Újjászületés, II. fejezet

MÁSODIK FEJEZET

A szokásos úton-módon kerültem haza. Egy helyütt az erdő fölkapaszkodott a töltésre, és átkúszott rajta, s én itt lekecmeregtem egy keskeny, keveset használt ösvényre. Ettől kezdve nyitva tartottam a szemem, s a kezem a késemen nyugtattam. Tiltottak az erdőtől, mert néha – bár igen ritkán – előfordult, hogy nagyobb állatok emberlakta vidékekre, egészen Waknukig elkóboroltak, és számolni kellett azzal, hogy az ember útjába vetődik egy-egy vadkutya- vagy macskaféle. Ám ezúttal is csupán apró állatkák hangját hallottam, amint riadtan menekültek közeledtemre.
Egy mérföldnyi út után megművelt földekhez értem, és három-négy táblával odébb megpillantottam a házunkat. Óvatosan, az erdő széléhez lapulva lopakodtam előre, ki-kileselkedve a fák mögül, aztán a mezsgyesövények árnyékában az utolsó előtti tábláig osontam, ahol még egy utolsó szemlét tartottam. Senkit sem láttám, kivéve az. öreg Jakabot; kimért mozdulatokkal trágyát hányt az udvaron. Mihelyt hátat fordított, sietve átiszkoltam a nyílt terepen, bemásztam az ablakon, és elővigyázatosan a szobámba lopakodtam. Az otthon egyik kellemetlensége az volt, hogy ha az ember az ajtón át tér haza, szinte bizonyos, hogy összetalálkozik valakivel, aki a „hol az ördögbe voltál?" kérdés után nyomban a nyakába varr valamilyen hasznos, ám nemszeretem elfoglaltságot.
A mi házunkat nem könnyű lefesteni. Nagyapám, Éliás Strorm több mint ötven évvel azelőtt húzta föl az első szárnyát; azóta időről időre új helyiségek és egész szárnyak nőttek hozzá. Jelenleg egyik oldalról fészerek, színek, istállók és pajták szövevényébe olvadt, míg a másik oldalról mosókonyha, tejfeldolgozók, sajtérlelők, napszámosszállások és hasonló építmények követték egymást, és az egész mindenség három oldalról egy döngölt földű udvart zárt körül, amely a főépület szélárnyékos oldalára esett, és legszembetűnőbb jellegzetessége a trágyadomb volt.
Ezt a házat is, mint minden házat a kerületben, amelynek a nevét adta, vastag, durván faragott fatörzsekből ácsolták, de mert ez volt a legrégibb ház a vidéken, a külső falak közeit a Régi Emberek épületeinek romjaiból kikotort téglákkal és kövekkel rakták be, és csak a közfalak voltak tapasztott paticsfalból.
Nagyapám – amilyennek az apám állította elém példaképül – az unalmasán sivár erény megtestesülése volt a szememben. Csak később raktam össze róla egy olyan arcképet, amely hihetőbbnek, ha nem is olyan makulátlannak tűnt föl.
Éliás Strorm kelet felől, valahonnan a tenger mellől költözött ide. Hogy mi űzte erre a tájra, igazán sosem derült ki. Ő maga azt állította, hogy a Kelet istentelen szokásaitól menekült az egyszerűbb, hithűbb vidékre; ámbár hallottam olyasmit is rebesgetni, hogy a szülőhazájában kitelt a becsülete, és ajtót mutattak neki. Bármi volt is az ok, eléggé nyomósnak bizonyult ahhoz, hogy negyvenöt éves korában minden földi vagyonát hat szekérre rakja, és Waknukba – ebbe az akkortájt még elhagyatott vidékre, szinte gyepűre költözzék. Tagbaszakadt, parancsoló ember volt, és a feddhetetlenség kíméletlen bajnoka. Szemében prófétai tűz égett bozontos szemöldöke alatt. Az Isten tisztelete gyakorta hangzott az ajkáról, és szívében örökké ott izzott az ördög félelme, és nem egykönnyen lehetett volna eldönteni, a kettő közül melyik erősebb ösztökéje.
Alighogy belefogott a házépítésbe, útra kelt, és egy asszonnyal tért vissza. Félénk, rózsásan és aranylóan csinos asszonyka volt, és huszonöt évvel fiatalabb az uránál. Azt mondják, hogy amikor egyedül hitte magát, úgy ficánkolt, akár egy rakoncátlan csikó; ha viszont magán érezte az ura szemét, félénken meglapult, akár egy nyúl.
A szánálomra méltó teremtés élete csupa kudarc volt. Rá kellett ébrednie, hogy a házassági szolgálat nem gerjeszt szerelmet; saját fiatalsága erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy visszaadja férjének az ő ifjúságát; és mindezért még azzal sem kárpótolhatta magát, hogy tapasztalt háziasszony módjára irányítsa a háztartását.
Éliás nem az az ember volt, aki elől rejtve maradhat a gyarlóság. Néhány év elég volt rá, hogy dorgálásával kiverje feleségéből a csikótermészetet, prédikációival lehervassza arcáról az arányló rózsapírt, és az eredményül kapott keserű, szürke árnyasszony egy évvel második fia születése után engedelmesen elköltözött az árnyékvilágból.
Éliás nagyapa számára egy percig sem volt kétséges, milyennek képzeli az örökösét. Apám hite beivódott a csontjaiba, minden porcikáját áthatották elvei, s hite is, elvei is hű szolgái voltak a Bibliából és Nicholson Töredelmeibőlvett idézetekkel dúsan megrakott elméjének. Apa és fia egyek voltak a hitben; a különbség kettejük között csupán az azonosulásban volt: apám szeméből hiányzott a prófétai láng; az ő erénye földhözragadtabb volt.
Joseph Strorm, az apám nem nősült meg addig, amíg Éliás élt, s amikor rászánta magát, ügyelt rá, nehogy megismételje az apja tévedését.
Anyám azonos nézeteket vallott az apámmal. Megingathatatlan kötelességtudat lakozott benne, és pontosan tudta, hogy mihez tartsa magát.
Kerületünk – következésképp a mi házunk, amely elsőként épült föl itt – azért kapta a Waknuk nevet, mert a hagyomány szerint réges-régen, még a Régi Emberek idejében valahol állt itt egy ilyen nevű helység. Mint minden szájhagyomány, ez sem volt persze megbízható, ámbár valamilyen épületeknek kellett itt állniuk, mert. romjaik és alapjaik még fellelhetők voltak, amíg az új házakhoz el nem hordták őket. Aztán ott volt az a hosszú töltés is, amely egészen a dombokig húzódott, föl egészen ahhoz a jókora sebhelyhez, amelyet csakis a Régi Emberek vájhattak ki ott, akik a maguk emberfölötti módján fél hegyeket elhordtak, hogy valami számukra érdekes dologra bukkanjanak. Lehet, hogy már akkor is Waknuk volt a neve; mindenesetre most Waknuknak hívják ezt a mintegy száz kisebb-nagyobb, szétszórt birtokból álló, rendszerető, törvénytisztelő, istenfélő közösséget.
Apám befolyásos ember volt a környezetében. Amikor tizenhat éves korában első nyilvános föllépéseként vasárnapi prédikációt tartott az apja építette templomban, még hatvan család sem lakott a kerületben. De akkor sem olvadt bele a tömegbe, amikor egyre több földet fogtak művelésbe, és mind többen telepedtek le itt. Megmaradt a legnagyobb földbirtokosnak, és továbbra is gyakorta prédikált vasárnaponként, és magyarázta a maga világos és gyakorlatias módján, milyen mennybéli törvény vagy állásfoglalás érvényes a legkülönfélébb ügyes-bajos dolgokban, a kijelölt napokon pedig bíróként továbbra is a világi törvények alkalmazásán buzgólkodott. Ideje többi részében gondja volt rá, hogy maga és mindenki, akire gyámsága kiterjed, jó példával járjon elöl a kerületben.
Helyi szokás szerint a nagy nappali szobában – amely egyben konyha is volt – összpontosult a család élete. Mint ahogy Waknukban a mi házunk volt a legszebb és a legnagyobb, ugyanez érvényes volt a nappalira is. A terjedelmes tűzhely a ház büszkesége – no persze nem volt ebben semmi hivalkodás; inkább elégedettség, hogy lám, milyen jól sáfárkodtunk az Úr nagyszerű ajándékával; vagyis afféle számadás, testamentum. A tűzhelyet szolid kőtömbökből rakták. Az egész kémény téglából volt, és senki sem emlékezett rá, hogy valaha is belobbant volna. Körülötte a tetőt cseréppel burkolták – az egész környéken csak itt lehetett cserepet látni – , amely a ház nádfödelét óvta a tűztől.
Anyám féltékenyen őrködött a nagy szoba rendjére és tisztaságára. A padló tégla-, kő- és műkődarabokból volt ügyesen kirakva. A bútor fehérre sikált asztalokból, hokedlikből és néhány karosszékből állt. A falak fehérre meszelve. Rajtuk néhány fényesre súrolt serpenyő lógott, amelyek méreteiknél fogva nem fértek el a konyhaszekrényekben. A szoba díszéül csupán néhány deszkalap szolgált, rajtuk főleg a Töredelmekből vett és művésziesen beégetett intelmekkel. A tűzhely bal oldalán ez állt: CSAK AZ EMBER AZ, AKI ISTEN KÉPÉT HORDOZZA. Jobb oldalon: TARTSÁTOK TISZTÁN, AMI AZ ÚRÉ. A szemben levő falon kettő is lógott: ÁLDOTT LEGYEN A SZABÁLY, és: A TISZTASÁGBAN VAN A MI ÜDVÖSSÉGÜNK. A legnagyobb tábla a bejárati ajtóval szembeni falat borította. A belépőnek nyomban szemébe ötlött a figyelmeztetés: ÓVAKODJÁL A MUTÁNSTÓL!
Annyiszor emlegették ezeket a mondásokat, hogy már akkor belém vésődtek, amikor még olvasni sem tudtam; alighanem ezek voltak az első olvasóleckéim. Kívülről tudtam őket, akárcsak a házban egyebütt föllelhető szövegeket, mint például azt, hogy A SZABÁLY AZ ISTEN AKARATA, meg azt, hogy A REPRODUKCIÓ AZ EGYETLEN SZENT PRODUKCIÓ, aztán hogy AZ ÖRDÖG AZ ELFAJZÁS ATYJA, és Bűnökről és Káromlásokról szóló sok-sok egyéb föliratot.
Soknak még mit sem tudtam a jelentéséről; másokról már volt némi fogalmam. Pédául a Bűnökről. Mivelhogy egy-egy Bűnesetből sokszor jó nagy ügyet csináltak. Rendszerint azzal kezdődött a dolog, hogy az apám rosszkedvűen tért haza. Aztán este mindannyiunkat összehívott, a napszámosokat is. Mindenki térdre borult, míg ő bűnbánatot hirdetett, és vezette a bűnbocsánatért való könyörgést. Másnap már napkelte előtt talpon voltunk, és az udvaron gyülekeztünk. A felkelő napot zsoltárral üdvözöltük, s közben az apám szertartásosan leölte a kétfejű borjút, a négylábú csirkét Vagy ami éppen a Bűneset volt. Néha még ennél is furcsább dolgok estek. Emlékszem, a legnagyobb izgalmat az az ügy kavarta, amikor egy napon az anyalúd csemetéi élén gangosán bevonult az udvarra. Nyilván valahol az erdőben keltette ki őket, mert ekkorra már tyúknyi nagyságúra nőttek. Nem elég, hogy a szárnyuk tollatlan volt, mint a denevéreknek, de hozzá a csőrük, akár az ár, és a természetük, akár a karvalyé. Fölöttébb mozgalmas színjáték tanúja lett az udvar, mire az összevissza csipkedett és karmolt társaság áldozati imát mormolhatott fölöttük.
A Bűnesetek azonban nem korlátozódtak a jószágra. Előfordult, hogy az apám egy-egy cső kukoricát vagy valamilyen zöldségfélét húzott elő, és dobott dühösen és szégyenkezve a konyhaasztalra. Ha csak egypár ágyas zöldségről volt szó, akkor elég volt azt kiszedni és megsemmisíteni. Ha ellenben egy egész táblát ért el a romlás, akkor megvártuk a jó időt, és fölgyújtottuk az egészet és zsolozsmát zengtünk amíg le nem égett. Sokszor elgyönyörködtem az égő mező látványában.
Apám gondosságának és kegyességének meg a Bűn elleni éberségének köszönhettük, hogy házunkban gyakoribb vendég volt a kés meg a tűz, mint bárhol. Persze dühösen fölhorkant, ha valaki azt merte állítani, hogy a Bűn jobban ragaszkodik hozzánk, mint másokhoz. Hiszen ő se szívesen dobja ki az ablakon a pénzt – mondta fölfortyanva. Ha a szomszédaink is olyan lelkiismeretesek volnának, mint mi, szent meggyőződése, hogy nekik gyakrabban kellene a megsemmisítés szertartásához folyamodniuk, mint nekünk; de sajnos egyeseknek gumiból van a lelkiismeretük.
Így hát elég korán megtanultam, mik azok a Bűnök. Vagyis olyan élőlények, amelyekkel valami baj van, azaz nem hasonlítanak a szülőikre. Rendszerint csak valamilyen apró részletben tértek el, noha olykor az egész egyed félresikeredett, és egészen torz dolgok kerekedtek ki. De akár nagy, akár kicsi lett légyen is a hiba, egyaránt Bűn történt; ha pedig emberekkel fordult elő ilyesmi, akkor Káromlás – legalábbis ez volt a szakszerű megnevezése, bár rendszerint mindkét fajta torzképződmény közös elnevezését, az Elfajzást használták.
Azonban nem mindig volt olyan egyszerű a Bűneset elintézése, mint gondolhatnánk. Ha vita kerekedett, akkor a kerületi Felügyelőt hívták ki. Ez alaposan szemügyre vette a kérdéses jószágot vagy terményt, és a legtöbb esetben kimondta a szentenciát, hogy Bűn; ám előfordult, hogy az ítélet egyszerű Keresztezésre szorítkozott. Ebben az esetben nem kellett megsemmisíteni, bár a Keresztezéseket senki sem becsülte valami sokra. A én apám viszont ritkán folyamodott a Felügyelő szolgálataihoz, és hogy biztosra menjen, mindent megsemmisített, amit kétesnek vélt. Voltak, akik rossz szemmel nézték apám kicsinyességét, mondván, hogy nélküle sokkal kedvezőbb lenne a helyi elfajzási statisztika, amely töretlen javulást mutat, és már így is csak a fele annak, ami a nagyapám alatt volt. Igaz viszont, hogy Waknuk kerületnek tisztaság dolgában jó neve volt.
Körzetünk már nem volt határvidék. Kemény munkával és áldozatok árán sikerült olyan stabil jószág- és növényállományt teremteni, amit még egyes keleti települések is megirigyelhettek. Legalább harminc mérföldet kellett az embernek dél vagy délkelet felé megtennie, hogy elérje a Vadországot, vagyis azt a vidéket, ahol a fajtisztaság esélye kevesebb volt ötven százaléknál. Ezt követte egy tíz-, de helyenként a húszmérföldes szélességet is elérő sáv, amelyben ennél is bizonytalanabbá vált a dolog, még odébb pedig a titokzatos Peremvidék húzódott, ahol végképp nem lehetett megbízni semmiben, vagy ahogy apám szokta mondogatni: „Az Ördög parádézik ott széles birodalmában, és az Isten törvényeit sárba tiporják." Azt mondták, a Peremvidék szélessége is változik, s mögötte már a Gonoszföld terül el, amelyről senki sem tudott semmit. Ha valaki elvetődött a Gonoszföldre, rendszerint oda is veszett, de az a pár ember sem húzta sokáig, akinek sikerült kijutnia onnan.
Nem is a Gonoszföld, hanem a Peremvidék volt az, amellyel időről időre meggyűlt a bajunk. A peremvidéki emberek – legalábbis embereknek hívják őket, mert jóllehet valójában elfajzottak voltak, de ha csak kisebb rendellenesség volt rajtuk, gyakran semmiben sem különböztek a közönséges emberektől – , szóval ezek az emberek nyomorúságban tengették életüket a határvidéken, ezért aztán ki-kijárogattak a civilizált területekre, hogy gabonát, jószágot, ruhaneműt vagy szerszámot, s ha szerét ejthették, még fegyvert is szerezzenek maguknak; de az is előfordult, hogy gyerekeket is elhurcolták.
Egy-egy ilyen kisebb rajtaütés kétszer-háromszor ha előfordult egy évben, és rendszerint senki sem csinált nagy ügyet belőle – kivéve persze a kárvallottakat. A legtöbbször ezek is megúszták ép bőrrel, csupán az állataikról kellett lemondaniuk. Ilyenkor ki-ki segített nekik pénzzel, ezzel-azzal talpra állniuk. Idővel azonban a határokat egyre távolabbra tolták, és mind több peremvidékinek kellett volna megélnie a szűkülő területen. Volt olyan év, hogy teljesen fölkopott az álluk, és eljött az az idő is, amikor többé nem egytucatnyi ember hajtott végre gyors rajtaütést, és tűnt el utána nyomban a Peremvidéken, hanem nagy létszámú, szervezett bandák csaptak ki, s jókora pusztítást végeztek.
Apám gyerekkorában az anyák azzal riasztgatták a gyerekeiket: „ha rossz leszel, idehívom a Peremvidékről a Vén Maggie-t. Majd ő rajtad tartja mind a négy szemét, fülelni fog mind a négy fülével, és négy kezével fog elnáspángolni. Jó lesz hát vigyáznod!" Vagy a másik hírhedt alakot, Szőrös Jankót hívták segítségül, aki „majd elvisz magával a Peremvidékre, a barlangjába, ahol családostul lakik. A családja is szőrös, és hosszú farkuk van; és mindegyikük egy kisfiút eszik reggelire és egy kislányt vacsorára". Manapság azonban már nem csupán az apróságok háta borsódzott a közeli Peremvidék neve hallatára. Az ottani emberek állandó bosszúságot és veszélyt jelentettek a vidékre, és fosztogatásaik számos panasz elindítói voltak a Rigóban székelő kormány címére.
Ámbár sok foganatjuk nem volt a panaszoknak. Hogy is lehetett volna, hiszen ki tudta volna megmondani, hogy az öt-hatszáz mérföldnyi hosszú sáv melyik részén várható a legközelebbi támadás. Az egyetlen, amit a kormány messze keleten levő kényelmes páholyából tett, az volt, hogy együttérzését kifejezve, arra buzdította az ittenieket, hogy szervezzenek helyi önkéntes rendőrséget, amit méltán éreztek úgy az emberek, mint a helyzet nem ismerését, mivelhogy a határvidék meghódításának kezdetei óta minden épkézláb férfi tagja valamilyen nem hivatalos önvédelmi szervezetnek.
Ami Waknuk kerületet illeti, számára a Peremvidék inkább kellemetlenséget jelentett, mint veszélyt. A legmélyebb betörés is megállt tíz mérföldre innét, viszont időről időre – és minden évvel gyakrabban – riadót fújtak, fegyverbe szólították a férfiakat, és minden mezőgazdasági munkát félbeszakítottak. Ezek a megszakítások sokba kerültek, és rengeteg erőt elfecséreltek; és a tetejébe riadalmat is okoztak, valahányszor a baj a mi vidékünkhöz közeledett, mert senki sem lehetett biztos benne, mikor érnek el ide is a portyázók.
Ettől eltekintve kényelmes, nyugodt, szorgos életet éltünk. Háztartásunk népes volt. Apám, anyám, a két néném meg Axel nagybácsi alkotta a családot, rajtunk kívül azonban ott voltak a konyhalányok meg a fejőnők – legtöbbjük valamelyik gazdasági munkás felesége – , a gyerekeik, no meg persze maguk a munkások, úgyhogy a napi teendők végeztével több mint húszan ültük körül a vacsoraasztalt; de ha imára gyülekeztünk össze, még ennél is többet számláltunk, mert a közeli tanyákról egész családok jöttek át hozzánk.
Axel bácsi tulajdonképpen nem is volt igazi hozzátartozónk. Anyám egyik nővérét, Elizabethet vette feleségül. Akkor még tengerész volt, és az asszony követte őt keletre, s ott is halt meg Rigóban, amíg a férje úton volt, s ahonnan nyomorékan tért vissza. Jó hasznát lehetett venni mindenféle ház körüli munkában, bár a lába miatt nehezen mozgott, ezért is vette hozzánk az apám. No meg ő volt a legjobb barátom.
Anyámék heten voltak testvérek: öt lány és két fiú. Ezek közül négy lány volt édestestvér; a legkisebb lány és a két fiú féltestvére volt amazoknak. Hannah-t, a legidősebbet elkergette a férje, és azóta semmit sem hallottak róla. Emily, az anyám következett korban utána. Majd Harriet, aki Kentakba, csaknem ötven mérföldre innét ment férjhez egy nagygazdához. Aztán Elizabeth, Axel bácsi felesége. Hogy Liliant és Thomast, a két féltestvért hová vetette a sors, nem tudom, viszont a harmadik féltestvéré, Angus Mortoné volt a szomszédos farm, amelynek jó mérföldnyi közös mezsgyéje volt a miénkkel, apám nem kis bosszúságára, mivel alig fordult elő olyasmi, amiben közös véleményre tudott jutni Angusszal. Az ő lánya, Rosalind volt természetesen az unokatestvérem.
Bár maga Waknuk a körzet legnagyobb birtoka volt, a legtöbbet azonos elvek szerint rendezték be, és mindegyik egyre terjeszkedett, mert a stabilitási ráta javulása jó ösztönzés volt a növekedésre; a kiirtott erdők helyén évről évre ujabb földeket fogtak művelésbe. Az erdők és ligetek mindjobban visszaszorultak, mígnem a vidék kezdett olyan arculatot ölteni, mint az ősidők óta megművelt keleti földek.
Azt mondják, ma már Rigóban is tudják, merre van Waknuk, és a térképhez se kell tanácsért fordulniuk.
Az igazság az, hogy egy virágzó kerület legvirágzóbb gazdaságában növekedtem. Tízéves fejjel azonban nem túlságosan méltányoltam ezt a körülményt. Bennem úgy élt a házunk, mint egy kellemetlenül szorgos hely, ahol látszatra mindig több a munka, mint a munkáskéz, ezért jó résen lenni, így hát ezen az estén is jónak láttam csendben meghúzódni, amíg a megszokott zajok el nem árulták, hogy közeleg a vacsora ideje, és veszély nélkül előbújhatok.
Amint kisettenkedtem az udvarra, összetalálkoztam Janettel, aki egy nagy sajtár tejet cipelt befelé a fejőházból. Szemét gyanakvón összevonta.
– Hol az ördögben császkáltál?! – förmedt rám. – Az apád keresett, hogy megjárasd a lovat. Kész voltam a válasszal.
– Horgásztam – vágtam ki szemrebbenés nélkül. – Lent a malomnál.
Céltalanul ődöngve végignéztem, amíg a lovakat kifogják, és kicsapják a legelőre. Végre a ház ormán a toronyban kettőt kondult a harang. Feltárultak az ajtók, és az emberek megindultak a konyha felé. Én is csatlakoztam hozzájuk. ÓVAKODJÁL A MUTÁNSTÓL! – kiáltották felém a betűk, amint beléptem, de annyira megszoktam a képet, hogy semmire sem gondoltam. Az egyetlen dolog, ami pillanatnyilag lekötötte minden érdeklődésemet, az ételek ínycsiklandó illata volt.