Újjászületés, XII. fejezet

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ez a beszélgetés meg Michael tanácsa azzal a következménnyel járt, hogy most sokkal valóságosabbnak és közvetlenebbnek éreztem a fölfedeztetés veszélyét, mint este, amikor még Axel bácsival társalogtam. Tudtam, hogy Michael az elmúlt év során egyre gondterheltebb lett, mintha érezte volna, hogy közeleg az óra, és most engem is elkapott ez a hangulat. Olyannyira, hogy még aznap este lefekvés előtt megkezdtem az előkészületeket. Vagyis a kezem ügyébe helyeztem egy íjat vagy két tucat nyílvesszővel, és kerítettem egy zsákot, amelybe néhány kenyeret meg egy sajtot rejtettem. És elhatároztam, hogy másnap batyuba kötök némi tartalék ruhaneműt, csizmát és egyéb nélkülözhetetlen holmit, és elrejtem odakint egy alkalmas száraz helyen. Aztán még Petra számára is gondoskodnom kell ruhaneműről meg takarókról, valamilyen ivóvizes edényről, és el ne feledkezzem tűzszerszám-ról...
Agyamban még akkor is azt soroltam, hogy mi mindent kell még előkészítenem, amikor végre elnyomott az álom.
Három órát sem alhattam, amikor az ajtóm zárának kattanására riadtam föl. Holdtalan éjszaka volt, de a csillagok derengő fényében kivettem az ajtóban egy fehér hálóköntösbe burkolt apró alakot.
– Dávid – suttogta. – Rosalind... De nem volt rá szükség, hogy befejezze. Rosalind maga robbant be türelmetlenül.
– Dávid – mondta – , egykettőre el kell tűnnünk, amilyen gyorsan csak tudsz. Sallyt és Katherine-t elvitték...
Michael nyomakodott előre.
– Fussatok mindketten, amíg nem késő. Jól előkészítették a csapdát. Ha eleget tudnak rólunk, akkor bizonyára úgy intézték, hogy egy időben tiértetek is elmenjenek, mielőtt még riaszthatnánk benneteket. Sallyt és Katherine-t szinte egyszerre vitték el, alig több mint tíz perce. Induljatok, egy-kettő!
– A malom alatt találkozunk. Siess! – tette hozzá Rosalind. Fennhangon Petrához fordultam:
– Öltözz fel, amilyen sietve csak tudsz. És ne csapj lármát.
Aligha fogta föl a gondolatképeket minden részletükben, a szorongató sürgősséget azonban megérezte. Bólintott, és visszaosont a sötét folyosón.
Magamra kaptam a ruháimat, és összetekertem a takarókat. A sötétben tapogatózva megkerestem az íjat meg a tegezt az elemózsiás zsákkal, s kiléptem az ajtón.
Petra is majdnem készen volt. Fölmarkoltam némi ruhaneműt a szekrényből, és a pokrócokba gyömöszöltem.
– A cipődet ne vedd föl még – suttogtam. – Fogd a kezedbe, és osonj utánam, mint a macska.
Az udvaron leraktam a batyut meg a zsákot, és fölhúztuk a cipőnket. Petra szólni akart valamit, de az ajkamra tettem az ujjamat, és gondolatban Sheba, a fekete kanca képét vetítettem feléje. Bólintott, és lábujjhegyen átvágtunk az udvaron. Alig nyitottam ki az istálló ajtaját, amikor távoli zaj ütötte meg a fülem, s hallgatózni kezdtem.
– Lovak – suttogta Petra.
Én is fölismertem több ló patájának dübörgését és a lószerszámok halk cikkogását.
Nem volt idő rá, hogy megnyergeljük és fölkantározzuk Shebát. Kötőfékjénél fogva kivezettük, és a felhágókőről fölkapaszkodtunk rá. Az ölem tele volt csomaggal, így Petra nem ülhetett elém. Fölmászott hát mögém, és átkarolta a derekamat.
Alighogy csendben kiosontunk az udvar alsó végén, és rátértünk a folyó felé vezető ösvényre, amikor a felső úton már a házhoz közeledett a lódobogás.
– Elindultál? – kérdeztem Rosalindtól, és beszámoltam neki a mi dolgainkról.
– Már tíz perce úton vagyok. Mindenem elő volt készítve – mondta szemrehányóan. – Valamennyien a lelkünket tettük ki, hogy elérjünk. Szerencse, hogy Petra föl talált ébredni.
Petra fölfigyelt a saját gondolatképére, és izgatottan firtatni kezdte, miről van szó. Mintha szikraesőt zúdított volna ránk.
Finomabban, kicsikém, sokkal finomabban – tiltakozott Rosalind. – Nemsokára mindent meg fogsz tudni. – Elhallgatott s várta, hogy a káprázás elmúljon.
– Sally? Katherine? – hívta őket. Mindketten egyszerre léptek be.
– A Felügyelő hivatalába hoztak bennünket. Ártatlanok vagyunk és megrökönyödöttek. Ez a legjobb, ugye?
Michael és Rosalind is megerősítette, hogy igen.
– Azt gondoltuk-folytatta Sally – , hogy jobb, ha becsukódunk előttetek. Könnyebb lesz így normálisként viselkedni, ha a sötétben tapogatózunk. Egyikőtök se próbáljon hát elérni bennünket.
– Helyes – egyezett bele Rosalind – , de mi nyitva leszünk a számotokra. – Gondolatait felém fordította. – Siess, Dávid. A tanyátokon világosság gyűlt.
– Semmi baj. Sietünk – feleltem. – A sötétben beletelik egy kis időbe, mire fölfedezik, merre léptünk le.
– Az istálló melegéről tudni fogják, hogy nem juthattatok messzire – figyelmeztetett.
Hátranéztem. A ház egyik ablakában világosság derengett, valaki pedig lámpát lóbált a kezében. Kiáltás szűrődött el hozzánk tompán. Ekkorra már elértük a folyópartot, és veszélytelenül ügetésre foghattuk Shebát. Félmérföldnyi ügetés után a gázlóhoz jutottunk, ahonnan már csak negyedmérföldnyit kellett megtennünk a malomig. Itt tanácsosnak véltem, ha lefékezem a lovat, háthavalaki ébren van odabent. A kerítésfal mögött egy kutya csörgette a láncát, de nem ugatott. Kissé élőbbről egyszerre elkaptam Rosalind megkönnyebbült sóhaját.
Ügetve folytattuk utunkat, és pár perc múlva az ösvényt szegélyező fák között mozgást vettem észre. Arrafelé fordítottam a kancát, ahol – mint hamarosan fölfedeztem – Rosalind nem egyedül várt bennünket, hanem elhozta apja két nagylovát is. A fölénk tornyosuló hatalmas jószágok két oldalán egy-egy jókora málháskas függött. Az egyik kosárban állt Rosalind, s fölajzott íja keresztben feküdt előtte.
Odalovagoltam alája, s ezalatt szemügyre vette, mit hoztam magammal.
– Add ide a takarókat – nyújtotta le a kezét. – Mi van a zsákban? Megmondtam.
– Azt akarod mondani, hogy ez minden, amit hoztál? – esett nekem vádlóan.
– Kicsit sietnünk kellett – mentegetőztem.
A takarókat elrendezte a két kosarat tartó nye-regkápán. Petrát Rosalind lenyújtott kezébe emeltem. Kettőnk segítségével fölkecmerkedett, és elhelyezkedett a pokrócokon.
– Okosan tesszük, ha együtt maradunk – intézkedett Rosalind. – Hagytam számodra helyet a másik kasban. Onnan bal kezedre esik az íj. – És egy apró kötélhágcsót vetett át a nagyló bal marján.
Lehuppantam Sheba hátáról, fejét hazafelé fordítottam, s rácsaptam a tomporára, majd nagy nehezen fölkapaszkodtam a másik kosárba. Alig vettem le a lábam az utolsó fokról, Rosalind máris fölrántotta és rögzítette a hágcsót. Megrántotta a gyeplőt, és én még igazából el sem helyezkedtem, amikor a lóhegy meglódult, a másik szorosan a nyomában.
Egy ideig az ösvényeken kocogtunk, majd letérve egy patak mellett folytattuk utunkat. Följebb egy kis erecske torkollott a patakba, s mi ennek folyása ellen haladtunk tovább. Ezt is elhagytuk, és egy zsombékos réten átvágtunk egy másik patakhoz. Ennek ágyában lépkedtünk vagy jó félmérföldnyit, s ekkor megint rátértünk egy hepehupás, mocsaras területre, amely fokozatosan szilárdabbá vált, s végül a lovak patái köveken kezdtek csattogni. A sziklákat kerülgetve csak lassan jutottunk előre. Gyanítottam, hogy Rosalind szántszándékkal választotta ezt az útvonalat, hogy eltüntesse a nyomainkat. Úgy látszik, akaratlanul kivetítettem ezt a gondolatomat, mert a lány kissé durcásan lehordott:
– Kár, hogy te nem erőltetted meg magad, és alvás helyett az eszedet törted volna.
– Elkezdtem a készülődést – védekeztem. – Mára terveztem, hogy mindent elrendezek. Nem hittem volna, hogy így a körmünkre ég a dolog.
– Én meg szerettem volna megbeszélni veled mindent, és tessék, ő gálád módon durmol. Anyámmal teljes két órát bajlódtunk, mire megpakoltuk ezeket a kosarakat, és minden eshetőségre számítva fölnyergeltük a lovakat, és te mit csináltál ezalatt? Húztad a lóbőrt.
– Az anyáddal? – kérdeztem döbbenten. – Hát ő tudja?
– Úgy félig-meddig, de inkább csak sejt valamit egy idő óta. Hogy mennyi az, amire rájött, nem tudom; ő sohasem hozta szóba. Szerintem azt hiszi, hogy addig nem lehet baj, amíg meg nem fogalmazza a gyanúját. Amikor az este azzal rukkoltam ki előtte, hogy alighanem el kell tűnnöm, sírva fakadt, ám tulajdonképpen nem érte váratlanul a dolog. Nem is próbált vitatkozni vagy lebeszélni. Azt hiszem, a lelke mélyén már rég leszámolt azzal, hogy egy napon, ha eljön az ideje, ki kell rántania engem a bajból, és ezt is tetteT
Elgondolkoztam. Az én anyám bezzeg nem tenne ilyesmit Petráért. Ámbár sírt, amikor Harriet nénit elkergették. Harriet néni viszont hajlandó volt gondolkodás nélkül megszegni a Tisztasági Törvényt. Akárcsak Sophie édesanyja. Vajon hány olyan anya akad, aki szemet hunyna olyan dolgok felett, amelyek a szó szoros értelmében nem ütköznek bele az Igaz Képmás Meghatározásába, vagy kiváltképp olyanok felett, amelyek beleütköznek, amennyiben a Felügyelőt ki tudnák játszani? És vajon az én anyám titokban örül-e vagy sajnálkozik, hogy Petrát elvittem tőle?
És folytattuk azt a szeszélyes útvonalat, amelyet Rosalind terveit ki, hogy összekuszáljuk a nyomainkat. Újabb sziklás szakaszokat és újabb vízfolyásokat hagytunk magunk mögött, míg végre fölkaptattunk egy meredek parton, és benyomultunk az erdőbe. Nemsokára elértük a délnyugat felé vivő utat. Nem mertük megkockáztatni, hogy a nagylovak patái nyomot hagyjanak rajta, ezért az úttal párhuzamosan baktattunk, míg az ég szürkülni nem kezdett. Ekkor elkanyarodtunk az erdő sűrűje felé, s olyan tisztást kerestünk, ahol a lovaink legelhetnek. Itt béklyóba vertük és kicsaptuk őket.
A kenyérből és sajtból álló vacsora után Rosalind azt mondta:
– Minthogy te olyan jól kialudtad magad, légy szíves elsőnek őrködni.
Petrával együtt kényelmesen beburkolóztak a pokrócokba, és hamarosan elszenderültek.
Én meg ültem mellettük, felajzott íjamat a térdemre fektettem, és vagy fél tucat nyílvesszőt a kezem ügyében a földbe szúrtam. Csend ült az erdőn, csak a madarak énekeltek, hébe-hóba egy-egy apró állatka surrant tova, és a nagylovak fogainak szakadatlan őrlése hallatszott. A nap a fák koronái fölé emelkedett, és bőkezűen ontotta melegét. Időről időre föltápászkodtam, és lövésre készen tartott íjjal csendben körüljártam a tisztást. Semmit sem vettem észre, de ez legalább segített ébren maradnom. Vagy kétórányi őrködés után jelentkezett Michael.
– Hol vagytok most? – érdeklődött. Amennyire tudtam, elmagyaráztam a helyzetünket.
– És hová tartotok? – folytatta a kérdezősködést.
– Délnyugat felé – feleltem. – Úgy gondoltuk, hogy éjszaka utazunk, nappal pedig meghúzódunk.
Egyetértett ezzel, de:
– A feneség ott van, hogy e miatt a peremvidéki rumli miatt tele van a vidék őrjáratokkal. Nem tudom, jól tette-e Rosalind, hogy magával vitte azokat a nagylovakat: elég, ha valaki megpillantja őket vagy akár a nyomukat, és az egész világ tudni fogja, hol jártok.
– Rövid távon a közönséges lovak is fölveszik velük sebességben a versenyt – engedtem meg – , de a nyomukba sem léphetnek kitartásban.
– Erre bizonyára szükségetek is lesz. És a fejedre, Dávid, arra leginkább. Pokoli nehéz lesz kikászálódni ebből az ügyből. Úgy látszik, sokkal többet megtudtak rólatok, mint feltételeztük, habár Markot, Deborah-t meg engem egyelőre békén hagynak. Rendőrkülönítményeket szándékoznak utánatok küldeni. Azt tervezem, hogy haladék nélkül magam is jelentkezem az egyikbe. Azt fogom jelenteni, hogy délkelet felé láttak benneteket vonulni. Majd pedig, ha ezt a hamis nyomot végigjárták, Mark ugyanezzel a trükkel északnyugatra fogja elcsalni őket. Ha bárki is meglátna benneteket, mindenáron akadályozzátok meg, hogy továbbadja a hírt. De ne lőjetek. Most megy ki a parancs, hogy ne használjanak lőfegyvert, csak ha elkerülhetetlen, viszont minden puskalövésnek a végére kell járni.
– Csak hadd járjanak! Nálunk nincs lőfegyver mondtam.
– Annál jobb. Legalább nem estek kísértésbe, bár ők úgy tudják, hogy van nálatok.
Én szándékosan mondtam le a lőfegyverről, részben a lárma miatt, főleg azonban azért, mert körülményes az újratöltése, meg súlyos is, és ha elfogy a puskapora, eldobhatja az ember. A nyíl nem hord ugyan olyan messzire, ám zajtalan, és tízet is kilőhet az ember, amíg egy puskát újratölt.
Mark lépett be:
– Hallottam. Készen leszek az északnyugati álhírrel, mire eljön az ideje.
– Helyes. De addig ne engedd szárnyra, amíg nem mondom. Rosalind ugye elaludt? Mondd meg neki, ha felébred, hogy lépjen kapcsolatba velem, jó?
Megígértem, erre egy időre mindenki kikapcsolt.
Még két órát őrködtem, aztán fölébresztettem Rosalindot. Petra meg se moccant. Melléje heveredtem, és a következő percben már aludtam is.
Lehet, hogy nem aludtam mélyen, vagy csak véletlen volt, hogy fölébredvén Rosalind kétségbeesett gondolathullámát kaptam el.
– Megöltem őt, Michael. Meghalt... – s rémült, zűrzavaros gondolatképek áradtak belőle. Michael határozott volt és vigasztaló:
– Föl a fejjel, Rosalind! Nem tehettél mást. Ez háború, köztünk és őközöttük. Nem mi kezdtük, nekünk ugyanolyan jogunk van az élethez, mint őnekik. Ne ess kétségbe, Rosalind kedvesem, nem tehettél másként.
– Mi történt? – ültem föl kíváncsian.
Ám ők tudomást sem vettek rólam, vagy meg sem hallottak, annyira elmerültek a gondolatcserében.
Körülpillantottam a tisztáson. Petra mélyen aludt mellettem; a nagy ló vak, mintha mi sem történt volna, legelésztek. Megint Michael gondolatait fogtam el:
– Rejtsd el, Rosalind. Keress egy mélyedést, és takard be falevelekkel.
Szünet, aztán Rosalind, a rémületét elfojtva, de mély szomorúsággal, beleegyezőn.
Fölkeltem, kézbe kaptam az íjamat, és átvágtam a tisztáson arrafelé, ahol a lányt sejtettem.
A tisztás szélére érve megálljt parancsolt az a tudat, hogy Petrát védtelenül magára hagytam. A következő percben föltűnt Rosalind alakja a fák között. Lassan lépkedett, és egy marék levéllel törülgetett egy nyílvesszőt.
– Mi történt? – fogtam vállalóra.
De úgy látszik, újból elvesztette uralmát gondolatképei fölött, amelyek ködösen és alaktalanul kavarogtak érzelmei lángjában. Inkább élőszóval válaszolt, mihelyt a közelembe ért:
– Egy ember volt. Ráakadt a lovak nyomára. Láttam, hogy követte őket. Michael azt mondja... ó, Dávid, én nem akartam, de hát mit tehettem volna?
Szemét elöntötte a könny. Magamhoz öleltem, és hagytam', hogy kisírja magát a vállamon. Nem sokat tehettem a megnyugtatására. Legfeljebb azzal vigasztalhattam, mint Michael, hogy az, amit tett, elkerülhetetlen volt.
Kis idő múlva lassan visszabandukoltunk. Leült a még mindig alvó Petra mellé. Hirtelen eszembe ötlött:
– És mi van'a lovával, Rosalind? Elszabadult? – Megrázta a fejét.
– Nem tudom. Gondolom, volt neki lova, bár amikor észrevettem, gyalog settenkedett a nyomunkban.
Jobbnak láttam, ha utánanézek, nem csatangol-e valahol errefelé az a ló. Félmérföldnyit megtettem visszafelé, de se lovat, se friss lónyomokat nem találtam, a nagylovakéin kívül. Mire visszatértem, Petra már fönn volt, és Rosalinddal csivitelt.
A nap magasra hágott az égen. Sem Michael, sem a többiek nem hallattak magukról. A történtek ellenére bölcsebbnek látszott, ha meghúzódunk ott, ahol letáboroztunk, mint hogy fényes nappal meglássanak bennünket. Vártunk.
Délután aztán váratlanul bejött valami.
Nem gondolatkép volt, alaktalan vészkiáltás inkább: mint egy, fájdalomüvöltés. Petra, mint akit mellbe vágtak, nyöszörögve Rosalind karjába vetette magát. A fejünk szinte kettéhasadt. Rosalind tágra meredt szemmel bámult rám. Kezem reszketett. A lökéshullám azonban olyannyira alaktalan volt, hogy nem ismertük föl, kiből indult ki.
Aztán kusza fájdalom és szégyen meg mindent elnyomó reménytelen elhagyatottság áradt felénk, s közben egy-egy jellegzetes alakzat, amelyről kétséget kizáróan ráismertünk Katherine-re. Rosalind a kezemre helyezte a kezét, és megszorította. Vártuk, hogy elüljön az agyunkat hasogató fájdalom, és engedjen az abroncsként szorító nyomás.
Ekkor Sally lépett be megtörten, Katherine iránti szeretettől és együttérzéstől eltelten, és csupa gyötrődés, amikor felénk fordult.
– Katherine-t megtörték. Megtörték... Ó, drága Katherine... de senki sem vethet rá követ. Kérlek, ne ítéljétek el. Kínvallatásnak vetik alá. Bármelyikünk ott lehetne a helyében. Ködbe burkolózott. Többé nem hall bennünket... Ó, édes Katherine... – Gondolatai alaktalan fájdalommá olvadtak szét.
Aztán Michael jelentkezett, először bizonytalanul, aztán kemény alakzatokba merevedve, amilyennek még sohasem mutatkozott.
– Ez már háború. Egy napon még lakolni fognak azért, amit Katherine-nel tettek.
Ezt követően jó óra hosszat semmi sem történt. Amennyire tőlünk tellett, próbáltuk megnyugtatni Petrát, de nem sok sikerrel. Abból, ami köztünk lezajlott, nem sokat értett meg, a gyötrelem mélységét azonban fölfogta, és ez elég volt ahhoz, hogy rémületbe kergesse.
Majd ismét Sally jelentkezett, tompán, nyomorultul kényszerítve ki magából a képeket.
– Katherine vallott, beismerte. Én is megerősítettem. Előbb-utóbb belőlem is kiszedik. Én... – tétovázott remegőn – én képtelen voltam vállalni. Vállalni a forró vasat, miután ő már úgyis elmondott mindent. Nem birtam... bocsássatok meg nekem... bocsássatok meg nekünk... bocsássatok meg... – És kikapcsolt.
Michael tétova aggodalommal válaszolt:
– Sally kedves, persze hogy nem ítélünk el téged, titeket. Megértünk benneteket. De tudnunk kell, mit mondtatok el nekik. Mennyi az, amit megtudtak?
– A gondolatképeket meg Dávidot és Rosalindot. Többé-kevésbé tisztában voltak velük is, de azt akarták, hogy mi is megerősítsük.
– És Petrát is?
– Igen... Ó, ó, ó!... – Alaktalanul fölbuzgó önvádhullám után: – Muszáj volt... szegény kicsi Petra... de valójában már tudták. Különben miért vitte volna magával Dávid és Rosalind? Hiába tagadtuk volna.
– Másvalaki?
– Senki. Azt mondtuk nekik, hogy más nincs. Azt hiszem, el is hitték. Még egyre faggatnak. Szeretnék jobban megérteni. Szeretnék tudni, hogyan formáljuk a gondolatképeket, és mekkora a hatósugaruk. Én igyekszem félrevezetni őket. Azt állítom, hogy nem több, mint öt mérföld, és hogy már olyan távolságból sem könnyű fölfogni a gondolatképeket... Katherine alig van eszméletnél. Képtelen üzenni nektek. De egyre csak faggatnak, faggatnak bennünket...
– Ha látnátok, mit tettek vele... ó, drága Katherine... a lábaival... ó, Michael, a szegény kicsi lábaival...
Sally jelzései gyötrelembe fúltak, majd végképp elenyésztek.
Senki sem kapcsolódott be. Bizonyára mindannyiunkat visszatartott a mélységes fájdalom és megrendülés. A szavakat keresni kell, aztán kifejezni; a gondolatképek azonban a lelkünk mélyén izzanak föl...
A nap már nyugovóra hajlott, s mi kezdtük fölszedni a sátorfánkat, amikor ismét Michael jelentkezett.
Figyeljetek ide – mondta. – Fölöttébb komolyan veszik ezt az ügyet. Alaposan meg vannak rémülve miattunk. Ha egy elfajzottnak sikerül meglépnie valamelyik kerületből, a legtöbbszörfutni hagyják. Úgysem tudja sehol megvetni a lábát személyi igazolvány nélkül, vagy mielőtt a helyi Felügyelő alaposan a körmére ne nézne, ennélfogva biztos, hogy előbb-utóbb a Peremvidéken köt ki. De mi azért okozunk nekik akkora izgalmat, mert semmi sem látszik. Itt élünk közöttük csaknem húsz éve, anélkül hogy bármit is sejtettek volna. Bárhol elmegyünk normálisként. Ezért küldtek szét körözvényt ellenetek, a részletes személyleírásotokkal, és mindhármótokat hivatalosan elfajzottnak nyilvánítottak. Ez azt jelenti, hogy nem vagytok emberi lények, és nem formálhattok jogot az emberi társadalom védelmére. Aki bármilyen segítséget nyújt nektek, Bűnt követ el; úgyszintén felelősségre vonandó az is, aki ha tudomást szerez róla, elhallgatja a holtartózkodásotokat. Vagyis tulajdonképpen törvényen kívül helyeztek benneteket.
Bárki, aki meglát, büntetlenül lelőhet. Aki jelentést tesz, és bizonyítékkal szolgál a halálotokról, kisebb jutalomban részesül; ám igen nagy jutalom üti a markát annak, aki elevenen kézre kerít benneteket.
Elhallgatott, hogy időt hagyjon, hadd emésszük meg, amit mondott.
– Nem értem – mondta Rosalind. – Ha megígérnénk, hogy eltűnünk, és sohasem jövünk vissza...
– Félnek tőlünk. Mindenáron el akarnak fogni benneteket, hogy minél többet megtudjanak rólunk; ezért a magas jutalom. Nem egyszerűen az igazi képmás ügye izgatja őket, jóllehet így próbálják beállítani a dolgot. Hanem valóságos veszélyt látnak bennünk. Tegyük föl, hogy megsokasodunk, és gondolatainkat, terveinket, cselekedeteinket mind-mind képesek vagyunk összehangolni anélkül, hogy igénybe vennénk a beszédnek és hírközlésnek azt a gépezetét, amelyre ők rá vannak utalva. Napról napra túljárhatnánk az eszükön. Ez a gondolat lidércnyomásként nehezedik rájuk, ennélfogva ki kell törölni az írmagunkat is, mielőtt még elszaporodnánk. Ez élet-halál kérdése számukra, és nyilván igazuk is van.
– Sallyt és Katherine-t meg fogják ölni?
Rosalind engedte óvatlanul szabadjára ezt a kérdést. Vártuk, hogy a két lány valamelyike fölfigyeljen rá. De hiába. Nem tudtuk mire vélni a dolgot: talán visszazárkóztak magukba, vagy elnyomta őket az álom a kimerültségtől, de az is lehet, hogy már nem is élnek... Michaelnak más volt a véleménye.
– Ennek nem sok értelme volna, ha már egyszer a kezükben vannak: bizonyosra vehető, hogy rossz vért szülne. Más dolog egy újszülöttet testi hibája miatt kivetni az emberi nemből; ez annál sokkal kényesebb ügy. Azok, akik évekig együtt éltek velük, nem egykönnyen fogadnák el azt az ítéletet, amely megfosztja 6ket emberi mivoltuktól. Ha meg eltennék őket láb alól, sok embernek kétségei támadnának a hatóságokat illetően, valahogy olyasféleképpen, mint amikor valamilyen törvényt visszamenőleges hatállyal hoznak meg.
– De minket nyugodtan megölhetnek? – fakadt ki Rosalind keserűen.
– Ti nem vagytok fogságban, sem olyan emberek között, akik jól ismernek titeket. Az idegenek viszont csupán szökevényt, nem embereket látnak bennetek.
Erre nem volt mit felelni. Michael kérdéssel folytatta:
– Ma éjjel merre veszitek az utatokat?
– Egyre csak délnyugatnak – feleltem. – Azt gondoltuk, hogy talán meghúzhatnánk magunkat valahol a Vadországban, de most, hogy akármelyik vadász szemrebbenés nélkül lelőhet bennünket, azt hiszem, jobb, ha a Peremvidéket vesszük célba.
– Ez lesz a legjobb. Ha egy időre el tudtok rejtőzni odaát, mi megpróbáljuk, hátha sikerül a halálhireteket költenünk. Majd kigondolok valamilyen módot. Holnap egy különítménnyel útra kelek délkelet felé. Majd elmondom, mire jutunk. Addig is, ha bárkivel összefutnátok, legyetek rajta, hogy elsőnek lőjetek.
Ezzel megszakítottuk a kapcsolatot. Rosalind végzett a csomagolással, és úgy rendeztük el a holminkat, hogy a kasokban kényelmesebb ülés essék, mint az elmúlt éjjel. Aztán fölkapaszkodtunk, én ezúttal is bal oldalra, míg Petra és Rosalind most együtt a jobb oldali kosarat foglalták el. Rosalind hátranyújtotta a kezét, és rácsapott a hatalmas tomporra, s a két lókolosszus mázsás léptekkel megindult velünk. Petra, aki szokatlanul csendes volt az úti előkészületek egész ideje alatt, most sírva fakadt, és vészjeleket kezdett sugározni.
Szipogásából nagy nehezen kivettük, hogy nem akar a Peremvidékre menni, mert fél a Vén Maggie-től, Szőrös Jankótól és családjától meg a hozzájuk hasonló gyermekriogató alakoktól, akikkel a mendemondák azt a vidéket benépesítik.
Talán könnyebben kivertük volna a fejéből ezeket a rémképeket, ha magunknak is sikerül megszabadulnunk azoktól a szorongásoktól, amelyeket gyermekkorunkban belénk ültettek, vagy ha módunkban lett volna reálisabb képpel eloszlatnunk a vidékről kialakult gyászos elképzelést. De mint a legtöbb ember, mi is túl keveset tudiunk róla ahhoz, hogysem meggyőzően érvelhettünk volna mellette, így kénytelenek voltunk ezúttal is eltűrni a bennünket is marcangoló kétségbeesést. Egy bizonyos, hogy most kisebb erővel mart belénk, mint korábban, és a tapasztalat megtanított rá bennünket, hogy hatásosabb gátat emeljünk az útjába; de még így is épp elég volt elviselni. Pontosan félórába került, mire Rosalindnak sikerült elsimítania ezt az agyunkat zsibbasztó ricsajt. Alighogy elszállt fejünkből a köd, a többiek izgatottan beléptek, s Michael ingerülten firtatta:
– Mi volt ez már megint?
Elmagyaráztuk.
Michael nyugalmat parancsolt magára, és közvetlenül Petrához intézte a gondolatait. Lassú, pontos gondolatképekben magyarázni kezdte, hogy a Peremvidék egyáltalán nem az az ijesztő hely, amilyennek az emberek beállítják. A legtöbb ott lakó férfi és nő egyszerűen szánalomraméltó, szerencsétlen teremtés. Gyakran még csecsemő korukban elszakítják őket otthonról, de voltak, akiknek idősebb korukban kellett elmenekülniük csupán azért, mert nem hasonlítottak a többi emberre, és a kényszerűség űzte őket a Peremvidékre, mert egyebütt sehol sem lett volna maradásuk az emberektől. Egyesek valóban elég furcsák és murisak külsőre, de hát erről ők nem tehetnek. Emiatt csak sajnálni lehet őket, és nem félni tőlük. Minket is a Peremvidékre űztek volna, ha tévedésből több ujjal vagy füllel születünk – holott belül ugyanazok az emberek volnánk, mint most. Nincs sok jelentősége annak, milyen az emberek külseje, megszokás dolga minden, és... Ekkor azonban Petra félbeszakította.
– Ki az a másik? – kérdezte.
– Milyen másik? Kiről beszélsz? – lepődött meg amaz.
– Az a másik, akinek a gondolatábrái elkeverednek a tieiddel – felelte Petra.
Döbbent csend. Én rögvest megnyíltam, de semmiféle gondolatképet nem érzékeltem. Aztán:
– Én semmit sem fogok – érkezett Michaeltől, majd Marktól és Deborah-tól is a jelzés. – Valószínűleg ...
Petra féktelen, heves jellel szakította félbe. Ha szavakkal mondja, egy türelmetlen „hallgass!" felelt volna meg neki. Kikapcsoltunk hát és vártunk.
A túlsó kas felé pillantottam. Rosalind egyik karjával átölelte Petrát, és figyelmesen rászögezte tekintetét. Petra lehunyta a szemét, mint aki minden figyelmét a hallgatásra összpontosítja. Majd láthatóan kissé lazított a tartásán.
– Mi van? – kérdezte Rosalind.
Petra kinyitotta a szemét. Válasza meglepetést tükrözött, és elég bizonytalan képekben öltött formát.
– Valaki kérdéseket tesz föl. Egy nő, nagyon, de nagyon, de nagyon messze, azt hiszem. Azt mondja, hogy már korábban fölfogta az én félelemképeimet. Szeretné tudni, ki vagyok, és hol vagyok. Megmondjam neki?
Első érzésünk az óvatosság volt. Aztán Michael kérdezte csöppnyi izgalommal, hogy hozzájárulunk-e. Hozzájárultunk.
Rendben van, Petra. Rajta, mondd el neki – fordult a kislány felé.
– Nagyon hangosnak kell lennem. Nagyon messze van – figyelmeztetett bennünket Petra.
Ésjól tette, hogy szólt. Ha akkor találja kivágni, amikor agyunk szélesre van tárva, nem ússzuk meg szárazon. Bezárkóztam, és megpróbáltam minden figyelmemet a ránk váró útra összpontosítani. Ez valamit segített, de nem mondhatnám, hogy tökéletes védelmet nyújtott. A képek egyszerűek voltak, amilyet egy Petra korú emberkétől várhat az ember, ám olyan erővel és ragyogással villantak föl, hogy valósággal megvakítottak és megsüketítettek.
„Püh!" – mondta volna Michael, ha fennhangon fakad ki, amikor Petra megpihent, mire ez egy ismételt „hallgass!" jellel intette csendre. Kis szünet után újabb vakító lobbanás. S amikor az elült:
– Hol van a nő? – kérdezte Michael.
– Arrafelé – felelte Petra.
– Az ég szerelmére...
– Délnyugat felé mutat – magyaráztam meg.
– Nem kérdezted meg tõle, szívem, hogy hívják a helyet? – faggatta Rosalind.
– De igen, csakhogy semmit sem értettem belõle, kivéve azt, hogy két részbõl áll, és rengeteg víz veszi körül – felelte Petra fennhangon és elég rejtélyesen. – És õ sem érti meg, én hol vagyok.
– Mondd neki, hogy írja le betûképekben – javasolta Rosalind.
– De hát én nem ismerem a betûket – kámpicsorodott el Petra.
– Ó, istenem, ez így elég bajos! – sóhajtott föl Rosalind. – De legalább mi leírhatjuk neki. Én megadom neked egyenként a betûképeket, te meg továbbgondolod neki. Mit szólsz hozzá?
Petra tamáskodva beleegyezett.
– Nagyszerű mondta Rosalind. – Vigyázzatok! Újra indul a menet.
Elképzelt egy L betűt. Petra velőbe markoló erővel továbbította. Ezt egy A követte és így tovább, míg ki nem telt a szó.
– Megértette – mondta Petra, de nem tudja, hol van Labrador. Azt mondja, megpróbálja kideríteni. El akarja küldeni az ő betűképeiket, de én azt mondtam, hogy nincs értelme.
– De van, szívem. Te fölfogod tőle, aztán átadod nekünk, de gyöngéden, hogy el tudjuk olvasni.
Már meg is kaptuk az első betűt: Z. Lógó orral vettük tudomásul.
– H át ez meg micsoda? – fakadt ki egyidejűleg mindenki.
– Nyilván fordítva adta le – vélekedett Michael. – Bizonyára S-re gondolt.
– Nem S, hanem Z – erősködött Petra durcásan.
– Ne törődj velük. Gyerünk tovább – mondta Rosalind.
És apránként bejött az egész szó.
– Igen, a többi rendes betű – mondta Michael.
– Sealand... ez csakis...
– Nem S, hanem Z – makacskodott Petra.
– De hát kedvesem, olyan betű nincs, hogy Z. Sealand viszont csakis azt jelentheti, hogy valamilyen föld a tengerben.
– Ha ez segít valamit – szúrtam közbe kétkedőén – , Axel bácsi azt állítja, hogy a tenger sokkal nagyobb, mint bárki is képzelni merné.
Ekkor mindent elhomályosított Petra méltatlankodó eszmecseréje az ismeretlennel. A végén diadalmasan kijelentette:
– Azért is Z! A néni azt mondja, hogy ez más, mint az S: olyasféle hang, mint amidet a méhecske csinál.
– Rendben van – adta be a derekát Michael – , de azért kérdezd meg tőle, van-e ott nagy tenger.
Kisvártatva Petra hozta is a hírt:
– Igen. A föld két részből áll, és rengeteg tenger veszi körül. Ahol ő van, sok-sok mérföldre beragyogja a nap, és csupa-csupa kék...
– Az éjszaka közepén? – csodálkozott Michael. – Elment az esze.
– De ott, ahol ő van, nincs éjszaka. Megmutatta nekem – mondta Petra. – Sok-sok házat, egyik sem hasonlít a waknukiakra, és sokkal, de sokkal nagyobbak. És fura szekerek futkosnak az utakon, lovak nélkül. És a levegőben meg olyan micsodák, a tetejükön forgó izékkel. ..
Rögvest fölismertem gyerekkori álmaim városát, amelyet már-már elfelejtettem. Siettem leírni a többieknek, sokkal pontosabban, mint Petra: egy hal alakú micsoda, csupa fehér ragyogás.
– Igen, ez az – helyeselt Petra.
– Valahogy különös ez az egész, úgy, ahogy van kételkedett Michael. – Dávid, honnan az ördögből tudtad...?
Nem hagytam, hogy befejezze.
– Hagyjuk Petrát, tudjon csak meg minél többet –javasoltam. – Majd késõbb elrendezhetjük magunkban.
Újfent összpontositottunk, hogy amennyire tudjuk, elbarikádozzuk magunkat Petra lelkes fortisszimóban vezetett, látszólag egyoldalú társalgása elől.
Lassan vergődtünk előre az erdőben. Vigyáztunk rá, hogy semmiféle nyomot ne hagyjunk az ösvényeken és a kocsiutakon, ezért elég keservesen haladtunk, íjainkat lövésre készen tartottuk, ügyelve rá, nehogy egy faág kirántsa a kezünkből, közben pedig magunk is gyakorta mélyen meghajolva bújtunk át a lehajló ágak alatt. Emberekkel itt aligha futhattunk össze, annál inkább tartanunk kellett valamilyen éhes ragadozótól. Szerencsénkre ha utunkba akadt is egy-egy, fejvesztve eliszkolt előlünk. Bizonyára elriasztotta őket a nagylovak tornyosuló tömege; ennyi előnyük legalább volt nekik azzal a hátránnyal szemben, hogy a nyomuk egyből szemet szúrt.
A nyári éjszakák rövidek azon a vidéken. A hajnal első jeléig csörtettünk a fák között, akkor kerestünk egy tisztást, ahol lepihenhetünk. A lovak lenyergelése túl kockázatos lett volna. A nehéz málhás nyergeket meg a kasokat csak ágra szerelt csigával tudtuk volna visszaemelni a hátukra, s ennélfogva megfosztottuk volna magunkat a hirtelen menekülés lehetőségétől. Ezért az előző naphoz hasonlóan megelégedtünk azzal, hogy megbéklyóztuk őket.
Reggeli közben Petrával azokról a dolgokról beszélgettünk, amelyeket a barátnője mutatott meg neki. Minél több részletről számolt be, annál izgatottabb lettem. Szinte minden megegyezett kisgyermek kori álmaimmal. Egyszerre ráébredtem, hogy az a hely valóban létezik, hogy nem a Régi Emberek dolgai elevenedtek meg álmaimban, hanem olyasmi, ami ebben a pillanatban is létezik valahol a világon. Petra azonban túlságosan fáradt volt, ezért bármennyire szerettem volna is azon melegében minél többet kiszedni belőle, hagytam, hogy Rosalinddal együtt nyugovóra térjenek.
Alighogy fölkelt a nap, Michael jelentkezett nem kis izgalommal:
– Rábukkantak a nyomotokra, Dávid. Az az ember, akit Rosalind lelőtt... a kutyája megtalálta, és fölfedezték a nagylovak nyomait. A mi különítményünk is délnyugatnak fordul, és csatlakozik a hajszához. Jobb, ha továbbmentek. Hol vagytok most?
Csak annyit mondhattam, hogy számításaink szerint néhány mérföldnyire lehetünk a Vadországtól.
– Akkor kerekedjetek föl – sürgetett. – Minél később indultok, annál több idejük lesz, hogy elvágják az utatokat.
A tanács megszívlelendő volt. Fölébresztettem Rosalindot, és elmagyaráztam neki a helyzetet. Tíz perccel később útnak eredtünk a félálomban bóbiskoló Petrával. Minthogy a gyorsaság most már fontosabb volt, mint a rejtőzködés, rátértünk az első délnek vivő csapásra, és nehézkes ügetésre serkentettük lovainkat.
A csapás a terep egyenetlenségeinek megfelelően kissé kanyargós volt, egészében azonban jó irányba vitt. Tíz egész mérföldet legyűrtünk rajta minden baj nélkül, amikor az egyik kanyarban alig ötven méterre tőlünk egy lovas kocogott szembe velünk.