Újjászületés, VII. fejezet

HETEDIK FEJEZET

Petra húgom megérkezése nekem igazi meglepetést okozott, míg mindenki más csak mímelte az ilyenkor szokásos meglepődést.
Már jó egy héttel előtte valami meghatározhatatlan, lebegő várakozás töltötte meg a házat, amiről azonban senki sem beszélt, és amit senki sem látszott észrevenni. Úgy éreztem, mintha valamit eltitkolnának előlem, amíg egy éjjel föl nem sírt a kisbaba. Az átható, félreismerhetetlen sírás kétségkívül a házból származott, amelyben pedig az előtte való napon még semmiféle kisbaba nem volt. Reggelre kelve azonban senki sem említette az éjszakai gyermeksírást. De hát ki is merészelné nyíltan szájára venni a dolgot, mielőtt a Felügyelő ki nem bocsátana az igazolást arról, hogy az igaz képben fogant emberi csecsemőről van szó? Mert ha netán az a szerencsétlenség adódna, hogy megsérti az igaz képet, s ennélfogva nem méltó a bizonyítványra, akkor soha senki sem tenne említést róla, és az egész sajnálatos esetet úgy kezelnék, mintha meg sem történt volna.
Mihelyt kivilágosodott, apám lóra ültette egyik lovászát, és elküldte a Felügyelőért, s míg ez meg nem érkezett, az egész ház azzal próbálta leplezni aggodalmát, hogy úgy tett, mintha ez a nap is olyan volna, mint a többi.
Ám ahogy előrehaladt az idő, a tettetésnek ez az álarca egyre átlátszóbbá kopott, különösen amikor a lovász, ahelyett hogy a Felügyelővel tért volna vissza, amint várható volna az apám pozíciójával és befolyásával rendelkező ember esetében, csak egy udvarias üzenetet hozott a Felügyelőtől, miszerint minden tőle telhetőt megtesz, hogy még a nap folyamán tiszteletét tehesse.
Nem bölcs dolog, ha az ember, még ha igaza van is, vitába száll a helybéli Felügyelővel, és nyilvánosan mindenfélének lehordja. A Felügyelőnek nagyon is sok fegyvere van a visszavágásra.
Apámban fölforrt a düh, és haragját csak tovább fűtötte, hogy az illendőség nem engedte bevallani az okát. Aztán meg nagyon is jól tudta, hogy a Felügyelő szándékosan tör borsot az orra alá. A délelőtt folyamán hol a házban, hol az udvaron bukkant föl, és fölcsattant egy-egy semmiség miatt, úgyhogy mindenki lábujjhegyen settenkedett körülötte, és keményen megfogta a dolog végét, nehogy magára vonja a figyelmét.
Mary néném be-besurrant anyámhoz, és azzal igyekezett aggodalmát leplezni, hogy fennhangon egzecíroztatta a cselédlányokat. Én a világért se mozdultam volna el otthonról, nehogy elmulasszam a kinyilatkoztatást. Apám folytatta ődöngését.
Növelte a feszültséget, hogy mindenki tudta: a legutóbbi két alkalommal nem adták ki a bizonyítványt. Apámnak bizonyára tudomása volt róla – és nyilván a Felügyelő figyelmét sem kerülte el – , hogy széltében-hosszában arról suttogtak az emberek, vajon apám élni fogr-e törvényadta jogával, és elkergeti-e az anyámat, ha mást is olyan szerencsétlenül alakulna a helyzet. Ugyanakkor, mivel méltóságán alulinak és oktalannak vélte, ha a Felügyelő után futkos, mi mást tehetett volna, mint hogy igyekezett jó képet vágni a játszmához.
Késő délutánra járt, mire a Felügyelő bepo-roszkált az udvarra. Apám megemberelte magát, és a fogadására sietett. Majd szétrobbant az erőfeszítéstől, hogy az udvariasságnak legalább a látszatát megőrizze. A Felügyelőnek továbbra sem volt sietős a dolog. Komótosan lekecmergett a lováról, és az időjárásról csevegve bebandukolt a házba. Apám paprikavörös arccal Mary gondjaira bízta, aki anyámhoz vezette. Aztán kezdetét vette a kínos várakozás.
Mary később elmondta, hogy a Felügyelő sokáig hümmögött-hammogott a csecsemő fölött, miközben tüzetesen megvizsgálta. Amikor végre fölegyenesedett, arca a legkisebb érzelmet sem árulta el. A ritkán használt társalgóban leült az asztal mellé, és jó darabig elpiszmogott a lúdtoll hegyezésével. Majd elővett a zsebéből egy űrlapot, és lassú, akkurátus betűivel papírra vetette, hogy a gyermeket hivatalosan minden látható elfajzás nélküli nőnemű emberi lénynek találja. Néhány percig elgondolkodva szemlélte az irományt, mintha nem volna vele megelégedve. Keze habozva megállt a levegőben, mielőtt dátummal és aláírásával is ellátta volna, aztán gondosan behintette a porzóval, majd még mindig némi bizonytalansággal az arcán átnyújtotta bőszült apámnak. Mondani sem kell persze, hogy semmi kétség sem maradt benne, hiszen akkor újabb felülvizsgálatot kért volna, és ezzel apám is tökéletesen tisztában volt.
Így hát végre el lehetett ismerni Petra létezését. Ünnepélyesen közölték velem, hogy kishúgom született, és, tüstént oda is vezettek anyám ágya mellé a bölcsőhöz.
Nem tudtam megérteni, hogy ismerhette ki magát a Felügyelő ezen a rózsaszínű, ráncos kis porontyon. Ám úgy látszik, mindene a helyén volt, mert megkapta a bizonyítványt. A Felügyelőt ezért semmi vád nem érheti, hiszen a kicsi látszatra normális volt, mint akármelyik újszülött.
Míg sorban a bölcsőjéhez járultunk, valaki a szokásos módon meghúzta az istálló ormán a harangot. Mindenki abbahagyta a munkát, és hamarosan az egész gazdaság hálaimára gyülekezett a konyhában.
Két vagy talán három nappal Petra születése után akaratlanul tanúja lettem egy olyan eseménynek családunk életében, amit jobb szerettem volna, ha örökre rejtve marad előlem. Csöndesen meghúzódtam a szüleim hálószobája melletti helyiségben; anyám még gyermekágyban feküdt a szomszéd szobában. A véletlen mellett szerepe volt ebben a hadicselnek is. Ugyanis legújabban itt szoktam elrejtőzni ebéd után, amíg tiszta lesz a levegő, és észrevétlenül meglóghatok a délutáni munka elől. Rendes körülmények között be is vált ez a terv, ámbár most éppen nagyon óvatosan, csak lábujjhegyen mozoghattam, nehogy anyám megneszeljen a paticsfal repedésein keresztül.
Azon a bizonyos rtapon éppen azon elmélkedtem, hogy bizonyára már mindenki újból megfogta a dolog végét, amikor egy kétkerekű batár gördült be az udvarra. Amint elhaladt az ablakom alatt, Harriet nénit pillantottam meg a bakon.
Mindössze nyolcszor vagy kilencszer láttam őt azelőtt, minthogy tizenöt mérföldnyire lakott tőlünk Kentak felé, de ez is elég volt ahhoz, hogy megkedveljem. Három évvel lehetett fiatalabb az anyámnál. Felületes ránézésre hasonlítottak egymásra, Harriet nénin azonban minden vonás lágyabb kiadásban ismétlődött meg, úgyhogy az összbenyomás egészen más volt. Valahányszor ránéztem, az volt az érzésem, hogy az édesanyámat látom benne olyannak, amilyen lehetett volna, amilyennek szerettem volna őt. Vele a beszélgetés is könnyebben adódott; nem fojtotta bele az emberbe folytonos helyreigazításaival a szót.
Harisnyára vetkőzve halkan az ablakhoz lopakodtam, és lestem, hogyan pányvázza ki a lovat, emel ki a kordéból egy fehér köteget, és megindul vele a ház felé. Nyilván senkivel sem találkozott, mert néhány másodperc múlva léptei elhaladtak az ajtóm előtt, és hallottam a szomszéd szoba zárjának kattanását.
– Nicsak, Harriet! – hangzott anyám meglepett, ám nem éppen örvendezõ kiáltása. – Máris! Csak nem akarod azt mondani, hogy ekkora útnak nekivágtál egy aprósággal!
– Korholj csak – mondta Harriet néni bûntudattál a hangjában – , de muszáj volt, Emily, muszáj volt. Hallottam, hogy korábban megjött a kisbabád, így hát... De hisz itt van a lelkem! Ó, Emily, milyen édes! Gyönyörû gyerek! – Majd némi szünet után sietve hozzátette: – Az enyém is szép, igaz-e? Ugye, szép az én aranyom?
Kölcsönös gratulációk áradata következett, ami engem teljesen hidegen hagyott. Szerintem egyik csecsemő olyan, mint a másik. Anyám azt mondta:
– Hogy örülök, kedvesem! Henry bizonyára odavan a boldogságtól.
– Persze hogy odavan – felelte Harriet néni, de volt valami gyanús a hangjában. Ezt még én is megéreztem. Sietve hozzátette: – Egy hete, hogy megszületett. Nem tudtam, mit tegyek. Akkor híre jött, hogy a te kisbabád idő előtt megérkezett, és ő is kislány, és úgy éreztem, mintha az Úr meghallgatta volna az imámat. – Elhallgatott, majd tettetett, kissé túlzott könnyedséggel megkérdezte: – Megkaptad rá a bizonyítványt?
– Természetesen – mondta az anyám éles, sértődött hangon. Jól ismertem az arckifejezést is, amely ezt a hangot kísérni szokta. A következő szavaiból gyanakvó nyugtalanság sütött:
– Harriet – kérdezte fojtott hangon – , csak nem azt akarod mondani, hogy te nem kaptad meg a bizonyítványt?
Nénikém nem válaszolt, de mintha elfojtott szipogás ütötte volna meg a fülemet. Anyám jéghideg, parancsoló hangon folytatta:
– Harriet, hadd nézzem meg azt a gyereket alaposan!
Néhány percig csend volt, csak a nénikém újabb szipogása hallatszott. Aztán sírós hangon rebegte:
– De hisz látod, olyan semmiség az egész.
– Még hogy semmiség! – csattant föl anyám. – Van képed idehozni ezt a szörnyszülöttet az én házamba, és még azt mondod, semmiség!
– „Szörnyszülött!" – sipítozott Harriet néni, mint akit arcul csaptak. – Ó! Ó! Ó! – nyöszörgőit elfúló hangon.
Némi szünet után anyám azt mondta:
– Nem csoda, hogy nem merted kihívni a Felügyelőt.
Harriet néni zokogott. Anyám hagyta, hogy lecsillapodjék, s akkor nekiszögezte:
– Szeretném tudni, Harriet, minek jöttél ide? Mért hoztad ide ezt a...
Harriet néni kifújta az orrát. Amikor megszólalt, hangja színtelen volt és tompa:
– Amikor megjött, és én megláttam... el akartam emészteni magam. Tudtam, hogy sohasem kapja meg a bizonyítványt, akármilyen semmiség is. De aztán meggondoltam magam, mert hátha meg tudom valahogy menteni. Szeretem őt. Olyan aranyos kisgyerek, ha azt nem számítjuk. Hát nem aranyos?
Anyám néma maradt. Harriet néni folytatta:
– Hogy hogyan, nem tudtam, de reménykedtem. Azzal tisztában voltam, hogy valameddig magamnál tarthatom, mielőtt elvennék tőlem, vagyis arra az egy hónapra, amelynek a leteltével muszáj bejelenteni. Eltökéltem magamban, hogy ha törik, ha szakad, legalább addig megtartom.
– No és Henry? Ő hogy vélekedik?
– Ő... nos, ő azt mondta, hogy tüstént be kell jelentenünk. De én nem engedtem; Emily, én egyszerűen képtelen voltam megtenni. Istenem, harmadszor is... így hát megtartottam, és imádkoztam, imádkoztam és reménykedtem. És amikor a fülembe jutott, hogy a te gyereked korábban megérkezett, úgy éreztem, hogy Isten meghallgatta az imáimat.
– Ugyan, Harriet – mondta az anyám fagyosan – , aligha hiszem, hogy ennek valami szerepe lenne. No meg – tette hozzá nyomatékkal – azt sem értem, mire akarsz kilyukadni.
– Úgy gondoltam – mondta Harriet elbátorta-lanodva és mintegy erővel préselve ki magából a szavakat – , hátha itt hagyhatnám nálad az én kicsikémet, a tiedet meg kölcsönkérhetném ...
Anyám hitetlenkedve fölhördült. Mint aki nem talál szavakat sem.
– Csak egy-két napról lenne szó, csak addig, amíg kiadnák a bizonyítványt. – Harriet néni szavaiban eltökéltség feszült: – Te a nővérem vagy, Emily, a nővérem, és az egyetlen ember a világon, aki segíthet nekem, hogy megtarthassam a gyerekemet.
Újból kitört belőle a sírás. Anyám ezúttal is csak hosszabb szünet után szólalt meg:
– Amióta az eszem tudom, ennél vérlázítóbbat nem hallottam. Idejössz, és rá akarsz venni, hogy egy erkölcstelen, hogy egy bűnös összeszövetkezés részese legyek... Nem, Harriet, neked elment az eszed. Még hogy én kölcsönadjam neked ... – Apám súlyos lépteit meghallva elhallgatott.
– Joseph – fordult a férjéhez, amikor az belépett – , küldd el ezt a nőt. Mondd meg neki, hogy hagyja el a házunkat, és vigye magával ezt is, ni!
– De drágám – makogta apám hökkenten – , hiszen ez Harriet.
Anyám részletesen előadta a helyzetet. Harriet néni meg se mukkant. A végén apám hitetlenkedve kifakadt:
– Ez igaz? Ezért jöttél ide? Harriet néni lassan, meggyötörtén beszélni kezdett:
– Ez lenne a harmadik eset, hogy elvennék tőlem a magzatomat, mint ahogy az előzőekkel tették. Nem tudnám még egyszer elviselni. Henry, azt hiszem, kitenné a szűrömet. És találni fog egy másik asszonyt, aki szabályos gyerekeket szül neki. Nekem semmi, de semmi az égadta világon nem marad. Engem a megértés és a segítség reménye hozott ide. Emily az egyetlen, aki segíthet rajtam. De most már látom... micsoda ostobaság volt tőlem, hogy egyáltalán remélni mertem...
Szavait néma csend fogadta.
– Jól van. Megértettem. Elmegyek – fejezte be síri hangon.
Apám nem az az ember volt, aki egy percig, is véka alá rejti az álláspontját.
– Nem értem, hogy merészeltél ilyen javaslattal beállítani egy istenfélő házba! – fakadt ki. – S ami a legrosszabb: szikrányi szégyent vagy megbánást sem tanúsítasz.
Harriet néni hangjában némi dac csendült meg:
– Ugyan mi végből? Semmi olyasmit nem tettem, amit szégyellnem kellene. Szégyent azt nem érzek. Hacsak a vereség szégyenét nem.
– Még hogy nem érez szégyent! – dörgött apám. – Nem szégyelli, hogy a Teremtője megcsúfolására szült magzatot, nem szégyelli, hogy saját édesnővérét bűnös cinkosságra akarta csábítani! – Mély lélegzetet vett, aztán dörgedelmes szónoklatba fogott: – Az Úr ellenségei vannak mirajtunk. Eszközül akarnak fölhasználni bennünket Őellene. Szüntelenül azon munkálkodnak, hogy eltorzítsák az igaz képet; a gyengébb nem útján meg akarják rontani az emberi nemet. Vetkeztél, asszony, szállj magadba, és belátod, hogy bűnt követtél el. Oltalmadra ruhádon hordod a kereszt jelét, ám szívedet gyakorta bezárod előtte. Éberséged ellankadt a tisztátlanság ellen, így esett meg az Elfajzás, az Elfajzás pedig, az igaz képtől való legkisebb Elfajzás is, bizony mondom, istenkáromlás. Gyalázatot hoztál a világra.
– Egyetlen árva kisgyermek!
– Egy gyermek, aki ha rajtad múlna, fölnövekedne és szaporodna, és terjesztené a fertőzést, mígnem csupa mutáns és gyalázat venne körül bennünket. Szégyen reád, asszony! Most pedig menj! Menj haza alázatban, és vesd ki magadból a megátalkodottságot. Tartsd be a törvényt, és jelentsd be a gyermekedet. És vezekelj. És imádkozzál. Jó okod van a könyörgésre. Nem elég, hogy hamis képet hoztál a világra, s ezzel istenkáromlást követtél el, hanem megátalkodottságodban fölkeltél a törvény ellen, és akarva vetkeztél. Én nagylelkű ember vagyok, és nem rovom föl neked a vétkedet. Rajtad áll, hogy megtisztítsd a lelkiismeretedet, könyörögjél hát térdre borulva, hogy szándékos Bűnödért meg a többi Bűneidért föloldozást nyerjél.
Két könnyű lépés hallatszott. Majd a csecsemő halk nyöszörgése, amint Harriet néni a karjába vette. Az ajtóhoz lépett, fölemelte a reteszt, megállt.
– Imádkozni fogok – mondotta. – Igen, imádkozni fogok. – Szünetet tartott, aztán dacos, szilárd hangon folytatta: – Kérni fogom az Istent, hogy küldje el irgalmát erre a rettenetes világra, és küldjön együttérzést a gyengék iránt, és szeretetet a boldogtalanok és a szerencsétlenek iránt. Meg fogom kérdezni tőle, hogy valóban az ő akarata-e, hogy egy gyermek szenvedésre, a lelke pedig elkárhozásra ítéltessék testének parányi fogyatékossága miatt. És könyörögni fogok hozzá azért is, hogy törje le a farizeusok gőgjét...
Ekkor az ajtó becsapódott, és hallottam a néni vánszorgó lépteit a folyosón.
Óvatosan az ablakhoz osontam, és láttam, amint kilép az ajtón, és gyengéden elhelyezi a fehér batyut a kordéban. Néhány percig némán bámult le rá, aztán elkotötte a lovat, fölkapaszkodott az ülésre, a batyut az ölébe fektette, és egyik kezével köpenye szárnyába burkolta.
Megfordult, és én még ma is élesen magam előtt látom az alakját. A karjában tartott gyermeket, a félig tárt köpeny alól kivillanó, paszománnyal szegett barna kereszt felső részét őzbar-na ruháján; a gránitkemény arcvonások közül a házra meredő, üres tekintetet.
Aztán megrántotta a gyeplőt, és elkocogott.
Erősen furdalta az oldalamat, mi lehetett az a „semmiség", ami nem volt rendjén a gyerekkel, talán egy fölösleges lábujj, mint Sophie-nál? Ám sohasem tudtam meg az igazságot.
Amikor másnap közölték velem a hírt, hogy Harriet néni tetemét megtalálták a folyóban, a csecsemőről senki sem tett emlitést.