2010. január 3., vasárnap

Újjászületés, XIII. fejezet

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az ember egy pillanatig sem kételkedhetett kilétünkben, mert alighogy észrevett bennünket, elengedte a gyeplőt, és lekapta válláról az íját. De mielőtt még nyílvesszőt illeszthetett volna az idegre, mi már röpítettük is feléje a nyilainkat.
A nagylovak mozgása szokatlan volt számunkra, ezért mindketten melléje találtunk. Ő pontosabban célozott: a nyílvessző kettőnk között a ló fejét súrolta. Én másodszor is célt tévesztettem, Rosalind nyila azonban a ló sz.ügyébe fúródott. A sebzett jószág fölágaskodott, és kis híján ledobta magáról a gazdáját, majd hátat fordított, és vágtatni kezdett előttünk. Egyet szökkent oldalvást, lovasát a bokrok közé vágta, s terhétől megszabadulva, eszeveszetten nekiira-~ modott az ösvénynek.
A pórul járt embert sorsára hagytuk. Riadtan félremászott, amint a hatalmas paták néhány lábnyira eldübörögtek a feje mellett. A legközelebbi kanyarból még láttuk, hogy fölül, és a tagjait tapogatja. Az egész incidensben az volt a legkellemetlenebb, hogy az utas nélküli sebesült ló az egész vidéket fölriasztja előttünk.
Vagy két mérfölddel távolabb hirtelen vége szakadt az erdőnek, és keskeny, megművelt völgy tárult föl előttünk. Körülbelül másfél mér-földnyi nyílt terep választott el bennünket a túloldali erdőtől. A terület nagy részén karámkerí-tések közé zárt juhnyájak és marhacsordák legelésztek. Rögtön balra tőlünk terült el a néhány fölszántott tag egyike. A fiatal vetés mintha zab lett volna, ám olyan mértékig elfajzott, hogy odahaza réges-rég tűzhalálra ítélték volna.
A látvány fölvidított bennünket, mert ebből csak arra következtethettünk, hogy elértük a Vadország határát, ahol már nem képesek tisztán tartani az állományt.
A csapás enyhe ereszkedővel egy tanyához vezetett, ha a kalyibáknak és színeknek ezt a halmazát tanyának lehet nevezni. Az építmények közötti szabad térségen, amely udvar gyanánt szolgált, négy-öt asszony meg egypár férfi egy lovat vizsgálgatott. Nem sok kétségünk volt róla, hogy miféle ló lehetett az. A jelek szerint nemrég futhatott be, minthogy még dúlt a parázs vita körötte. Jobbnak láttuk, ha meg sem állunk, mert csak időt adtunk volna nekik, hogy fegyvert ragadjanak, és utánunk vessék magukat.
Annyira belemerültek a ló vizsgálatába, hogy a mezőség közepéig észre sem vettek bennünket. Egyikük ekkor felénk fordult, mire a többiek is ránk meredtek. Nyilván sohasem láttak még nagylovat, mert a mennydörgésszerű patadobogással feléjük vágtató két kolosszus láttán szinte sóbálvánnyá dermedtek. A tablót végül is a ló törte meg közöttük: nyerítve fölágaskodott, és mindenkit szétugrasztva elvágtatott.
Nem volt szükség rá, hogy a nyilainkat használjuk. A társaság hanyatt-homlok eltűnt az ajtók mögött, és mi háborítatlanul átdübörögtünk az udvaron.
A csapás balra kanyarodott, Rosalind azonban egyenesen előre, a legközelebbi erdő felé irányította a nagylovat. A karámok gyufaszálként röppentek félre előttünk, és letiport kerítéseket hagyva magunk után, mennydörgő dobajjal átvágtattunk a mezőn.
Az erdő szélén visszapillantottam. Az emberek már előmerészkedtek lyukaikból, és hadonászva bámultak utánunk.
Három-négy mérfölddel odébb újból nyílt terepre értünk, amely azonban nem hasonlított egyik eddig látott tájékra sem. A mezőt léptennyomon ligetek, bozótosok és cserjések szakították meg. A fű a legtöbb helyen kemény volt és nagy levelű; hellyel-közzel irdatlan sűrűséget alkotott, ahol az éles levelek két-három méter magasságot is elértek.
E különös fűcsomókat és bozótosokat kerül-getvejó két órát haladtunk délnyugat felé. Ekkor furcsa, bár meglehetősen fejlett fákból álló sarjerdőbe értünk, amely megfelelő búvóhelyet ígért. A belsejében több tisztásra bukkantunk, amelyeken a többé-kevésbé normális fűtakaró tűrhető legelőnek ígérkezett. Úgy döntöttünk, hogy itt megpihenünk, és kialusszuk magunkat.
Megbéklyóztam a lovakat, míg Rosalind a takarókat szedte elő, s néhány perc múlva farkasétvággyal nekiestünk az ételnek. Átadtuk magunkat a hely békéjének, amíg Petra szokás szerint váratlanul be nem robbant vakító társalgásai egyikével, hogy a meglepetéstől a nyelvembe haraptam.
Rosalind fönnakadt szemmel a fejéhez kapott.
– Az ég szerelmére, gyermekem! – kiáltott fel.
– Bocsánat, megfeledkeztem magamról – vetette oda Petra félvállról.
Fejét kissé félrehajtva ült ott egy percig, aztán felénk fordult.
– Szeretne valamelyikőtökkel beszélni. Azt kéri, próbáljátok meg, hátha meghalljátok, ha gondolatait a legnagyobb erőre kapcsolja.
– Jól van – egyeztünk bele – , de te maradj csöndben, mert megvakulunk.
Minden erőmet megfeszítve a legérzékenyebbre hangoltam agyamat, de semmi, vagy legalábbis alig több annál, mint amikor a levegő vibrál a hőségtől. Elengedtük magunkat.
– Hiába – mondtam – , közöld vele, Petra, hogy nem tudunk érintkezésbe lépni vele. Vigyázzatok !
Igyekeztünk elsáncolni magunkat a soron következő eszmecsere hatásától, majd Petra a káprázati szint alá csökkentette gondolatai erejét, és továbbadta nekünk, amit fölfogott. A közleményeket igen leegyszerűsített formába kellett önteni, hogy azt is meg tudja ismételni, amit ő maga nem értett; az egész úgy jutott el hozzánk, mint egy kisgyermek csevegése, és csak sok-sok ismétlés után rendeztük el magunkban a valódi mondanivalót. Aligha tudnám szavakban visszaadni azt, ahogyan mindez lezajlott, de végül is az összbenyomás számított, és ezt elég világosan kihámoztuk.
Legnagyobb nyomatékkal a fontosság csapódott le, nem a mi fontosságunk, hanem Petráé. Mindenáron meg kell őt óvnunk. Ilyen erejű kisugárzási képesség, mint az övé, speciális képzés nélkül még nem fordult elő: a kislány pótolhatatlan értékű fölfedezésnek számít. Már úton van a segítség, de addig is, amíg ideér, minden figyelmünket az időnyerésre és a biztonságra – természetesen Petra biztonságára – kell összpontosítanunk, kerüljön bármibe is.
Sok minden volt még ezenkívül és ezzel összegabalyodva, a legfontosabb azonban félreérthetetlenül belénk vésődött.
– Fölfogtátok? – kérdeztem a többiektől, amikor véget ért a szeánsz.
A válasz igenlő volt. Michael így összegezte a véleményét:
– Én egy dolgot nem értek. Nem kétséges, hogy velünk összehasonlítva Petra kisugárzó képessége figyelemreméltó, de nem tûnt föl nektek, hogy a távoli asszonyt leginkább az lepi meg, hogy éppen primitív emberek között bukkan ilyesmire? Majdnem olyan színe volt a dolognak, mintha ránk gondolt volna.
– Úgy is volt – erõsítette meg Rosalind. – Ehhez a kétely árnyéka sem férhet.
– Nyilván félreértette a helyzetet – vetettem közbe. – Talán Petra sugallhatott olyasmit neki, mintha peremvidékiek volnánk. Ami pedig – és itt egy pillanatra elvakított Petra méltatlankodó tagadása, amit én tõlem telhetõén igyekeztem figyelmen kívül hagyni – , ami pedig a segítséget illeti, bizonyára itt is félreértésrõl lehet szó. Hiszen õ délnyugat felõl jelentkezik, ám ki ne tudná, hogy arrafelé beláthatatlan Gonoszföldek húzódnak. Még ha véget érnek is valahol, és õ a túlsó szélükön foglal helyet, hogy tudna nekünk segítõ kezet nyújtani?
Rosalind ezt nem vitatta.
– Majd meglátjuk –mondta. – De most aludni szeretnék.
Hasonlóképpen én is, és minthogy Petra szinte az egész utat végigaludta a kasban, megkértük, hogy tartsa nyitva a szemét, és ha valami gyanúsat észlel, haladéktalanul ébresszen föl bennünket. Jóformán még le se tettük a fejünket Rosalinddal, máris álomba zuhantunk.
Arra ébredtem, hogy Petra a vállamat rázza; a nap már nem volt messze a látóhatár peremétől.
– Michael – mondta.
Föltártam az elmémet.
– Megint rábukkantak a nyomotokra. Egy kis tanya a Vadország szélén. Átvágtattatok rajta. Emlékszel?
Gondolatban bólintottam. Folytatta:
– Most ott egy különítmény gyülekezik. Mihelyt megvirrad, a nyomotokba erednek. Jobb, ha legott továbbmentek. Hogy előttetek mi a helyzet, nem tudom, de lehet, hogy nyugat felől el akarják vágni az utatokat. Ha ez igaz, akkor szerintem kisebb csoportokban éjszakáznak. Nem merik megkockáztatni, hogy magányos őrszemekből építsenek ki csatárláncot, minthogy a hírek szerint peremvidéki emberek portyáznak a vidéken, így némi szerencsével átsurranhattok közöttük.
– Rendben van – feleltem álmosan. Ekkor eszembe jutott a kérdés, amely már korábban is kikívánkozott belőlem. – Mi történt, Sallyvel és Katherine-nel?
– Nem tudom. Nem jelentkeznek. A távolság is elég nagy közöttünk. Meg tudná valaki mondani?
Deborah jött be, a távolság miatt alig érzékelhetően.
Katherine elájult. Azóta semmi érthetőt nem vettünk tőle. Mark meg én félünk. – És elhallgatott, mintegy elenyészett a válaszolni nem akarás ködében.
– Folytasd – sürgette Michael.
– Katherine már olyan régóta nincs eszméletnél, hogy arra gyanakszunk, talán már nem is él.
– És Sally?
Ezúttal még sűrűbb volt körötte a vonakodás köde.
– Azt hisszük... attól félünk, hogy valami különös dolog történt az elméjével. Mindössze egy-két halvány zörejt fogtunk föl tőle. Nagyon gyengén, alig észrevehetően, és attól félünk, hogy... – és visszavonult a kétségbeesés homályába.
Michael csak némi szünet után jelentkezett ismét, kemény, érdes képekben.
– Megértetted, mit jelent ez, Dávid? Rettegnek tőlünk, azt jelenti. Készek rá, hogy ízzé-porrá zúzzanak, ha sikerül elkapniuk bennünket, csak hogy minél többet megtudjanak rólunk. Semmi áron sem szabad megengedned, hogy akár Rosalind, akár Petra a kezük közé kerüljön; százszor jobb nekik, ha magad végzel velük, semhogy erre a sorsra jussanak. Megértetted?
Az alvó Rosalindra pillantottam, a hajára, amelyen megcsillantak a lenyugvó nap rőt sugarai, és visszaidéztem azt a gyötrelmet, amelyet Katherine lövellt felénk. Beleborzongtam, ha Rosalindot vagy Petrát az ő helyébe képzeltem.
– Igen – nyugtattam meg Michaelt és a többieket. – Igen, megértettem.
Egy ideig még éreztem a felém áramló együttérzést és bátorítást, aztán csak a nagy semmi ölelt körül.
Petra inkább zavartan, mint riadtan bámult rám. Szavaiban komoly kíváncsiság csendült:
– Miért mondta azt, hogy végezned kell Rosalinddal meg velem? Erőt vettem magamon.
– Csak akkor, ha a kezükbe kerülnénk – feleltem, igyekezvén olyan hangsúlyt adni szavaimnak, mintha ilyen körülmények között ez volna az egyetlen okos és járható út. A kislány lelkiismeretesen mérlegelte magában az eshetőséget, aztán:
– Miért? – tette föl a kérdést.
– Figyelj ide – próbáltam megmagyarázni neki – , mi különbözünk tõlük, mert õk nem képesek gondolatképeket alkotni, és a közönséges emberek félnek azoktól, akik nem hasonlítanak hozzájuk.
– Miért kellene félniük tõlünk? Hiszen mi nem bántjuk õket – csodálkozott.
– A jó ég tudja – mondtam kétkedõén. – De tény, hogy félnek. Ez érzelem és nem gondolat dolga. És mennél ostobábbak, annál inkább azon a véleményen vannak, hogy mindenkinek õhozzájuk kell hasonlítania. És a félelem kegyetlenné teszi õket, és bántani akarják azokat, akik mások, mint õk.
– Miért? – akarta tudni Petra.
– Csak. És ha elkapnának, nagyon bántanának bennünket.
– Nem értem, miért – értetlenkedett Petra.
– Ez a világ sora – feleltem. – Bonyolult és nagyon csúnya dolog ez. Ha felnõsz, jobban megérted. Elég az hozzá, hogy nem szeretnénk, hatéged meg Rosalindot bántanának. Emlékszel rá, amikor leforráztad a lábad? Nos, ennél sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Ennél sokkal jobb a halál, ami olyasmi, mintha mélyen-mélyen aludnál, és nem tudnának hozzád férkõzni.
Rosalindra pillantottam, amint keblei lágyan emelkedtek és süllyedtek álmában. Egy rakoncátlan hajfürt az arcára tévedt; gyöngéden félresimítottam, és csókot leheltem a helyére, óvatosan, hogy föl ne ébresszem.
Petrát nem hagyta nyugodni a gondolat:
– Dávid, ha majd megölsz bennünket Rosalinddal... – kezdte. Mire én átöleltem a vállát.
– Csitt, kedvesem! Ez nem fog megtörténni, mert nem engedjük meg, hogy elfogjanak bennünket. Most pedig ébresszük föl Rosalindot, de egy szót sem neki erről. Még meg találna ijedni, ez a mi kettőnk titka marad, jó?
– Jó – egyezett bele Petra.
Gyengéden megcibálta Rosalind haját.
Úgy gondoltuk, először harapunk valamit, aztán megvárjuk, amíg besötétedik, s a csillagok után igazodva útnak indulunk. Petra szokatlanul csendes volt a vacsora alatt. Eleinte azt hittem, hogy az iménti beszélgetésünkön rágódik, ám kiderült, hogy tévedtem; egy idő múlva ugyanis föleszmélt gondolataiból, és csevegve kijelentette:
– Fura egy hely lehet az a Zealand. Mindenki, vagy majdnem mindenki képes gondolatképeket csinálni, és senki sem akar miatta bántani másokat.
– Ó, ezek szerint te társalogtál, amíg mi aludtunk, igaz? – jegyezte meg Rosalind. – Meg kell hagyni, ez jókora terhet levesz a vállunkról.
Petra elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta:
– Azért nem mindenki tökéletes benne; a legtöbben olyanok, mint te meg Dávid – mondta kedveskedően. – Ő azonban sokkal erősebb ebben mindenkinél, s van két kisbabája, és az a véleménye, hogy ők is kitűnőek lesznek, csak még túl kicsik hozzá. De olyan kiválóak szerinte ők sem lesznek, mint én. Azt mondja, hogy én mindenkinél erősebb gondolatképeket tudok csinálni – fejezte be önérzetesen.
– Ez nekem egy csöppet sem újság – mondta Rosalind. – Amit még ezután meg kell tanulnod, az az, hogy jó gondolatképeket csinálj, és ne csak zajosakat – hűtötte le az önbizalmát.
Petra azonban nem zavartatta magát.
– Azt mondja, hogy ha gyakorolom, még jobb leszek, és ha felnövök, gyerekeket kell szülnöm, akik ugyancsak erős gondolatképeket fognak csinálni.
– Persze, persze – mondta Rosalind keserűen. – De mi végre? Eddig azt láttam, hogy a gondolatképek csak bajt hoznak az emberre.
– De nem Zealandben – rázta meg a fejét Petra. Azt mondja, hogy ott mindenki akarja gyakorolni, és azok, akiknek gyengén megy, törik magukat, hogy tökéletesítsék a tudásukat.
Elgondolkoztunk. Eszembe jutottak Axel bácsi meséi azokról a helyekről a Fekete Partokon túl, ahol az elfajzottak azt tartják, hogy ők az igazi képmás, és rajtuk kívül mindenki mutáns.
– Ő azt mondja – folytatta Petra nyomatékkal – , hogy azok az emberek, akik csak szavakban képesek beszélni, sok mindentől meg vannak fosztva. Azt mondja, hogy ezek az emberek sajnálatraméltóak, mert akármilyen öregek lesznek is, nem bírják jobban megérteni egymást. Ezek örökre arra vannak kárhoztatva, hogy „egyszerre egyek" legyenek, ahelyett hogy „együtt gondolkodók" volnának.
– Nem merném azt állítani, hogy ebben a pillanatban szerfölött sajnálom őket – jegyeztem meg.
– Pedig ő azt mondja, hogy sajnálnunk kell őket, minthogy a gondolatkép-emberekhez képest sötét és korlátolt életet élnek jelentette ki Petra kissé szónokiasan.
Hagytuk, hadd fecsegjen. Sok mindennek, amit mondott, nehezen halásztuk ki az értelmét, s az is valószínű, hogy ő maga sem értette, miről van szó: egy dolog azonban napnál világosabban kitűnt, nevezetesen hogy ezek a zealandiak, bárkik és bárhol legyenek is, nem tartották magukat akárkinek. Egyre inkább meggyőződtünk róla hogy Rosalindnak igaza volt, amikor úgy vélte, hogy a „primitív" jelző a normális labradoriakra vonatkozott.
Ragyogó csillagfényben folytattuk utunkat a cserjések és bozótosok között, betartva a délnyugati irányt. Michael figyelmeztetését megszívlelve azon voltunk, hogy ne csapjunk zajt, és szemünket-fülünket nyitva tartottuk. Néhány mérföldön keresztül semmi sem törte meg a csendet, csak a nagylovak patáinak tompa dobaja, a lószerszámok meg a kasok halk nyikorgása és időnként egy-egy fölriasztott állatka riadt surranása.
Jó három óra elteltével elöl mintha összesűrűsödött volna a sötétség, és valóban: fekete falként sűrű erdő magasodott föl előttünk a távolban.
A sötétben lehetetlen volt megítélnünk az erdő sűrűségét. Az látszott a legokosabbnak, ha egyenesen nekivágunk, és ha az erdőhöz érve kiderül, hogy ott nem tudunk behatolni, követjük a szélét mindaddig, amíg áthatolható ritkást nem találunk.
Már csak százméternyire lehettünk a szélső fáktól, amikor a hátunk mögött minden figyelmeztetés nélkül lövés dörrent, és elfütyült mellettünk egy golyó.
A két ló riadtan megugrott. Kis híján kirepültem a kasból. Az ágaskodó lovak kötőféke hangos csattanással kettészakadt. A vezetékes ló megiramodott az erdő felé, de ott meggondolva magát balra kanyarodott. A miénk utána. Mi mást tehettünk volna, mint hogy behúzzuk magunkat a kasba, és próbálunk megkapaszkodni a ránk zúduló rög- és kőzápor közepette, amelyet az előttünk robogó ló patái vertek föl.
Mögöttünk újabb lövés dörrent, és a lovak még esztelenebb vágtába fogtak...
Jó mérföldön át tartott ez a súlyos, földrengető robogás. Ekkor elöl és félbalra is fölvillant egy-egy lövés. Lovunk a dörrenés hangjára oldalt hőkölt, és jobbra fordulva az erdő felé iramodott. A csapkodó gallyak elől még összébb zsugorodtunk a kasban.
Szerencsére olyan helyen hatoltunk be az erdőbe, ahol a nagyobb fák elég távol álltak egymástól, ennek ellenére fölért egy lázálommal ez a vágta a csapkodó és a kasokat tépdeső gallyak között. A nagyló a nagyobb fákat elkerülte, míg a kisebbeket valósággal lehengerelte a súlyával, hogy csak úgy ropogtak és röpködtek a nyomában a gallyak meg a növendék fák.
A ló kénytelen volt ugyan lassítani az iramán, riadt eltökéltsége azonban, hogy mielőbb kikerüljön a puskák lőtávolából, nem hagyott alább. Kezem-lábam és egész testem megfeszítettem, hogy ízzé-porrá nem zúzódjak a kasban, és alig mertem egy-egy pillanatra kidugni a fejem, nehogy valamilyen ág lenyakazzon.
Nem tudtam volna megmondani, vajon üldözőbe vett-e valaki bennünket, bár ez aligha látszott valószínűnek. Nem elég, hogy a fák között sűrűbb volt a sötétség, de egy közönséges ló minden bizonnyal fölhasította volna a hasát a nyomunkban hegyes nyársakként sokasodó facson-kokon.
Lovunk kezdett lecsillapodni; a vakvilágba való csörtetés helyett kezdte megválogatni az utat. Bal kéz felől egyszerre ritkulni kezdtek a fák. Rosalind kihajolt a kasból, megragadta a gyeplőt, és arrafelé nógatta a jószágot. Rézsúto-sán egy keskeny tisztásra jutottunk, ahol a fejünk fölött ismét fölragyogtak a csillagok. A szegényes fényben nem tudtuk eldönteni, hogy vágott csapás-e ez vagy természetes nyiladék. Egy percig tanakodtunk, hogy meg merjük-e kockáztatni az utat, de aztán úgy ítéltük meg, hogy amennyivel könnyebben üldözőbe vehetnek bennünket, mi is annyival könnyebben menekülhetünk előlük, így hát rátértünk a délnek tartó csapásra. Hirtelen ágak ropogására lettünk figyelmesek, s lövésre készen tartott íjjal arra fordultunk, de csak a másik nagyló csörtetett utánunk. Örvendező nyerítéssel tört elő a homályból, és elfoglalta helyét mögöttünk, mintha a kötőfék el sem szakadt volna.
A táj változatosabbá vált. A csapás hol megkerült egy kiálló sziklát, hol meredek vízmosások mélyén ereszkedett le, hogy keresztezzen egy-egy patakocskát. Hellyel-közzel fátlan mezőn vágtunk át, másutt a fák összeértek a fejünk fölött. Nem lehet azt mondani, hogy túl gyorsan haladtunk.
Számításaink szerint már mélyen a Peremvidék belsejében kellett járnunk. Kérdés, hogy üldözőink kockáztatni merik-e, hogy ide is kövessenek bennünket. Megpróbáltuk kikérni Michael tanácsát, de nem kaptunk semmi választ; gondoltuk, bizonyára alszik. Izgatottan tanakodtunk, nem jött-e már el az ideje, hogy megszabaduljunk árulkodó nagylovainktól, esetleg úgy, hogy őket előrezavarjuk a csapáson, mialatt mi gyalog más irányban vágunk át. De ahhoz, hogy elszánjuk magunkat erre a lépésre, jobban kellene ismernünk a helyzetünket. Dőreség lenne elhagyni állatainkat, mielőtt megbizonyosodunk róla, vajon üldözőinka Peremvidékre is utánunk jönnek-e; ebben az esetben viszont egykettőre beérnének bennünket, mivel fényes nappal sokkal nagyobb utat tehetnének meg, mint mi most.
A tetejébe fáradtak is voltunk, és egyáltalán nem csábított bennünket az a lehetőség, hogy gyalog caplassunk tovább. Még egy próbát tettünk, de nem sikerült kapcsolatba lépnünk Michaellal. A következő perc megfosztott bennünket a választás lehetőségétől.
Éppen olyan helyen bandukoltunk, ahol a fák összeértek a fejünk fölött, és sötét alagutat vontak körénk, amelyben a lovak csak lassan és óvatosan törtek utat maguknak. Hirtelen valami rám zuhant, és lenyomott a kas fenekére. Annyira váratlan volt a dolog, hogy szó sem lehetett az íj használatáról. A súlyos test szinte kiszorította belőlem a szuszt, majd szikraeső árasztotta el az agyamat, és ez volt a vég.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése