól tartva, hogy fertőzöttek, mások azonban hajlottak a felé a vélemény felé, hogy a Biblia ugyanezekről a fűszerekről tesz említést. Bárhogy is lett légyen a dolog, manapság már kifizetődő üzlet délnek hajózni értük.
Azokra a vidékekre ott lent nem ért el a civilizáció. Az ottaniaknak legtöbbnyire fogalmuk sincs róla, mi a Bűn, ennélfogva nem lépnek föl az Elfajzások ellen sem; de ahol kialakult is valamilyen tudata a Bűnnek, ott is összezagyválják a dolgot. Sokan nem szégyenkeznek a mutánsok miatt; nem nagyon izgatja őket, ha a gyerekeikkel valami nincs rendjén, ha azok egyébként életrevalóak a szó mindkét értelmében.
Vannak szigetek, ahol az emberek zömökek, és vannak olyanok, ahol mindenki cingár; sőt olyan szigetekről is beszélnek, amelyeken férfiak és nők egyaránt átmennének a legszigorúbb vizsgán is, ha valamilyen furcsa elfajzás koromfeketére nem festette volna őket, ámbár még ez is hihetőbb annál a korcs fajtánál, amely állítólag kétlábnyira zsugorodott, szőrt és farkat növesztett, fára költözött egyedekből áll.
Egyszóval minden képzeletet fölülmúlóan furcsa egy világ ez. Aki egyszer meglátta, az már semmin sem csodálkozik.
Eleinte istenkáromlásként könyveli el az ember a dolgot, de aztán egy idő múlva fölteszi magának a kérdést: mi a biztosítéka annak, hogy a mi elképzelésünk a helyes az igazi alkatról? Mert bár a Biblia egy szóval sem cáfolja, hogy a Régi Emberek miránk hasonlítottak, viszont azt sem írja körül, hogy milyen is az ember. A meghatározás Nicholson Töredelmeiben található, ám ő sem tagadja, hogy művét emberöltőkkel a Csapás után írta. Nem csoda, ha föltámad bennünk a kétség: vajon ő meg volt-e győződve róla, hogy az igazi képet formázza, vagy csupán azt hitte, hogy azt formázza...
Axel bácsi sok mindent mesélt még a délvidékről, amire már nem emlékszem, és csupa-csupa érdekes dolgot, csak arra nem kaptam választ, amire szerettem volna. A végén kerek perec neki is szögeztem a kérdést:
– Axel bácsi, vannak ott városok?
– Városok? – visszhangozta a kérdésemet. – Hát, elvétve akad egy-egy városféle. Talán még akkora is, mint Kentak, csak másmilyen.
– Nem erre gondoltam – türelmetlenkedtem. – Igazi nagyvárosok – és leírtam neki azt a várost, amelyet álmaimban láttam, de azt nem árultam el neki, hogy ez csak álomkép.
Furcsa szemeket meresztett rám.
– Nem, ilyesmiről sohasem hallottam – rázta meg a fejét.
– És messzebb? Azon is túl, ameddig már nem jutottál el? – kérdeztem izgatottan. A fejét csóválta.
– Annál tovább nem lehet menni. A tenger ott tele van növénnyel. Karvastagságú hínárok sűrű szövevényével. Nincs az a hajó, amely át tudna hatolni rajta, és ha véletlenül közéje téved, csak nagy üggyel-bajjal képes kigabalyodni belőle.
– Egészen biztos vagy benne, hogy nincs olyan város? – makacskodtam.
– Biztos –mondta. –Ha volna, már hallottunk volna róla.
Csalódottság lett úrrá rajtam. Ezek szerint ha délre menekülnék, még ha sikerülne is hajót találnom, amely a fedélzetére venne, nem járnék sokkal jobban, mint ha a Peremvidéket választanám; Eddig még reménykedtem, de most végképp bele kell törődnöm, hogy álmaim városa mégiscsak a Régi Emberek lakóhelye lehetett.
Axel bácsi folytatta elmélkedéseit arról, hogy utazásai mennyire megingatták az igazi képről alkotott hitében. Jó darabig elrágódott ezen, aztán nekem szögezte a kérdést:
– Ugye érted, Davie, miért mesélem én mindezt neked?
Nem mertem volna megesküdni rá, hogy értem. Sőt mi több, nem volt könnyű tudomásul venni azt az állítást, hogy egyáltalán hiba lehet abban a megszokott, jól fésült ortodoxiában, amelyet belém oltottak. Előhozakodtam az annyiszor hallott kérdéssel: – Megrendültél a hitedben?
Axel bácsi felhorkant, és grimaszt vágott.
– Papi locsogás! – fakadt ki, majd percnyi gondolkodás után: – Ide figyelj, ha sok ember állít valamit, attól még nem biztos, hogy igaz. Hidd el, hogy senki, de senki sem tudja, milyen is az igazi kép. Azok ott mind azt hiszik, hogy tudják, mint ahogy mi is azt hisszük, hogy tudjuk, ámbár, már amennyire ez bizonyítható, az is lehet, hogy a Régi Emberek sem hasonlítottak az igazi képre.
Felém fordult, és hosszasan rám meredt.
– Így hát – folytatta – honnan tudjam én, vagy honnan tudja bárki is, hogy nem éppen az a kis „különbség", amivel te meg Rosalind rendelkezel, tesz benneteket másoknál hasonlatosabbá az igazi képhez? De tegyük föl, hogy a Régi Emberek formázták az igazi képet; róluk meg egyebek között éppen azt mondják, hogy képesek voltak nagy távolságból beszélni egymással. Mi erre képtelenek vagyunk, ám te meg Rosalind meg tudjátok tenni. Gondolkozz csak, Davie. Hátha ti közelebb álltok a képhez, mint mi.
Talán egypercnyi habozás után elszántan kirukkoltam :
– Nemcsak Rosalind meg én, Axel bácsi. Mások is vannak.
Döbbenten rám meredt.
– Mások? Kik? Hányan? – tolultak föl belőle a kérdések. Megráztam a fejem.
– Nem tudom, kik azok, vagyis nem tudom a nevüket. A neveknek nincs gondolati képük, ezért nem is bolygattuk. Az ember egyszerűen tudja, kivel van gondolati kapcsolatban, de azt nem, hogy kivel beszélget. Azt is csak véletlenül tudtam meg, hogy Rosalind kicsoda.
Nem vette le rólam fontolgató, nyugtalan tekintetét.
– Hányan vagytok? – ismételte meg a'kérdést.
– Nyolcan – vallottam be. – Kilencen voltunk, de egyikünk körülbelül egy hónappal ezelőtt abbahagyta. Ezt szerettem volna tőled megkérdezni, Axel bácsi: mit gondolsz, rájöttek volna nála? Merthogy olyan hirtelen abbahagyta. Azóta is azon rágódunk, hátha valaki fölfedte... Mert ha valaki rájön, hogy ő... – és rábíztam, hogy maga vonja le a következtetést.
Hevesen megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Föltétlenül híre terjedt volna. Inkább azt gyanítom, hogy valami baleset érhette. Szeretnéd, ha utánanéznék?
– Igen, légy szíves. Némelyikünkre ránk jött a félsz.
Elmondtam neki azt a keveset, amit tudtam a fiúról. Egy kő esett le a szívemről: megpróbálja kifürkészni, mi történt. Némileg enyhült ugyan a nyugtalanságunk azóta, hogy az elmúlt egy hónap alatt senkivel sem esett meg hasonló dolog, azért még távolról sem nyertük vissza a lelki békénket.
Búcsúzás előtt még egyszer fölült a vesszőparipájára, hogy ne feledjem, senki sem lehet bizonyos az igazi képet illetően.
Később értettem meg, mit akart ezzel elérni. Nem az igazi kép izgatta, arra én is rájöttem. Bölcsen tette-e, vagy nem, de tény, hogy megpróbálta elejét venni annak a riadalomnak meg kisebbrendűségi érzésnek, amely szerinte óhatatlanul elfogott volna bennünket, mihelyt jobban tudatára ébredünk önmagunknak és a különbözőségünknek. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy egyelőre nem szököm meg otthonról. Beláttam, hogy nem is lesz olyan egyszerű dolog, mint képzeltem.