2010. január 3., vasárnap

Újjászületés, X. fejezet

TIZEDIK FEJEZET

Anne hangjában volt némi dac, amikor kirukkolt a hírrel.
Eleinte nem vettük komolyan. Nehezen tudtuk és nem is akartuk elhinni, hogy nem tréfál. Először is a férfi Alan Ervin volt, ugyanaz az Alan, akivel annak idején összeakaszkodtam a patak partján, s aki beárulta Sophie-t. Anne szülei szép gazdaságot bírtak, nem sokkal kisebbet, mint Waknuk; Alan viszont a kovács fia volt, és minden a mellett szólt, hogy az apja foglalkozását folytatja. Ehhez megvolt a testi adottsága, magas volt és keménykötésü, ám ezzel véget is értek a képességei. Egészen biztosra vehettük, hogy Anne szülei ennél fényesebb jövőt szántak a lányuknak; ezért gondoltuk azt, hogy nem lesz az ügyből semmi.
De tévedtünk. A lánynak valami módon sikerült megbékéltetnie szüleit a gondolattal, és hivatalosan be is jelentették az eljegyzést. És egyszerre úrrá lett rajtunk a riadalom. Kénytelenek voltunk számba venni a következményeket, és fiatal létünkre elég okot láttunk az aggodalomra. Michael volt az, aki elsőnek beszélt Anne fejével.
– Ezt nem teheted, Anne. A saját érdekedben nem teheted – bizonygatta. – Úgy járnál, mintha életed végéig egy nyomorékhoz láncolnád magad. Gondolkozz, Anne, gondold meg, mi sülne ki ebből. A lány dühösen tiltakozott.
– Nem vagyok hülye. Persze hogy meggondoltam. Jobban, mint ti. Nő vagyok, és jogom van házasságra, gyerekekre. Ti ketten vagytok férfiak, mi nők öten. Azt akarjátok tán, hogy hárman pártában maradjunk? Hogy ne legyen otthonunk, saját életünk? Ha nem ezt akarjátok, akkor hármunknak normálisakkal kell beérnünk. Én szeretem Alant, és férjhez fogok menni hozzá. Hálásnak kellene lennetek. Hiszen ezzel megkönnyíteni a ti dolgotokat.
– Tévedsz – vitatkozott Michael. – Mert lehetetlen, hogy csak ennyien lennénk. Kell hogy legyenek még hozzánk hasonlóak valahol, a hatósugarunkon kívül. Ha várunk egy kicsit...
– Már miért várnék? Talán évekig vagy az életem végéig várnom kellene. Itt van nekem Alan, de ti azt akarnátok, hogy ki tudja, meddig várjak valakire, aki tán sohasem jön el, vagy ha igen, akkor meglehet, hogy a legkisebb porcikám se fogja kívánni. Azt akarnátok, hogy mondjak le Alanról, és tegyek kockára mindent. Nos, nem én akartam, hogy ilyenek legyünk, amilyenek vagyunk; de nekem is van annyi jogom az élet örömeihez, mint akárki másnak. Te vagy az, Michael, aki nem gondoltad végig a dolgot, vagy ti, ha úgy tetszik. Én tudom, mit akarok; nem úgy, mint ti, akik nem ismeritek a szerelmet, kivéve Dávidét meg Rosalindot, így hát azt sem tudhatjátok, miről van szó.
Ebben volt némi igazság; ám ha nem is vettünk számba eleve minden problémát, azokat nagyon is jól ismertük, amelyek állandó kísérőinkül szegődtek, s ezek közül is a legnehezebben elviselhető a folytonos alakoskodást, a családunkkal szembeni fojtogató magunkba zárkó-zást. Mindnyájunk leghőbb vágya az volt, hogy valaha levessük magunkról ezt a terhet, és bár nemigen volt pontos elképzelésünk arról, hogyan is vihetnénk ezt végbe, azzal mindannyian tisztában voltunk, hogy egy normális egyénnel kötött házasság nagyon rövid idő alatt elviselhetetlenné fajulna. Mi más lehetne, mint a házasság komédiája, egy olyan kapcsolat, amelyben két embert a nyelvi különbségnél is szélesebb szakadék választaná el egymástól, méghozzá olyasmi, amit szüntelenül titkolni kellene a másik előtt. Csupa kínszenvedés, örökös bizalmatlanság és bizonytalanság lenne ez az élet; szüntelen résenlét, nehogy elszóljuk magunkat; és nagyon is jól tudtuk, tapasztalatból, mennyire lehetetlen elkerülni az elszólásokat.
Anne ezt ugyanolyan jól tudta, mint mi, csak most úgy tett, mintha nem venne tudomást róla. Különállását hangsúlyozandó elzárkózott a kapcsolattartás elől, bár nem tudtuk volna megmondani, hogy végképp elzárta-e előlünk az agyát, vagy hallott ugyan bennünket, csak nem válaszolt. Gyanítottuk, hogy természetének az első eset felelt meg jobban, ám semmi bizonyosat nem tudván, nem mertünk magunk között az esetleges ellenintézkedésekről sem eszmét cserél ni. Talán nem is volt mód a beavatkozásra. Én legalábbis nem tudtam kigondolni semmit. És Rosalind ugyanolyan tanácstalan volt. mint én.
Rosalind mostanra sudár, karcsú nagylánnyá fejlődött. Csinos volt, arca akaratlanul magára vonta a tekinteteket, és volt valami vonzó a mozgásában, egész viselkedésében. A fiatalabb férfiak közül többen is a bűvkörébe estek. Ő udvariasan fogadta közeledésüket, de ez volt minden. Elzárkózott a közelebbi kapcsolatok elől, s talán ez volt az oka, hogy őt rendítette meg legjobban Anne elhatározása.
Titokban és nem túl gyakran találkozgattunk. Azt hiszem, a többieken kívül senki sem jött rá soha, hogy van köztünk valami. Kényelmetlenül, kapkodva szerettük egymást, és elkeseredetten gondoltunk arra, hogy vajon eljön-e az az idő, amikor nem kell többé bujkálnunk. És az Anne-nel kapcsolatos ügy valahogy még boldogtalanabbá tett bennünket. Egyikünk sem tudta volna elképzelni a házasságot egy normálissal, akármilyen kedves és jó legyen is az.
Az egyetlen ember, akihez tanácsért fordulhattam, Axel bácsi volt. Ő is. mint mindenki, tudott a küszöbönálló házasságról, az viszont újság volt számára, hogy Anne közénk tartozik, és gyászos képet vágott a dologhoz. Miután meg-hányta-vetette magában a hírt, megrázta a fejét.
– Nem. Ez lehetetlen, Davie. Nektek van igazatok ebben az ügyben. Az utóbbi öt-hat évben mindjobban meggyőződtem róla, hogy ez lehetetlen, ám abban reménykedtem, hogy sohasem fog bekövetkezni. Most ti is zsákutcába jutottatok, ugye, különben nem fordulnál hozzám.
Bólintottam.
– Hallgatni sem akart ránk – mondtam. – De most még messzebb ment. Nem is válaszol. Azt mondja, hogy annak vége. Hogy sohasem akart különbözni a normálisaktól, és most tőle telhetőén hasonlítani akar hozzájuk. Sose hittem volna, hogy valaki ennyire elrugaszkodhat a többiektől. Annyira önfejű és vak, hogy egyszerűen nem törődik vele, mi lesz holnap. Fogalmam sincs, mit tehetnénk.
– Arra nem gondoltok, hogy esetleg kivetheti magából azt a valamit, és normálisként élhet tovább? Ilyesmi elképzelhetetlen? – tanakodott Axel bácsi.
– Természetesen erre is gondoltunk – feleltem. – Azt megteheti, hogy nem válaszol. Már most is ezt csinálja, mint amikor valaki nem hajlandó beszélni. De tovább is így folytatni, ez olyan, mintha valaki élete végéig hallgatást fogadna. Vagyis elképzelhetetlen, hogy valaki csak úgy kitörli az elméjéből, és hipp-hopp: normálissá válik. Szerintünk ez lehetetlen. Michael azzal érvelt előtte, hogy ez olyan, mintha úgy tenne, hogy csak fél karja van, mert annak, akivel össze akar házasodni, hiányzik az egyik karja. Mi jó származna ebből, mégha ki is tudna tartani elhatározása mellett?
Axel bácsi elgondolkodva hallgatott.
– Meg vagytok győződve róla – kérdezte aztán – , hogy bolondul ezért az Alánért, vagyis hogy elvesztette az eszét miatta?
– Rá sem lehet ismerni. Teljesen elhagyta a józan esze – feleltem. Amikor még válaszol! a hívásunkra, gondolatképei merő kuszaságol mutattak.
Axel bácsi újból kétkedőén ingatta a fejét.
– A nők szívesen bebeszélik maguknak, hogy szerelmesek, amikor férjhez akarnak menni; ez olyan mentség számukra, amely hízeleg az önbecsülésüknek – jegyezte meg. – Nincs ebben semmi rossz; a legtöbbjüknek amúgy is szükségül lesz a legkisebb illúzióra is, amire csak szert tudnak tenni. Ám a valóban szerelmes nő egészer más fából van faragva. Ez olyan világban él amelyben minden új távlatot nyer. Minden ma; dologban megbízhatatlan, szemellenzős, mindent a szerelme szemszögéből ítél meg. Hajlandó bármit föláldozni ennek az oltárán, még önmagát is. Számára ez teljesen logikus; mindenk más számára esztelenség; a társadalomra nézve pedig veszélyes. És ha még bűntudattal is meg kell birkóznia, pláne vezekelnie, akkor elkerülhetetlen, hogy valaki meg ne igya a levét. – Elhallgatott, és egy ideig elgondolkodva maga elé meredt. Majd így folytatta: – Nagyon veszélyes ez a dolog, Davie. Lelkiismeret-furdalás... ön-megtagadás ... önfeláldozás... a megtisztulás vágya... mindez túl nagy teherként nehezedik rá. A teher súlya, a segítség igénye, valakivel megosztani a terhet... Attól tartok, Davie, hogy előbb-utóbb... Előbb vagy utóbb... Nekem is ez volt a véleményem.
– De hát mit tehetnénk? – tártam szét a kezem gyámoltalanul.
Hosszan, megfontoltan nézett rám.
– Kérdés: milyen messzire mehettek el? Tény, hogy egyikőtök olyasmire szánta el magát, ami mind a nyolcatok életét fenyegeti. Ha nem is ez volt a szándéka vele, de ettől még nem kevésbé komoly a veszély. Akármennyire is lojális akar maradni hozzátok, ez nem változtat azon, hogy az önérdek kockájára tesz föl benneteket; elég egypár álmában elmotyogott szó. Vajon van-e erkölcsi joga arra, hogy csak azért, mert ehhez az emberhez akarja láncolni az életét, hét ember fejére idézze az állandó veszély fenyegető rémét?
– Nos, ha így teszed föl a kérdést... – kezdtem némi habozás után.
– Igen, így teszem föl a kérdést! Van joga rá?
– Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eltérítsük a szándékától! – tértem ki az egyenes válasz elől.
– Figyelj ide – ütötte a vasat Axel bácsi. – Ismertem egyszer egy embert, aki miután a hajójuk tűz martaléka lett, többedmagával sodródott a tengeren egy csónakban. Élelmük kevés volt, és vizük alig. Egyikük ivott a tenger vizéből, és megháborodott. Megpróbálta fölborítani a csónakot, hogy mindnyájan vele együtt pusztuljanak. Az egész társaság életét fenyegette. A végén kénytelenek voltak őt a tengerbe hajítani, és a többi háromnak éppen kitartott az élelme és vize, amíg elérték a szárazföldet. Ha nem ezt teszik, az illető mindenképpen elpusztul, és minden valószínűség szerint magával rántja a többieket is.
Megráztam a fejem.
– Nem – jelentettem ki határozottan – , mi ezt nem tudnánk megtenni. Nem vette le rólam bűvölő tekintetét.
– Ez a világ nem mindenki számára dédelgető otthon, különösen nem azok számára, akik különböznek – erősködött. – Az is lehet, hogy ti mégsem vagytok életrevalók?
– Nem erről van szó – replikáztam. – Ha Alan volna az, akiről beszéltél, ha az ő feláldozása megmentené a helyzetet, percig sem haboznánk, ám most ezzel sem mennénk semmire. A lány átlátna a szitán, és ez csak rontana a dolgokon. Te azonban Anne-re céloztál, s mi ezt nem tehetjük meg, nem azért, mert lány; bármelyikünkről lenne is szó, képtelenek lennénk föláldozni. Annyira eggyé forrtunk. Nehéz ezt megmagyarázni... Elakadtam, azon törtem a fejem, hogyan is érzékeltethetném vele, mit jelentünk mi egymásnak. De minden igyekezetem csődöt mondott, hogy megfelelő szavakat találjak. Gyarló szavaimból csak ennyire tellett: – Mert nemcsak arról lenne szó, Axel bácsi, hogy gyilkosságot követünk el. Ennél sokkal többről: mintha saját magunkból tépnénk ki egy darabot. Képtelenek lennénk erre vetemedni.
– A másik lehetőség a fejetek fölött lógó kard – erősködött.
– Tudom – bólintottam boldogtalanul. – De az sem megoldás. A magunkba döfött kard még rosszabb lenne.
A többiekkel meg sem tudtam vitatni ezt a lehetőséget, attól féltem, hogy Anne el találja fogni a gondolatainkat; ám egy percig sem kételkedtem az ítéletükben. Tisztában voltam azzal, hogy Axel bácsi az egyetlen kiutat mutatta meg; és azzal is tisztában voltam, hogy ennek képtelensége tehetetlenségünk beismerését is jelenti.
Anne most már semmit sem bocsátott ki, az égvilágon semmi jelet nem fogtunk föl tőle, de még mindig nem tudtunk bizonyosat, hogy elég akaratereje volt-e a vétel elől is elzárkózni. De-borah-tól, a húgától értesültünk róla, hogy csak a beszédre hallgat, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy elhitesse magával: mindenben olyan, mint a normális emberek, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy szabadon ki merjük cserélni egymás között a gondolatainkat.
Így volt ez a következő hetekben is, úgyhogy Anne már-már elhitette velünk, hogy levedletté különbözőségét, és normálissá vált. Az esküvő baj nélkül lezajlott, és a fiatal pár beköltözött abba a házba, amelyet a lány apja juttatott nekik a földje végében. Itt-ott hallott az ember olyan megjegyzéseket, hogy butaság volt a lánytól rangon alul férjhez menni, egyébként azonban az emberek hamarosan napirendre tértek az eset fölött.
Néhány hónapig alig hallottunk a fiatalasszonyról. Húgának értésére adta, hogy jobb, ha nem látogat el hozzá, mintha ezzel az utolsó kapcsot is igyekezett volna megszakítani velünk. Számunkra nem maradt más, mint a remény, hogy amitől tartottunk, nem következik be, s a szerencse és a boldogság Anne mellé szegődik.
Ami Rosalindot meg engem illet, az ügy egyik következménye az volt számunkra, hogy alaposabban mérlegeltük a magunk problémáit. Egyikünk sem tudta volna megmondani, mikor érlelődött meg bennünk a bizonyosság, hogy összeházasodunk. Mintha eleve, a természet törvényeivel és saját vágyainkkal olyannyira összhangban elrendelt dologról lenne szó, hogy úgy éreztük, mindig is ez volt a szándékunk. Ez a lehetőség már akkor megszépítette gondolatainkat, amikor még magunknak sem mertük bevallani. Az én fejemben más lehetőség soha meg sem fordult, hiszen ha két ember ilyen szoros gondolati közösségben nő fel, mint mi, és ha az őket körülvevő ellenséges légkör még közelebb hozza őket egymáshoz, már akkor tudatára ébrednek egymásrautaltságuknak, mielőtt fölébredne bennük a szerelem.
Ám mihelyt tudatosodik bennük a szerelem, egyszerre arra is rádöbbennek, hogy sok vonatkozásban cseppet sem különböznek a normális emberektől, és ugyanolyan akadályokkal kell megküzdeniük, mint amazoknak.
A családjaink közötti civakodás, amelyet először a nagylovak ügye vetett felszínre, immár csaknem egy évtizede dúlt. Apám és Angus, Rosalind apja, az én másodunokabátyám, szabályszerű háborúságot viselt egymás ellen. A hadi babérokért folytatott hajszájukban sasszemekkel keresték egymás birtokán a legkisebb Elfajzást vagy Bűnesetet, és egy idő óta mindkettőről az a hír járta, hogy jutalomban részesítik azt aki hírt hoz nekik a másik földjén előadódó rendellenességről.
Szikrányi kétségünk sem volt az iránt, hogy mindkét fél halálosan ellenezné a két család egyesülését
És az idő múlásával csak nehezül kettőnk helyzete. Rosalind anyja már tett is bizonyos lépéseket lánya férjhez adása végett; hasonlóképpen én is észrevettem, hogy az anyám egyik-másik leányzót mérlegelő, ám egyelőre csalódott tekintettel nézegeti.
Abban biztosak voltunk, hogy egyelőre egyik fél sem sejtette kapcsolatunkat. A Strormok és a Mortonok közötti érintkezés csak szidalmakra szorítkozott, és az egyetlen hely, ahol közös fedél alatt látni lehetett őket, az a templom volt. Mi pedig Rosalinddal csak nagy ritkán és lopva találkoztunk.
Töviről hegyire meghánytuk-vetettük magunk között, hogyan lábolhatnánk ki békésen ebből a kényszerhelyzetből, de még fél évvel Anne esküvője után sem jutottunk közelebb a megoldáshoz.
Ami a csoport egészét illeti, úgy találtuk, hogy ez alatt a hat hónap alatt mintha elült volna a kezdeti riadalom. Nem mintha átadtuk volna magunkat a kényelmes gondtalanságnak: erről már akkor örökre lemondtunk, amikor tudatára ébredtünk a helyzetnek; mindössze az történt, hogy az Anne kavarta válság elültével hozzászoktunk a pár fokkal forróbb veszélyállapothoz.
Ekkor azonban, az egyik vasárnap, alkonyatkor Alant nyíllal átlőtt torokkal, holtan találták a házához vezető ösvényen.
Először Deborah-tól hallottuk a hírt, és izgatottan figyeltük, mint próbál kapcsolatba lépni a nővérével. De hasztalan összpontosította minden erejét. Anne agya szorosan zárva maradt előlünk, akárcsak az utóbbi nyolc hónap során. Még a kétségbeesés sem bírta rá, hogy megnyíljék.
– Elmegyek hozzá közölte velünk Deborah.
– Kell hogy valaki legyen mellette.
Lélegzet-visszafojtva vártunk több mint egy órát. Ekkor Deborah igencsak földúltan újból jelentkezett.
– Látni sem akar. Be sem enged magához. Az egyik szomszédja ott van nála, engem azonban sikoltozva elkergetett.
Nyilván azt hiszi, hogy közülünk tette valaki – hallottuk Michael vélekedését. – Nos, benne van valamelyikőtöknek a keze, vagy tudtok valamit?
Ki-ki határozott nemmel válaszolt.
– Meg kell győznünk őt erről jelentette ki Michael. – Nem szabad meghagynunk ebben a hitében. Próbáljunk meg kapcsolatba lépni vele.
Mindnyájan megpróbáltuk. A legcsekélyebb eredmény nélkül.
– Hiába – ismerte el Michael. – Juttass el hozzá valahogy egy levelet, Deborah – tette hozzá.
– Óvatosan add az értésére, hogy nekünk semmi közünk az ügyhöz, de úgy, hogy mások ne sejtsenek meg semmit a szövegből.
– Hát jó, megpróbálom – egyezett bele Deborah kelletlenül.
Újabb óra telt el, mielőtt ismét jelentkezett volna,
– Reménytelen. Annak az asszonynak adtam a levelet, aki vele van. Azzal jött vissza, hogy Anne fölbontatlanul darabokra tépte. Már nála van az anyám is, és megpróbálja hazacsalogatni. Michael hosszasan mérlegelte a dolgot.
– Föl kell készülnünk – javasolta végül. – Legyetek készenlétben, hogy ha kell, bármelyik pillanatban leléphessünk, de nehogy gyanút keltsetek. Deborah, te továbbra is próbálj megtudni mindent, amit lehet, és haladéktalanul közöld velem, ha történne valami.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Petra már aludt, és aligha tudnék lelket önteni bele anélkül, hogy föl ne verném a házat. Azonkívül nem is biztos, hogy erre szükség van. Hiszen őt még Anne sem gyanúsíthatja azzal, hogy része lehetne Alán meggyilkolásában. Őt még csak föltételesen sorolhattuk magunk közé, így hát azon túl, hogy magamban nagyjából fölvázoltam egy tervet, nem tettem semmit, abban bízva, hogy elég időm marad mindkettőnk biztonságba helyezésére.
Már mindenki nyugovóra tért a házban, amikor Deborah ismét jelentkezett.
– Hazamegyünk, az anyám meg én – közölte velünk. – Anne mindenkit elkergetett maga mellől, és most egyedül maradt. Anyám szeretett volna vele maradni, Anne azonban magánkívül van és hisztériázik. Mindenkit elűzött. Attól féltek, hogy csak rosszabb lenne, ha ragaszkodnának a maradáshoz, ezért engedelmeskedtek neki. Azt mondta az anyámnak, hogy tudja, ki a felelős Alán haláláért, de nem volt hajlandó megnevezni senkit.
– Úgy véled, minket okol? Vagy lehet, hogy Alán olyasmibe keveredett, amiről mi nem tudtunk? – vélekedett Michael.
Deborah maga volt a kételkedés.
– Ha erről lett volna szó, akkor bizonyára beenged. És nem rikoltozik rám, hogy tűnjek el a szeme elől – hangsúlyozta. – Korán reggel megint fölkeresem, hátha jobb belátásra tér.
Egyelőre ennyivel is meg kellett elégednünk. Néhány órára legalábbis föllélegezhettünk.
Deborah később elmondta, mi történt azon a reggelen.
Egy órával pirkadat után fölkelt, és a földeken át nekivágott az útnak Anne háza felé. A kapu elé érve megtorpant, tartott tőle, hogy ugyanabban a sikongó elutasításban részesül, mint előző nap. Ám semmi értelme sem volt, hogy csak álljon ott, és a házat bámulja; összeszedte hát a bátorságát, és megragadta a kopogtatót. A hang üresen visszhangzóit odabent. Várt. Semmi válasz.
Erősebben megverte az ajtót. Senki sem felelt.
Deborah nyugtalankodni kezdett. Vadul dörömbölt az ajtón, és hallgatózott. Majd rosszat sejtve, lassan elengedte a kopogtatót, és átment a szomszédasszonyhoz, aki előző nap Anne mellett volt.
A farakásból kiemeltek egy ölfát, betörték az ablakot, és bemásztak a házba. Anne-re fönt a hálószobában akadtak rá, a gerendán lógott.
Leoldozták, és az ágyra fektették. Már néhány órája halott volt, így nem segíthettek rajta. A szomszédasszony letakarta egy lepedővel.
Deborah úgy érezte, mintha álomban történne vele mindez. Kábultan őgyelgett a házban. A szomszédasszony megfogta a karját, és kivezette. Szeme megakadt az asztalon egy összehajtogatott papírlapon. Fölragadta.
– Bizonyára neked szól vagy a szüleidnek – mondta, és Deborah kezébe nyomta.
Deborah kába tekintetet vetett a címzésre.
– De hisz ez nem... – szaladt ki a száján önkéntelenül.
Ám észbe kapott, és úgy tett, mintha figyelmesen vizsgálná a levelet, mert eszébe jutott, hogy az asszony nem tud olvasni.
– De most látom csak... Igen, át fogom adni nekik – mondta, és ruhája elejébe csúsztatta a levelet, amely se nem neki, se nem a szüleinek, hanem a Felügyelőnek volt címezve.
A szomszédasszony férje vitte haza a kocsiján. Közölte a hírt a szüleivel. Majd amikor egyedül maradt a szobájában, amelyet Anne-nel osztott meg, mielőtt ez férjhez ment volna, elolvasta a levelet.
Bennünket vádolt, Deborah-t, sőt Petrát is beleszámítva. Azt állította, hogy mi közösen gondoltuk ki Alan meggyilkolását, és egyikünk – hogy ki, nem nevezte meg – követte el a tettet.
Deborah kétszer is végigolvasta, aztán gondosan elégette.
Egy-két nap múlva alábbhagyott a szorongásunk. Anne öngyilkosságában, bármilyen tragédia volt is, egyikünk sem látott különösebb rejtélyt. Egy fiatalasszony, első gyermekével terhesen, elveszíti lelki egyensúlyát afölötti bánatában, hogy ilyen nyomorultul el kell veszíteni a férjét; ha szomorú is, de érthető eset.
De kit vádoljunk Alán halálával, amely számunkra ugyanolyan rejtély maradt, mint mások számára? A vizsgálat több személyre is ráterelte a gyanút, aki valami miatt orrolt rá, de egyiknél sem talált elég erős indítékot a gyilkosságra, és mindegyik meggyőzően igazolta alibijét arra az időre, amikor Alant megölhették.
Az öreg William Tay fölismerte nyílvesszőben saját keze munkáját, ám a környék legtöbb nyílvesszője az ő kezéből került ki. Nem valamilyen versenyre készült vagy más módon azonosítható vesszőről volt szó, hanem közönséges va-dásznyílról, amilyet tucatjával lehet találni minden házban. Az emberek között persze megindult a pletyka meg a találgatás. Valaki tudni vélte, hogy Anne kevésbé volt hűséges, mint föltételezték, és hogy az utóbbi néhány hétben mintha félt volna a férjétől. Szülei legnagyobb döbbenetére az a hír is gyökeret vert, hogy maga Anne röpítette el e nyílvesszőt, aztán vagy a bűntudat, vagy a leleplezéstől való félelem kergette öngyilkosságba. De ez a szóbeszéd is elült, miután ezúttal sem lehetett elegendő indokot találni. Néhány hét múlva a pletyka más táplálékot keresett magának. Az esetet elkönyvelték a megoldatlan rejtélyek közé; azt sem zárták ki, hogy baleset történt, amelyet a vétkes nem mer bevallani.
Mi pedig fülünket hegyeztük, mikor hangzik el olyan célzás vagy találgatás vagy föltételezés, amely ránk irányíthatná a figyelmet, ám ilyesmitől hiába tartottunk, így hát az érdeklődés elültével mi is föllélegezhettünk.
Ám jóllehet legalább egy év óta nem éreztük magunkat ilyen biztonságban, az eset nyomán maradt bennünk valami – egy figyelmeztetés, egy izzó fölismerés, hogy ki vagyunk rekesztve, és közös biztonságunk kulcsát ki-ki a maga kezében tartja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése