Újjászületés, XIV. fejezet

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Lassan tértem magamhoz, sokáig lebegve az ébrenlét és a kábulat mezsgyéjén.
Rosalind hívását hallottam, az igazi Rosalin-dét, aki belül lakozott, és oly ritkán mutatkozott meg. A másik, a gyakorlatias, a talpraesett lány alakját ő maga teremtette meg mások számára, de ez nem az ő lénye volt. Tanúja voltam, amikor érzékeny, riadt, ám elszánt gyermekként építeni kezdte. Talán mindannyiunknál korábban, ösztönösen megérezte, hogy ellenséges világ veszi körül, és eltökélte, hogy fölvértezi magát ellene. Fokozatosan, rétegről rétegre nőtt rajta a páncél. Láttam, hogyan tesz szert fegyvereire, és tanulja meg mesterien forgatásukat; figyeltem, milyen aprólékos gonddal szövi meg álarcát, amelyet aztán egy pillanatra sem vetett le, olyannyira, hogy már-már önmagát is becsapta vele.
Szerettem a mindenki számára látható lányt.
Szerettem sudár, karcsú termetét, nyaka ívelését, kicsiny, hegyes mellecskéit, hosszú, nyúlánk lábát; a mozgását, a kezéből áradó bizonyosságot, mosolyra derülő ajkát. Szerettem bronzarany haját, amely nehéz selyemként simult az ember kezébe, válla atlaszbőrét, arca bársonyát és teste melegségét, lehelete illatát.
Mindezeket könnyű volt szeretni, nagyon is könnyű: senki sem menekülhetett a bűvöletük alól.
És védelmükre öltötte magára a pajzsát: a függetlenség és közöny kérgét; a gyakorlatias, határozott megbízhatóságot, az érdektelenséget, a tartózkodást. Távolról sem azért, hogy szeretetet ébresszen maga iránt, sőt gyakorta sebzett velük, ám aki ismerte a miérteket és mikénteket, az sem csodálta őket, hacsak úgy nem, mint a művészet diadalát a természet fölött.
Most azonban az álca alatti Rosalind hívása szállt felém gyöngéden, gyámoltalanul; a páncél levetve, a szív mezítelenre vetkőzve.
És a szavak ezúttal is erőtlenek.
Vannak szavak, amelyek a költő kezében szürke egyszínűséggel képesek visszaadni a testi szerelmet, ám ami azon túl van, azzal gyarló erejük nem képes megbirkózni.
Szerelmem feléje áradt, s az ő szerelme felém. Az enyém simogató volt és elringató. Az övé cirógató. Köztünk minden távolság – és különbség – összezsugorodott és elenyészett. Lényünk találkozott, összeforrott és egymásba olvadt. Külön-külön megszűntünk létezni; e pillanatban csak egy lény létezett: kettőnk egy valósága. Szabadulás volt ez a magány cellájából; pillanatnyi életközösség, amely az egész világon megosztozott ...
Senki más nem ismerte a rejtett Rosalindot.
Még Michael és a többiek számára is csak futó pillanatokra villant elő. Sejtelmük sem volt róla, micsoda erőfeszítés árán született meg – a külső Rosalind. Senki sem ismerte az én édes, gyámoltalan, menedékre, gyöngédségre és szeretetre sóvárgó Rosalindomat; aki hirtelen megriadt attól, amit védelméül fölépített, ám attól még jobban retteg, hogy mezítelenül kell szembeszállnia a világgal.
Az időnek nincs jelentősége. Talán egy pillanatig tartott, amíg együtt voltunk. A pont fontossága a létében van; kiterjedése nincs.
Aztán megint önmagunk voltunk, és tudatomig valóságos dolgok kezdtek elhatolni: a borús, szürke égbolt, testem meglehetősen kényelmetlen helyzete, majd Michael aggódó érdeklődése, hogy mi történt velem. Nagy nehezen sikerült összeszednem a gondolataimat.
– Nem tudom. Kaptam egyet a kobakomra – válaszoltam – , de azt hiszem, most már jól vagyok, csak a fejem fáj, és átkozottul kényelmetlenül érzem magam.
És csak most jöttem rá, mi volt a kényelmetlenség oka. Még mindig a kasban ültem, de kétrét belegyömöszölve az ide-oda ingó alkalmatosságba.
Michael ettől nem lett okosabb. Rosalindhoz fordult.
– A fejünk fölötti ágakról vetették ránk magukat. Négyen vagy öten lehettek. Egyikük pontosan Dávid nyakába ugrott – felelte Rosalind.
– Kik? – firtatta Michael.
– Peremvidékiek – felelte a lány.
Megkönnyebbültem. Már-már azt hittem, hogy amazok kerítettek körül bennünket. A nyelvemen volt a kérdés, hogy most mi történik, de Michael megelőzött:
– Tirátok lõttek múlt éjjel?
– Igen – feleltem – , de tõlem másutt is lövöldözhettek.
– Nem, csak az az egy volt – mondta csalódottan. Azt reméltem, hátha hamis nyomra tévedtek. Bennünket összetrombitáltak. Úgy vélik, túlságosan kockázatos lenne kis csoportokban benyomulni a Peremvidékre. Körülbelül négy óra múlva kell egyesülnünk és indulnunk tovább. Vagy száz emberre számítanak. Úgy döntöttek, hogy ha peremvidékiekkel is összeütköznek, és alapos leckét adnak nekik, ezzel elveszik a kedvüket a késõbbi kellemetlenkedéstõl. Jobb, ha tüstént megszabadultok azoktól a nagylovaktól, különben sohasem tudjátok eltüntetni a nyomaitokat.
– Kissé elkésett jó tanács – replikázott Rosalind. – Én itt kuksolok összekötözött hüvelykujjakkal az elsõ nagyló hátán a kasban, Dávid pedig gúzsba kötve a másodikon.
Próbáltam megmozdulni, és csak most jöttem rá, mi az oka, hogy eddig sem sikerült.
– Petra hol van?- kérdezte Michael aggódva.
– Ó, neki kutya baja, itt ül mellettem a ló másik oldalán függő kasban, és nagyban barátkozik az emberével.
Mondjátok el pontosan, mi történt – követelte Michael.
– Hát, először a nyakunkba pottyantak, aztán egy egész sereg zúdult ki a fák közül, és megfékezték a lovakat. Leparancsoltak bennünket, Dávidot pedig leemelték. Majd miután egy darabig vitatkoztak maguk között, arra az elhatározásra jutottak, hogy megszabadulnak tőlünk. Visszaraktak hát bennünket a kasokba, mindkét lóra fölültettek egy-egy embert, és most visznek bennünket tovább azon az úton, amelyen eddig is haladtunk.
– Vagyis befelé a Peremvidékre?
– Úgy van.
– Nos, legalább az iránnyal nincs baj – mondta Michael. – Hogy viselkednek? Fenyegetően?
– Á, dehogy! Csak arra vigyáznak, nehogy meglépjünk. Mintha sejtették volna kilétünket, csak azt nem tudták pontosan, mit kezdjenek velünk. Elég sokat vitatkoztak erről, ám az volt az érzésem, hogy igazából a nagylovak érdekelték őket. Az, aki ezen a lovon ül, egészen ártalmatlannak látszik. Valamiféle fura kornolykodással beszélget Petrával. Alighanem gügye egy kissé az ipse.
– Nem tudnád kifürkészni, mi a szándékuk veletek?
– Már megkérdeztem tőle, de az a gyanúm, hogy ő sem tudja. Csak annyit mondtak neki, hogy vigyen el bennünket valahová.
– Hát... – Ezúttal mintha Michael is elvesztette volna magabiztosságát. – Ami azt illeti, azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk a végét, de nem árt, ha a tudtára adjátok, hogy a nyomotokban vagyunk.
És ezzel egyelőre visszavonult.
Ide-oda ficánkolva megfeszítettem az izmaimat. Kezem hátra volt kötve, a lábam azonban szabad volt, és nagy nehezen sikerült fölegyenesednem a himbálózó kasban. Az ember a másik kosárban szinte barátságosan szemlélte igyekezetemet.
– Hó! – állította meg a nagylovat.
Most már arra is képes voltam, hogy körülnézzek. Ligetes tájon haladtunk, a sűrű erdőt magunk mögött hagyva, és elég volt egy pillantás, hogy meggyőződjek: apám joggal beszélt a normalitás megcsúfolásáról ezen a vidéken. Egyetlen fát sem tudtam teljes biztonsággal azonosítani. Ha a törzset fölismertem, a korona nem illett hozzá; vagy ha az ágakat néztem, a kéreg, amelyből kinőttek, idegen volt tőlük, mint ahogy a lomb is, amelyet hordoztak. Bal felől egy darabon derék vastagságú szederindák sűrű szövevénye zárta el a kilátást, ásónyi tüskékkel. Másutt a talaj öklömnyi kavicsokkal borított száraz folyómederre emlékeztetett, ám a kavicsokról kiderült, hogy szorosan egymás mellett nőtt gömbölyű gombák. Láttam fákat, amelyek lágy törzsükkel képtelenek voltak egyenesen megállni, s a föld felszínén kúsztak tova. Imitt-amott törpe fák tűntek elő csoportosan; aszott, bütykös törzsük több száz évesnek mutatta őket.
Lopva megint a másik kasban ülő emberre pillantottam. Semmi rendelleneset nem fedeztem föl rajta, azonkívül, hogy istentelenül szutykos volt ő is, akárcsak rongyos göncei meg gyűrött kalapja. Elkapta vizsla tekintetemet.
– Sose voltál még a Peremvidéken, fiam? – érdeklődött.
– Soha – feleltem. – Mindenütt ilyen? Elvigyorodott, és megrázta a fejét.
– Egyik darabja sem hasonlít a másikra. Ezért Peremvidék a Peremvidék; itt még szinte semmi sem nő a norma szerint.
– Még? – kaptam föl a fejem.
– Hát. Merthogy idővel helyrezökken minden. A Vadország is Peremvidék volt valaha, de most már megállapodott valamennyire; mint ahogy az a vidék is, ahonnan jösztök, egykor Vadország volt, és mostanra még amannál is inkább rendbejött. Az isteni türelem játéka szerintem, bár meg kell hagyni, nem sieti el a dolgot.
– Mármint az Isten? – mondtam kétkedőén.
– Minket mindig arra tanítottak, hogy a Peremvidéken az Ördög az úr. Megcsóválta a fejét.
– Ezt csak bebeszélik nektek odajt. Egy szó sem igaz belőle, fiam. A ti vidéketek az, ahol a vén Ördög csámborog, és keresi a maga embereit. Gőgösek, az az igazság. Az Igaz Képmás meg minden... A Régi Emberekre akarnak hasonlítani. Semmit sem okultak a Csapásból... A Régi Emberek is azt gondolták, hogy ők a világ teteje. Eszméik voltak, elveik; meg voltak győződve róla, hogy tudják, miként kell kormányozni a világot. Csak azt kell tenni, hogy kényelmesen berendezzék maguknak, és hagyni, hogy mindenki jól érezze magát benne, mert ugyebár ők csak jobban tudják, mint az Isten.
Megrázta a fejét.
– De nem mentek semmire, fiam. Hogy is mehettek volna? Nem ők voltak az Isten utolsó szava, mint hitték. Istennek nincs utolsó szava. Ha volna, meghalna. De él, és változik meg nő, mint minden, ami él. így hát amikor azt hitték, hogy mindent szépen elrendeztek örökre szóló terveik szerint, nyakukra zúdította a Csapást, hogy emlékeztesse őket: az élet változás. Mert az Úr látta, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné, összekeverte hát a paklit, hátha az új osztás jobban sikerül.
Elmélázott egy percre azon, amit mondott, aztán folytatta:
– Lehet, hogy nem eléggé keverte meg. Itt-ott mintha összetapadtak volna a lapok. Például ott, ahonnan jösztök. Ők is ugyanott folytatják, még mindig abban a hitben élnek, hogy ők az utolsó szó, még mindig a bőrükből bújnak ki, hogy olyanok maradjanak, amilyenek, és pontosan olyan állapotokat kutyulnak össze, mint amik legutóbb is nyakunkra hozták a Csapást. Egy napon az Úr meg fogja elégelni, hogy képtelenek tanulni a leckéből, és meg fogja mutatni nekik, hogy van még egy-két trükk a tarsolyában.
– Ó! – hangzott az én homályos, ám biztonságos állásfoglalásom. Furcsának éreztem, rhennyi embernek van határozott, noha ellentmondó elképzelése Isten akaratáról.
Útitársam, úgy látszik, nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy sikerült megértetnie velem álláspontját. Karját körülhordozta az elfajzott tájon, és egyszerre szemembe ötlött az ő szabálytalansága is: jobb kezéről hiányzott az első három ujja.
– Egykor majd csak leülepszik valami ebbõl – nyilatkoztatta ki. – Valami más és új növényeken új állatok nevelkednek. A Csapás arra kellett, hogy összerázzon mindent, s ezzel új kezdet lehetõségét teremtse meg számunkra.
– De ott, ahol képesek kitenyészteni a fajtiszta vonalat, az elfajzottakat megsemmisítik – vetettem közbe.
– Legalábbis megpróbálják, s azt hiszik, sikerül nekik – felelte. – Csökönyösen ragaszkodnak hozzá, hogy megtartsák a Régi Emberek normáit. De hát megtartják-e, meg tudják-e tartani? Honnan tudják, hogy a terményeik, a gyümölcseik, a zöldségeik ugyanazok? Vagy tán nincsenek viták? És a legtöbbször nem az szokott-e történni, hogy a.végén a legbõvebben termõ fajtát ismerik-el? Vagy talán nem keresztezik a szarvasmarháikat, hogy ellenállóbb, nagyobb tej-és húshozamú fajtát tenyésszenek ki? Persze a legszembetûnõbb Elfajzásokat kiirthatják, de vajon biztos-e, hogy a Régi Emberek a mostani fajták bármelyikére ráismernének? Én egyáltalán nem vagyok biztos benne. Mert lehetetlen útját állni. Gátolhatod, írthatod, lassíthatod vagy eltorzíthatod, ahogy kedved tartja, de hiába, újra és újra fölüti a fejét. Nézd csak ezeket a lovakat.
– Ezeket szentesítette a kormány – siettem megjegyezni.
– Persze. Hisz éppen ezt magyarázom – mondta.
– De ha mindenképpen utat tör magának, akkor mire jó a Csapás? – ellenkeztem.
– Az élet minden formája szüntelenül változik – mondta – , kivéve az embert, vegyük akár a Régi Embereket vagy a te fajtádat, ha csak rajtuk múlik. Minden változást eltipornak. Eltorlaszolják az utat, és megmerevítik a fajt, mivel meg-átalkodottságukban azt hiszik, hogy az ő fajtájuk maga a tökély. Meggyőződésük, hogy ők és csakis ők az Igaz Képmás; nomármost, ha a képmás valóban igaz, akkor ők maguk az Isten, és mint Isten, följogosultnak érzik magukat, hogy kijelentsék: eddig, és ne tovább! Ez az ő nagy bűnük: ki akarják szorítani az Életből az életet.
Az utolsó néhány mondatnak, a megelőzőektől eltérően, volt olyan csengése, hogy fölébredt bennem a gyanú: megint egy hitvallással hozott össze a sors. Jobbnak láttam hát, ha gyakorlatibb mederbe terelem a beszélgetést, s megkérdeztem, miért fogtak el bennünket.
Nem tudta pontosan megmondani, de megnyugtatott, hogy minden idegennel ezt teszik, aki a Peremvidékre teszi a lábát. S Meghánytam-vetettem magamban, amit mon-i dott, aztán újfent kapcsolatba léptem Michael-lal.
– Mit tanácsolsz, mit mondjunk nekik? – érdeklődtem. – Gondolom, vizsgálatnak vetnek alá. Ha látni fogják, hogy testileg normálisak vagyunk, kell valamilyen okát adnunk, miért menekülünk.
– Legjobb, ha megmondjátok nekik az igazat, csak kisebbítve. Bagatellizáljátok el, mint Katherine és Sally. Csak annyit kössetek az orrukra, amennyi föltétlenül szükséges – ajánlotta.
– Rendben van – egyeztem bele. – Megértetted, Petra? Azt mondd nekik, hogy csakis Rosalindnak meg nekem tudsz gondolatképeket csinálni. Michaelról meg a zealandiakról egy szót se.
– A zealandiak úton vannak, hogy segítsenek. Most már nincsenek olyan messze, mint azelőtt – közölte velünk bizalmasan.
Michael tamáskodva fogadta ezt a hírt.
– Mindez nagyon szép, ha képesek rá. De nehogy megemlítsd nekik.
– Nem fogom – fogadkozott Petra.
Megvitattuk magunk között, hogy eláruljuk-e két őrzőnknek, miszerint üldözőink a nyomunkban vannak, és arra jutottunk, hogy ártani nem ártunk vele.
Az ember a másik kosárban semmi meglepetést nem árult el a hír hallatára.
– Helyes. Ez kapóra jön nekünk – mondta. De nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni, s némán folytattuk utunkat.
Petra megint társalogni kezdett távoli barátnőjével, és most már kétségtelen volt, hogy a távolság zsugorodott közöttünk. Petrának nem kellett olyan fejbevágó erőfeszítést tennie, hogy elérje őket, és én is, ha megerőltettem magam, először voltam képes foszlányokat elkapni a másik fél közlendőiből. Rosalind szintén. Erejét megfeszítve az ismeretlen felé küldött egy kérdést. Az fölerősíthette a maga adását, mert tisztán fogtuk minden gondolatát, mennyire örül, hogy sikerült kapcsolatba lépnünk, és szeretne többet megtudni, mint amennyit Petra közölni tudott vele.
Rosalind, amennyire tudta, leírta jelen helyzetünket, s hozzátette, hogy megítélésünk szerint nem forgunk közvetlen veszélyben. A másik azt tanácsolta:
– Legyetek óvatosak. Bármit mondanak, hagyjátok rájuk, és igyekezzetek időt nyerni. Hangsúlyozzátok, mekkora veszély fenyeget benneteket saját népetektől. Nehéz persze tanácsotadni a horda ismerete nélkül. Egyes elfajzott törzsek irtóznak a normális külsőtől. Nem árt, ha eltúlozzátok, belül mennyire elüttök a tieitektől. De a legfontosabb a kislány. Vigyázzatok rá mindenáron. Ilyen fiatalkorban még sohasem tapasztaltunk ekkora kisugárzó erőt. Mi a neve?
Rosalind betűképekben továbbította a nevét. Majd megkérdezte:
– De ti kik vagytok? Mi az a Zealand?
– Mi vagyunk az Új Emberek, olyanok, mint ti. Akik képesek együttgondolkodni. Mi vagyunk azok, akik új világot fogunk építeni, másmilyent, mint a Régi Emberek vagy a vadak.
– Ti lennétek az Isten szándéka szerint való emberek? – szúrtam közbe, úgy érezve, hogy megint ismerős talajon járok.
– Erről nem tudok. Ki tudja? Egy biztos, hogy képesek vagyunk jobb világot fölépíteni, mint a Régi Emberek. Ezek az emberszabású értelmes lények alig előbbvalók a vadaknál; maguknak éltek a másiktól elzárva, és csak gyarló szavak útján érintkeztek egymással. Érzelmeket még csak ki tudtak néha cserélni, a közös gondolkodásra azonban képtelenek voltak. Primitív körülmények között elboldogultak valahogy, akár az állatok; ám minél bonyolultabb világot teremtettek maguknak, annál kevésbé tudtak úrrá lenni fölötte. Semmi eszközük nem volt a közmegegyezésre. Kis egységekben megtanultak építőén együttműködni; nagy egységekben azonban csak rombolásra voltak képesek. Mohón előretörtek, de aztán nem vállalták a felelősséget azért, amit létrehoztak. Hatalmas problémákat – teremtettek, fejüket azonban a tehetetlen hit homokjába dugták. Nem volt ugyanis igazi kapcsolat, megértés közöttük. Jó, ha a lelkes állat szintjét megközelítették. Kudarcra voltak kárhoztatva. Ha nem idézik magukra a Csapást, amely csaknem egy szálig elpusztította őket, akkor az állatok nemtörődömségével addig szaporodnak, amíg a szegénység és a nyomorúság, végül az éhség és a barbárság fertőjébe süllyednek. Akár így, akár úgy, halálra voltak ítélve, mivel fajtájuk nem volt életrevaló.
Megint csak arra kellett gondolnom, hogy ezek a zealandiak milyen nagyra tartják magukat. Az én nevelésemmel nehezen tudtam megemészteni ezt a Régi Emberek iránti tiszteletlenséget. Míg ezen rágódtam, Rosalind megkérdezte :
– És ti? Ti honnan származtok?
– Őseinknek az volt a szerencséjük, hogy egy szigeten, helyesebben két szigeten éltek némi elzártságban. Itt sem kerülték el persze a Csapást és következményeit, bár ezek nem érték őket olyan hevességgel, mint a legtöbb vidéket, viszont a világtól elzárva szinte a barbárság fokára süllyedtek vissza. Aztán egyszer csak valami módon megszületett az az emberfajta, amely együtt képes gondolkodni. Idővel azok, akik a legfejlettebb fokon bírták ezt a képességet, olyanokban is kifejlesztették, akikben éppen hogy csak megcsillant a szikrája. És csak természetes, hogy mindenki, aki ki tudta cserélni gondolatait, egymás között házasodott, s ezáltal tovább erősödött ez a vonal.
Később másutt is ráakadtak olyanokra, akik gondolatképeket tudtak csinálni. Ekkor kezdték csak megérteni, milyen szerencsés sors jutott osztályrészükül; az együttgondolkodást ugyanis még ott is üldözik, ahol a testi elfajzásokkal nem sokat törődnek.
Hosszú ideig semmit sem tehettünk, hogy segítsünk a más tájakon élő sorstársainkon, ámbár ezek közül egyesek megpróbálták, hogy csónakon Zealandba evezzenek, s volt, akinek sikerült is, később azonban, amikor újból szert tettünk gépekre, sokakat sikerült kimentenünk. Most már mindig ezt tesszük, valahányszor kapcsolatba lépünk valakivel, eddig azonban még nem volt rá példa, hogy ilyen távolságokat kelljen áthidalnunk. Még mindig nehezemre esik elérni odáig. Napról napra könnyebb lesz, de most abba kell hagynunk. Vigyázzatok a kislányra. Mert ilyen még nem volt, és hallatlanul fontos. Védjetek meg bármi áron.
A gondolatképek elenyésztek, és egy pillanatra csak az üresség maradt utánuk. Aztán Petra lépett be. Hogy az egészet megértette-e, nem tudom, az utolsó gondolatot viszont kétségtelenül elkapta.
– Rólam van szó – jelentette ki önelégülten és fölösleges hevességgel.
Csak lassan tértünk magunkhoz a megrázkódtatásból.
– Vigyázz, te haszontalan kölyök! Még nem akadtunk össze Szőrös Jankóval – csillapította Rosalind. Michael – tette hozzá – , eljutott hozzád is ez a társalgás?
– Igen – jött a válasz Michaeltól árnyalatnyi fenntartással. – Az az érzésem, mintha kioktatna. Mintha gyerekeknek magyarázna. És még mindig pokoli messzeségből érkezik a szava. Nem is tudom, képesek-e ennyi idő alatt a segítségetekre sietni. Hiszen néhány perc múlva a nyomotokba eredünk.
A nagylovak kitartóan dübögtek alattunk. A táj nyugtalanító, sőt ijesztő volt olyanok számára, akikbe belenevelték a forma iránti tiszteletet. Igaz, hogy csak elvétve akadtak olyan fantasztikus alakzatok, amilyenek Axel bácsi szerint délen burjánoznak; viszont olyanra is ritkán akad-'tunk, ami ismerős vagy kivált szabályszerű lett volna. Úgy össze volt zagyválva minden, hogy a végén már azt sem tudtuk volna megmondani egy fáról, hogy elfajzott-e, vagy csak kereszteződött, és szinte föllélegeztünk, amikor magunk mögött hagytuk az erdőt, és egy ideig nyílt terepen folytattuk utunkat. Holott a bokrok itt sem tűntek ki egyneműségükkel vagy fölismerhetőségükkel, és a fű is rengeteg furcsaságot kínált.
Csupán egyszer álltunk meg, hogy együnk-igyunk valamit, akkor is csak félórácskára. Vagy két óra múlva, miután néhány erdőfolton átvergődtünk, egy közepes folyó állta utunkat. Ezen az oldalon az egyenletes talaj hirtelen meredeken bukott alá a vízparthoz; a túloldalon lapos, vöröses sziklák sorakoztak.
A folyás iránt fordultunk, s a magas partvonalat követtük. Negyedmérföldnyivel lejjebb, egy istentelenül elfajzott fa mellett, amelynek körte alakú törzsén seprűként meredeztek fölfelé az ágak, vízmosás vágta ketté a meredek partot, utat nyitva lovainknak lefelé a vízhez. Rézsűt átgázoltunk a folyón, s két szikla között fölkapaszkodtunk a túlsó partra. Ott derült ki, hogy a sziklák közötti résen csak üggyel-bajjal tudunk átvergődni, a kasok kétfelől horzsolták a szűk hasadék falát. Jó pár száz méteren át vesződtünk így, amikor végre az út egy szintbe emelkedett a mezővel.
Ott, ahol a szirtfalak parttá laposodtak, hétnyolc ember várakozott íjakkal a kezében. Álmélkova meredtek a nagylovakra, és már-már elinaltak a láttukra. Melléjük érve megtorpantunk.
A férfi a túlsó kasból fölkapaszkodott a nyeregbe, és hozzám hajolva egy hosszú késsel elvágta csuklómon a kötelet.
– Nosza, fiú, lefelé! – mondta.
Petra és Rosalind már kapaszkodott is le az elülső nagylóról. Mihelyt földet értem, emberünk csettintett, és méltóságteljes dübörgéssel mindkét nagyló megindult. Petra riadtan belecsimpaszkodott a kezembe, a toprongyos, torzonborz íjászokat azonban még mindig lekötötték a lovak.
A csoportban nem volt semmi félelemgerjesz-tő. Az egyik íjat szorongató kézen hat ujj volt; az egyik embernek olyan- volt a feje, akár egy sima, barna tojás: egy árva hajszál sem díszítette sem a fejét, sem az arcát; egy másik hatalmas kezekkel-lábakkal volt megáldva; a többiek hibáit, ha egyáltalán voltak, elrejtették előlünk a gönceik.
Rosalinddal megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy nem azokkal a szörnyekkel hozott össze a sors, amilyenekre félig-meddig elkészültünk. Petrán is látszott, hogy örül: senki sem emlékezteti Szőrös Jankó belérögződött alakjára. Mihelyt a lovak eltűntek fönt az erdőbe vezető ösvény végén, az emberek figyelme egyszerre felénk fordult. Ketten intettek, hogy kövessük őket, a többiek hátramaradtak.
Egy kitaposott ösvény vezetett lefelé a fák között, amely pár száz méterrel odébb egy tisztásba torkollott. Jobb kéz felől újból föltűntek a mintegy tizenkét méter magasba nyúló vöröses sziklák. Ezúttal hátulról pillantottuk meg a folyót szegélyező sziklafalat, amelynek az egész felülete lépszerűen tele volt lyuggatva, s a magasabban tátongó nyílások szájához ágakból durván össze-eszkábált hágcsók támaszkodtak.
Elöl a sima térség zsúfolva volt kezdetleges kunyhókkal és sátrakkal. Közöttük itt-ott kicsiny tábortüzek füstölögtek. Néhány toprongyos férfi és jóval több lompos nőszemély tettvett nem túl nagy buzgalommal.
A kalyibákat és szeméthalmokat kerülgetve a legnagyobb sátorhoz vezettek bennünket. Ez egy öreg kazalponyva volt – bizonyára az egyik rajtaütés során szerzett zsákmány – , husángokból összekötözött vázra kifeszítve. Közeledtünk-re a bejárat mögött, egy hokedlin ülő alak ránk emelte a pillantását. Arcát meglátva hirtelen elállt a lélegzetem a rémülettől: mintha az apámmal kerültem volna szembe. A következő percben fölismertem benne azt a „pókembert", akit hét vagy nyolc évvel azelőtt Waknukban mint foglyot megcsodáltam.
Két kísérőnk az ember színe elé taszigált bennünket. Ez mindhármunkat sorra végigmért. Szeme föl-alá siklott Rosalind magas, karcsú alakján, azzal a kifejezéssel, amely egyáltalán nem volt ínyemre, de Rosalindnak sem. Aztán rám emelte a tekintetét, és figyelmesen vizsgálgatott, s mint aki meg van elégedve az eredménnyel, bólintott.
– Emlékszel rám? – szólított meg.
– Igen – feleltem.
Tekintete lesiklott az arcomról. Tétován végigpásztázta a kunyhók és kalyibák tömkelegét, majd visszatért hozzám.
– Kicsit más, mint Waknuk, mi? – mondta.
– Más – bólintottam. Hosszan elmélázott, aztán:
– Tudod, ki vagyok? – szögezte nekem.
– Azt hiszem, igen. Azt hiszem, kitaláltam – feleltem.
Egyik szemöldökét kérdően a magasba rántotta.
– Apámnak volt egy bátyja – mondtam. – Azt hitték, normális, amíg el nem érte a három vagy négyéves kort. És akkor visszavonták a bizonyítványát, őt pedig elküldték.
Tétován bólintott.
– Majdnem így volt – mondta. – Csakhogy az anyja szerette őt. A dajkája is rajongott érte. Ezért amikor érte jöttek, neki már hűlt helyét találták, amit persze szépen eltussoltak. Az egész ügyre fátylat borítottak, mintha mi sem történt volna. – Emlékeiben kutatva elhallgatott. – Az elsőszülött fiú – tört ki belőle – az örökös. Waknuk engem illet. Enyém is lett volna, ha nincs ez –lökte előre öles karját, rajta felejtve egy pillanatra a tekintetét. Aztán leengedte, és fürkészőn rám nézett.
– Tudod, milyen hosszúnak kell lennie egy emberi karnak?
– Nem én – ráztam meg a fejem.
– Én sem tudom. De Rigóban van valaki, aki tudja, valaki, aki szakértője az Igaz Képmásnak, így hát fuccs Waknuknak, és én kénytelen vagyok vadak közt élni a vadak életét. Te vagy a legöregebb fiú?
– Az egyetlen fiú – feleltem. – Volt egy második is, de...
– Nem kapott bizonyítványt, mi? Bólintottam.
–Így hát téged is kisemmiztek Waknukból!
Ez a szempont sohasem okozott nekem gondot. Nem hiszem, hogy valaha is komolyan számítottam rá, hogy én fogom örökölni Waknukot. A szüntelen bizonytalanság, az aggodalom, sőt már-már bizonyosság, hogy egyszer fölfedeznek. Elég sokáig hordoztam magamban ezt az aggodalmat, hogy meg tudjam érteni az ő keserűségét. Most, hogy minden eldőlt, örültem, hogy sikerült ép bőrrel megúsznom, s ezt meg is mondtam neki. Nem hatódott meg tőle. Elgondolkodva méregetett.
– Nincs elég bátorságod harcolni azért, ami jog szerint a tiéd, mi? – vélekedett.
– Ami jog szerint a magáé, az nem lehet jog szerint az enyém – szögeztem le. – Csak azt akartam mondani, hogy több mint elegem van az örökös rejtőzködésből.
– Itt mindannyian rejtőzködve élünk – mondta.
– Lehetséges – hagytam helyben. – De itt mindenki önmaga lehet. Senki sem kényszerül alakoskodásra. Hogy éjjel-nappal önmagát figyelje, és kétszer is meggondolja, mielőtt szóra nyitja a száját.
Kimérten bólintott.
– Hallottunk rólatok. Ne firtasd, hogyan – mondta. – Csak egyet nem értek: miért loholnak utánatok ekkora erővel?
– Szerintem azért – magyaráztam – , mert mi sokkal jobban aggasztjuk őket, mint a szokásos elfajzók, minthogy bennünket semmi sem árul el. Gondolom, szerintük sokkal többen lehetünk, mint ahányra rájöttek, és azért akarnak a kezükbe kaparintani, hogy ezt kicsikarják belőlünk.
– És most ennyivel is több ok rá, hogy ne kerüljetek a karmaik közé – tette hozzá.
Észrevettem, hogy Michael is belépett, és Rosalind felelget neki, és mivel egyszerre nem tudok két beszélgetésre figyelni, ráhagytam a lányra.
– Ezek szerint követik a nyomotokat a Peremvidékre? Hányan vannak? – kíváncsiskodott a vallatom.
– Nem tudom bizonyosan – feleltem tétován, azon gondolkodva, hogyan játszhatnánk ki legjobban a kártyáinkat.
– Ahogy hallom, megvan rá a módotok, hogy megtudjátok – nézett rám fürkészően.
Vajon mennyit tudhat rólunk – találgattam magamban , és vajon tudomása van-e Michael-ról is, bár ez nem látszott valószínűnek. Fürkésző tekintetét rám szögezve folytatta:
– Jobb, ha nem járatod velünk a bolondját, te fiü. Hisz ti kelletek nekik, s a ti nyomotokban járavész. Mi közünk hozzá, mi történik veletek? Mibe kerül rátok uszítani a kopóitokat?
Petra elértette a célzást, és begyulladt.
– Több mint száz ember – szólta el magát. A férfi egy pillanatra rávetette elgondolkodó tekintetét.
– Lám, mégiscsak van odaát is valaki, bár ebben nem is kételkedtem – jegyezte meg és bólintott. – Száz ember nem kis erő hármótok ellen. Nem kis erő... értem... – Felém fordult. – Az utóbbi időben, ugyebár, az a hír járta, hogy a Peremvidék mozgolódik?
– Igen – ismertem be. Elvigyorodott.
– Így hát kapóra jön nekik. Először szánják rá magukat, hogy ránk törjenek, és persze csak úgy mellékesen benneteket is elkapjanak. Mert hát, ugyebár, titeket üldöznek? Milyen messzire jutottak eddig?
Megkérdeztem Michaelt, aki elmondta, hogy a fő erők még mindig néhány mérföldnyire vannak attól az egységtől, amely tűz alá vett bennünket, és megriasztotta a nagylovakat. Nem volt könnyű a velem szemben ülő embernek is érthetően elmagyaráznom a helyzetet. Ő méltányolta is az igyekezetemet, és nem mutatta, mintha túlságosan izgatta volna a dolog.
– Apád is velük van? – szögezte nekem.
Ez volt az a kérdés, amelyet ez idáig óvakodtam föltenni Michaelnak. Most sem kérdeztem meg. Ehelyett tartottam egy kis szünetet, aztán tagadólag megráztam a fejem. Szemem sarkából észrevettem, hogy Petra szólni akar, de Rosalind idejében belefojtja a szót.
– Kár – mondta a pókember. Jó ideje reménykedem benne, hogy egyszer egyenlő feltételekkel nézhetek szembe az apáddal. A hallottak alapján azt kellett hinnem, hogy ő is ott van. Lehet, hogy nem is az az elszánt bajnoka az Igaz Képmásnak, mint hírlik. – Nem vette le rólam merev, átható tekintetét. Akár egy kézszorítást, fölfogtam Rosalind megértő együttérzését, hogy nem tettem föl a kérdést Michaelnak.
Aztán a férfi minden átmenet nélkül levette rólam a tekintetét, és Rosalind felé fordult. A lány viszonozta pillantását. Lényéből nyílt magabiztosság áradt, és hosszú másodpercekig farkasszemet nézett a férfival rebbenéstelen, hideg tekintettel. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre megtört. Pillantása lehanyatlott. Elpirult. A férfi elmosolyodott.
– De tévedett, ha azt hitte, hogy ő, az erősebb jellem diadalmaskodott és kényszerítette megadásra a másikat. A félelem, az iszony törte meg belülről a lány ellenállását. Agyában, mint tükörben, megpillantottam a férfi szörnyeteggé torzult alakját. A mélyen elásott szorongások fölszínre törtek a lányban, és megtelt rémülettel; nem a nő ellágyulása volt ez a férfi előtt, hanem a gyermek irtózata a szörnyeteg láttán. Petra is elkapta az akaratlanul elővillanó képet, s az iszonyat éles sikolyban tört ki belőle.
Rávetettem magam az emberre, aki a lendülettől székével együtt fölborult, és elterült a földön. Hátunk mögül a két férfi utánam vetette magát, de sikerült egy jót behúznom, mielőtt lefogtak volna.
A pókember fölült, és az állat tapogatta. Arca mosoly nélküli vigyorra rándult.
– Ez becsületedre válik – ismerte el – , de mit érsz vele? – Föltápászkodott hórihorgas lábaira. – Nem volt szerencséd látni az itteni asszonynépet, igaz, fiú? Nézd csak meg őket, ha majd elmegy közéjük. Akkor talán jobban megérted. Aztán meg ennek lehet gyereke. Már jó ideje esz a fene egy-két gyerek után, még ha rendszerint az apjukra ütnek is egy kicsit. – Elvigyorodott, aztán rám förmedt: – Jobb, ha nem hepciáskodsz, fiú. Légy okos. Én nem szoktam második lehetőséget fölkínálni.
Az emberekhez fordult, akik fogva tartottak.
– Penderítsétek ki – parancsolt rájuk. – És ha nem értené meg, hogy kívül tágasabb, puffantsátok le.
Hátraarcot csináltak velem, és kituszkoltak. A tisztás szélére étve egyikük a bakancsa orrával segített rá az egyik ösvényre.
– Aló mars! – buzdított. Föltápászkodtam és hátrafordultam, de az egyik ember megfeszített íjjal célzott rám. Fejével sürgetően intett. Mit volt mit tenni, megindultam s mentem néhány méternyit, amíg a fák el nem takartak. S tüstént visszalopakodtam.
Ők épp erre vártak. De nem lőttek le; ehelyett alaposan helybenhagytak, és a bokrok közé vetettek. Arra még emlékszem, hogy a levegőben repültem, de hogy hogyan értem földet, arra már nem...