Újjászületés, XVI. fejezet

TIZENHATODIK FEJEZET

A két lány kíváncsian és gyanakvón méregette egymást. Sophie tekintete végigsiklott Rosalindon, rozsdabarna gyapjúruháján, a rávarrott barna kereszten, és egy pillanatra mohón megpihent a bőrcipőkön: Aztán saját puha bocskoraira és rövid, elnyűtt szoknyájára pillantott. Vizsgálódása közben új foltokat fedezett föl a blúzán, amelyek félórával korábban még nem voltak ott. Cseppnyi szégyenérzet nélkül lehúzta magáról, és beáztatta hideg vízbe. Aztán Rosalindhoz fordult.
– Tüntesd el azt a keresztet. Róla is – vetett egy oldalpillantást Petrára. – Ez egyből elárul benneteket. Mi, nők itt, a Peremvidéken nem nagyon érezzük, hogy jó szolgálatot tett volna nekünk. No meg a férfiak se rajonganak érte.
– Nesze – vett elő egy apró, keskeny élű kést az egyik fülkéből, és Rosalind felé nyújtotta.
Ez némi vonakodással vette kézbe. Pillantása a késről a keresztre vándorolt, amely minden eddig viselt ruhájának elmaradhatatlan tartozéka volt. Sophie nem vette le róla a tekintetét.
– Valaha én is viseltem. De rajtam se segített – mondta.
Rosalind, még mindig kissé tétován, rám nézett. Bólintottam.
– Ezen a tájon nem nagyon szeretik, ha valaki az Igaz Képmásra esküszik. Sőt alighanem magára idézi a bajt – pillantottam Sophie felé.
– Igaz – erősítette meg. – Nem pusztán ismertetőjelet, hanem kihívást látnak benne.
Rosalind fölemelte a kést, és még mindig vonakodva fejteni kezdte a varrást.
Sophie-hoz fordultam.
– És most mi legyen? Nem volna tanácsos még virradat elõtt minél messzebbre jutni innen? Sophie, a blúzát öblögetve, megrázta a fejét.
– Nem. Bármelyik percben fölfedezhetik. Akkor pedig megindul a kutatás. Azt fogják hinni, hogy te ölted meg, és mindhárman bevettétek magatokat az erdõbe. Eszükbe sem jutna, hogy itt keressenek, nem igaz? Viszont az egész környéket át fogják fésülni utánatok.
– Vagyis maradjunk itt? – kérdeztem. Bólintott.
– Két, legfeljebb három napig. S ha beszüntetik a hajszát, biztonságba helyezlek benneteket. Rosalind elgondolkodva fölpillantott.
– Miért teszed mindezt? – kérdezte.
Én sokkal gyorsabban, mint szavakkal lehetségesvolna, mindent elmondtam neki Sophie-ról meg a pókemberről. A magyarázat azonban nem elégítette ki teljesen. A két lány továbbra is sandán méregette egymást a pislákoló fényben.
Sophie belevágta blúzát a vízbe, hogy csak úgy loccsant. Lassan fölegyenesedett. Rosalind felé hajolt, fekete hajfürtjei meztelen keblére hullottak, szeme résnyire szűkült.
– Vigyen el az ördög – sziszegte ádázul. – Kopj le rólam, a fene esne beléd!
Rosalind teste ugrásra készen megfeszült. Én közelebb léptem, hogy bármelyik pillanatban közéjük vethessem magam. Hosszú másodpercekig álltunk így szoborrá dermedve. Sophie elhanyagoltan, félmeztelenül rongyos szoknyájában, akár egy ugrásra kész tigris; Rosalind barna ruhájában, amelyről a kereszt lefejtett bal szárnya előrefityegett, a gyertyafényben megcsillanó bronz hajával, szép fejét fölvetve, hiúzéberséggel a tekintetében. Aztán a vihar egyszerre elvonult, a feszültség elernyedt. Az indulat heve kialudt Sophie tekintetéből, de ő maga nem mozdult. Ajka keserű fintorra görbedt, egész testében remegett.
– Vigyen el az ördög! – fakadt ki újból. Csak rajta, nevess ki! Nevess ki, mert én akarom őt, én! – A torkából, fojtottan fölnevetett. – De mi értelme van? Egek, mi értelme van ennek? Ha téged nem is szeretne, mire menne velem, így?
Arcai a kezébe temette, s egész testében remegve úgy maradt egy pillanatig, aztán hátat fordított, és a vacokra vetette magát.
A homályos zugba meredtünk. Egyik bocskora leesett a földre. Előtűnt szurtos lába, földszínű talpa s rajta a hat ujj. Rosalindra néztem. Tekintetében bűntudat és irtózat keveredett. Ösztöne azt parancsolta, hogy hozzá siessen. Én azonban tagadólag intettem a fejemmel, erre tétován visz-szaereszkedett a székére.
A barlangban nem hallatszott más, csak a kétségbeesett, vigasztalan szipogás meg a vízcseppek koppanása.
Petra ránk pillantott, aztán a vackon vergődő alakra, majd ismét ránk várakozóan. Miután egyikünk sem mozdult, úgy vélte, őt illeti a kezdeményezés. A fekvőhelyhez lépett, és aggódva mellé térdelt. Kezét puhatolóan a sötét fürtökre helyezte.
– Ne, kérlek, ne! – mondta.
A szipogás hökkenten abbamaradt. Pillanatnyi szünet után egy barna kar fonódott Petra vállára. A sírás veszített valamit reménytelenségéből, többé nem markolt az ember szívébe; csak a szív vérzett árván és sebzetten...
Alig bírtam lelket verni magamba, minden tagom fájt, és jéggé dermedt a csupasz sziklán. Szinte azon nyomban berobbant Michael:
Csak nem akarod átaludni az egész napot? Kinyitottam a szemem, s a bőrfüggöny hasadékán keresztül nappali világosság szűrődött be.
– Hány óra van? – érdeklődtem.
– Gondolom, lehet vagy nyolc. Már három órája, hogy fölkelt a nap, és mi már egy ütközeten is túl vagyunk.
– Hogy történt? – firtattam.
– Tudomásunkra jutott, hogy kelepcét készítenek számunkra, ezért oldalt előreküldtünk egy különítményt. Ez megütközött azzal a tartalék egységgel, amelynek a kelepcét kellett volna bezárnia. Úgy látszik, azt hitték, hogy a fő erőinkkel akadtak össze; elég az hozzá, hogy fejvesztve szétszóródtak, s mi két vagy három sebesülttel megúsztuk.
– Így most tovább nyomultok előre?
– Igen. Gondolom, valahol össze fognak gyűlni, egyelőre azonban elnyelte őket a föld. A legkisebb ellenállással sem találkozunk.
Ennél kedvezőbb hírt is el tudtunk volna képzelni. Ismertettem a helyzetünket, s elmondtam, hogy fényes nappal semmi körülmények között sem hagyhatjuk el a barlangot anélkül, hogy észre ne vennének bennünket. Viszont ha itt maradunk, és elfoglalják ezt a helyet, kétségkívül tűvé tesznek mindent, és a kezükre kerülünk.
– Mi van Petra zealandi barátaival? – tette föl a kérdést Michael. – Gondolod, hogy valóban bízhattok bennük?
A válasz magától Petra barátnőjétől érkezett meg, kissé hűvösen: Bízhattok bennünk.
– A becsült időpont a régi? Nem késtek? – érdeklődött Michael.
– Változatlan – biztosított bennünket az ismeretlen. – Körülbelül nyolc és fél óra múlva. – Majd a kissé sértett árnyalatot levetve, gondolatai majdhogynem a borzadály színébe öltöztek. – Ez a vidék valóban rettenetes. Azelőtt is láttunk Gonoszföldet, de ennyi borzalmat képzelni sem mertünk volna. Van, ahol mérföldeken át olyan a föld, mintha fekete üveggé olvadt volna össze; mindenütt csak ez az üveg, mint befagyott tintatenger... aztán egy darabon Gonoszföld... majd megint ez a fekete üvegpusztaság. És ez így megy végeláthatatlanul... Mi ment itt végbe? Mivel tették ilyen szörnyűségessé ezt a tájat? Nem csoda, hogy ez idáig senki sem merészkedett erre. Olyan ez, mintha a világ végén túl, a pokol tornácát taposnánk. Itt Örökös időkre bezárult a remény mindenféle élet számára... de miért? Miért? Miért? Azt tudjuk, hogy gyermekek kezébe került isteni hatalom – de hát őrültek is voltak ezek a gyermekek, kivétel nélkül mind őrült volt? Még most, századok múltán is hamuhegyek és fekete üvegpusztaságok! Kietlen kopárság mindenütt. Irtóztató! Őrület! Iszonyatos rágondolni is, hogy az egész fajta eszét vesztette. Ha nem tudnánk, hogy ti odaát vagytok, visszafordulunk, és hátra sem nézünk hazáig...
Petra szakította meg a gondolatáradatot, mindent kioltva vészjelzésével. Nem is sejtettük, hogy ébren van. Nem tudom, mit értett meg az egészből, egy dolgot azonban tisztán fölfogott: a visszafordulás gondolatát. Hozzá léptem, hogy lecsillapítsam, s amikor a zealandi asszony is csatlakozni tudott, közös erővel nyugtattuk meg. A vész elült, s Petra visszanyerte egyensúlyát.
– Dávid, mi van Deborah-val? – kérdezte izgatottan Michael.
Eszembe jutott, milyen nyugtalan volt miatta az előző éjjel.
– Petra kedves – fordultam a kis húgomhoz – , mi már túlságosan messze vagyunk Deborah-tól. Nem kérdeznél meg tőle valamit?
Petra bólintott.
– Szeretnénk tudni, hallott-e valamit Mark felől azóta, hogy Michaellal beszélt.
Petra föltette a kérdést. Aztán megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Semmit sem hallott. Azt hiszem, nagyon el van keseredve. Kérdezi, hogy Michael jól van-e.
– Mondd meg neki, hogy semmi baja, mindnyájan jól vagyunk. Mondd meg, hogy szeretjük őt, és rettenetesen sajnáljuk, hogy egészen magára maradt, de legyen erős és óvatos. Nehogy bárki is észrevegye rajta az aggódást.
– Megértette. Azt mondja, hogy megpróbálja – jelentette Petra. Aztán egy percig magába mélyedt. Majd szavakban azt mondta: – Deborah fél. Sír belül. Vágyik Michael után.
– Ezt ő mondta neked? – firtattam. Petra megrázta a fejét.
– Nem. Ez olyan hátsógondolat-féle, de én észrevettem.
– Jobb, ha erről hallgatunk – jelentettem ki.
– Ez nem tartozik ránk.. Egy embernek a hátsó gondolatai nincsenek másokhoz címezve, tegyünk úgy, mintha észre sem vettük volna őket.
– Jól van – egyezett bele Petra készségesen.
Remélem, helyesen döntöttem. Amikor még egyszer megrágtam magamban a dolgot, úgy éreztem, nem vagyok oda túlságosan ezért a hátsógondolat-olvasásért. Kissé kellemetlen szájízt hagyott az emberben, és a múlt dolgokra irányította a tekintetét...
Néhány perccel később Sophie is fölébredt. Nyugodtnak, magabiztosnak látszott ismét, mintha az elmúlt éjszakai vihar nyomtalanul elvonult volna fölötte. A barlang hátsó felébe küldött bennünket, és leakasztotta a függönyt, hadd jöjjön be a világosság. Pillanatokon belül lobogott a tűz is a kemencében. A füst nagyobbik része kitódult a bejáraton, a maradéknak pedig legalább megvolt az a haszna, hogy elrejtette a barlang belsejét a kíváncsi tekintetek elől. Sophie két-három zacskóból is mert valamit a vasfazékba, némi vizet öntött hozzá, s a tűzre helyezte.
– Vigyázz rá – szólt oda Rosalindhoz, és eltűnt a külső létrán.
Vagy húsz perc telhetett el, mire visszajött. Két szárított lepénykenyeret dobott a küszöb mögé, és maga is utánuk kapaszkodott. A fazékhoz ment, megkavarta, és megszagolta a tartalmát.
– Nincs semmi baj? – érdeklődtem.
– Amiatt semmi – felelte. – Már fölfedezték. Azt hiszik, te intézted el. Reggel tessék-lássék átkutatták a környéket. Ha ennyi emberrel egyáltalán át lehet kutatni. Most azonban egyéb gondjuk van. A férfiak kettesé vei-hárma savai szállingóznak visszafelé az ütközet színhelyéről. Te tudod, mi történt?
Elmondtam neki a kudarcba fulladt kelepcét meg az ellenállás összeomlását.
– Mennyire jutottak eddig? – kérdezte. Michaelhoz fordultam.
– Épp most bukkantunk ki az erdőből a hepe-hupás vidékre – tájékoztatott.
Továbbadtam a hírt Sophie-nak. Bólintott.
– Három óra, vagy még annyi sem, a folyópartig – mondta.
A kásaszerű valamit szilkékbe merte a fazékból. Az íze jobb volt, mint a kinézete. A kenyérről nem lehetett ugyanezt elmondani. Sophie az egyik lepényt kővel darabokra törte, s csak úgy tudtuk elfogyasztani, ha előbb vízbe áztattuk. Petra nyafogott is, hogy otthon jobb ételhez vagyunk szokva. Erről eszébe jutott valami. Minden figyelmeztetés nélkül kirukkolt a kérdéssel:
– Michael, ott van az apám is?
A kérdés váratlanul érte a fiút. Mielőtt meggondolhatta volna, kibuggyant belőle az „igen".
Petrára néztem, abban reménykedve, hogy nem fogja föl ennek, minden következményét. Szerencsére így is volt. Rosalind az ölébe ejtette a szilkéjét, és némán belemeredt.
A sejtés furcsamód alig vértezte föl az embert a bizonyság megrázkódtatása ellen. Szinte hallottam apám vakbuzgó, ellentmondást nem tűrő hangját. Előttem állt az arca is, mintha láttam volna, amikor mennydörögte:
„Egy gyermek, aki ha rajtad múlna, felnövekedne és szaporodna, és terjesztené a fertőzést, mígnem csupa mutáns és gyalázat venne körül bennünket. Ez történt azokon a helyeken, ahol gyarló volt az emberek hite és akarata, de itt soha nem fog megtörténni."
Mire Harriet néni hangja: „Kérni fogom Istent, hogy küldje el irgalmát erre a rettenetes világra."
Szegény Harriet néni, imádságod ugyanolyan hiábavaló volt, mint a reménységed.
Micsoda világ az, amelyben egy ember, saját jószántából, ilyen vadászatra vállalkozik! És micsoda ember az?
Rosalind karomra helyezte a kezét. Sophie fölpillantott. Arcomat meglátva tekintete elváltozott.
– Mi történt? – kérdezte.
Rosalind elmondta neki. Sophie szeme tágra meredt az iszonyattól. Rólam Petrára siklott a tekintete, aztán lassan, zavarodottan visszatért rám. Ajka szólásra nyílt, de meggondolta magát, és lesütötte a szemét. Én is Petrára néztem, majd Sophie-ra, a rongyaira, a barlangra, amely menedéket adott nekünk.
– Tisztaság – fakadtam ki. – Az Úr akarata. Tiszteld atyádat... Mit tegyek: megbocsássak neki? Vagy fegyvert emeljek rá?
A válasz váratlanul jött. Észre sem vettem, hogy gondolataimat szabadjára engedtem.
– Úgy legyen – ismertem föl a zealandi asszony súlyos, határozott jegyeit. – A ti dolgotok túlélni. Sem a fajtája, sem az a gondolkodásmód nem fog sokáig fönnmaradni. Ők a teremtés koronája, a beteljesült szándék, számukra nincs tovább út. Az élet azonban változás, ez különbözteti meg a sziklától; a változás maga a lényeg. Ami él, ha nem változik, önmagát pusztítja el; ha nem alkalmazkodik, megsemmisül. A Régi Emberek magukra zúdították a Csapást, amely szétforgácsolta őket. Apád meg a hozzá hasonlók egy-egy ilyen forgács. Még mindig azt hiszik, hogy az ő kötelességük a végső forma védelme. Hamarosan övék is lesz az a változatlanság, amelyre törnek, méghozzá az egyetlen lehetséges helyen: a kövületek között. A durva türelmetlenség és a keserű feddhetetlenség, akár a félelem és a reményvesztettség pajzsa, akár a szadista ünnepi ruházata, egyként az életerő ellenségét rejti maga alatt. Kettőtök különbségét csak önfeláldozással lehet áthidalni – méghozzá az ő önfeláldozásával, mivel a tiéd nem hidalna át semmit. El kell hát tépni a szálakat. Nekünk egy új világot kell meghódítanunk; ők csak egy vesztett ügyet veszíthetnek.
És elhallgatott, otthagyott fejbe kólintva. Rosalind is olyan arcot vágott, mintha a hallottak még mindig nem hatoltak volna el az értelméig. Petra viszont unatkozott.
Sophie kíváncsian méregetett bennünket.
– Kívülállónak kissé kényelmetlen figyelni titeket – mondta. – Olyasmi, amit én is tudhatok?
– Hát... – kezdtem, aztán elakadtam, nem tudva, hogy magyarázzam meg neki.
– Azt hiszem, a néni azt mondta, hogy ne törődjünk az apámmal, mivel ő semmit sem ért meg – vágta rá Petra. Ami elég hű summázata volt a hallottaknak.
– A néni? – csodálkozott Sophie.
Eszembe jutott, hogy semmit sem tud a zealan-diakról.
– Ó, Petra egyik barátnője – mondtam kitérőén.
Sophie a bejárat közelében foglalt helyet, míg mi többiek hátul, ahová lentről nem hatolhatott el az emberek tekintete. Lepillantott az alanti sürgés-forgásra.
– Elég sok férfi visszatért, sőt alighanem a legtöbbjük. Egy részük Gordon sátra körül gyülekezik, a többiek is nagyrészt oda tartanak. Ezek szerint ő is megjött.
És tovább figyelte a színjátékot odalent, míg be nem kanalazta a szilkéje tartalmát. Az üres edényt maga mellé helyezte.
– Körülnézek odalent – vetette felénk, és eltűnt a létrán.
Egy teljes órát volt oda. Egyszer-kétszer magam is megkockáztattam egy-egy gyors pillantást lefelé, és megláttam a pókembert a sátra előtt. Úgy vettem ki, hogy csapatokra osztja az embereit, és a csupasz földre rajzolt vázlatok segítségével utasításokkal látja el őket.
– Nos, mi újság? – kérdeztem Sophie-t, amikor visszatért. – Mit terveznek? Látszott, hogy habozik.
– Az ég szerelmére – fakadtam ki – , hát nem hiszed, hogy azt akarjuk, a tieid kerekedjenek fölül? Csupán azt szeretnénk megakadályozni, ha lehetséges, hogy Michaelnak baja essék.
– A folyó innenső partján akarjuk tőrbe csalni őket – mondta.
– Hagyjátok, hogy átkeljenek?
– A túlsó parton sehol sem tudjuk megvetni a lábunkat – fejtette ki.
Michaelnak azt tanácsoltam, hogy maradjon odaát a folyón, vagy ha ez.nem megy, akkor átkelés közben szakadjon le, és sodortassa el magát a vízzel. Azt mondta, megfontolja, amit mondtam, de megpróbál valamilyen kevésbé kényelmetlen módot találni a lelépésre.
Pár perc múlva lentről valaki Sophie nevét kiáltotta. Odasúgta hozzánk:
– Húzódjatok hátra! Ez ő – és lesietett a létrán.
Miután több mint egy órán át semmi sem történt, ismét jelentkezett a zealandi asszony:
– Feleljetek, kérlek. Pontosan be kell mérnünk, hol vagytok. Elég, ha számokat adtok.
Petra buzgón eleget tett a kérésnek, mint aki egy kissé mellőzöttnek érezte magát az utóbbi időben.
– Elég – szakította félbe a zealandi asszony.
– Várj egy percet. – Majd tüstént hozzátette:
– Jobb, mint reméltük. A becsült időből levonhatunk egy órát.
Újabb félóra telt el. Párszor lopva gyors pillantást vetettem kívülre. A tábor szinte teljesen kihaltnak látszott. Néhány idősebb nőszemélyen kívül senkit sem lehetett látni a kunyhók közelében.
– Látjuk a folyót – jelentette Michael. Tizenöt-húsz perc pergett le. Újfent Michael:
– Eltolták, az ostobák. Kettőjüket megláttuk fönt a sziklák ormán. Nem mintha ez változtatna a dolgon: azt a szorost az isten is csapdának rendelte. Most haditanácsot tartanak.
A tanács rövid ideig tarthatott. Alig tíz perc múlva visszatért.
– A terv. Haladéktalanul fedezékbe vonulunk a szorossal szemben. Ott, ahol a védelmi rendszerben hézag mutatkozik, vagy fél tucat embert hagyunk hátra, akik ide-oda fognak vonulni, hogy többnek tűnjenek, és tüzeket gyújtanak, mintha letáboroznának. A zöme pedig két szárnyra szakad, és az egyik fönt, a másik lent átkel a folyón. A harapófogó két szára a szoros mögött záródik össze. Közöld velük, ha tudod.
A tábor nem volt messze a folyópart szikláitól. Valószínűnek látszott, hogy mi is belekerülünk a harapófogóba. Bárcsak jönne már Sophie! Egy óra eltelt, amikor:
– Átkeltünk alattatok a folyón. Semmi ellenállás – közölte Michael.
Várakoztunk.
Hirtelen lövés dörrent valahol balra, az erdőben. Ezt három vagy négy dörrenés követte, majd szünet után újabb kettő.
Néhány perccel később egy csomó toprongyos férfi, közöttük nagyszámú nő özönlött ki az erdőből, odahagyva a készülő kelepcét, s a lövések irányába futottak. Szánalomraméltó, nyomorult egy had volt; látszatra csak egypár elfajzott akadt közöttük, a többség azonban úgy festett, mintha egykori normális emberi lények roncsai lennének. Mindössze három vagy négy puskát számláltam. A többieknek csak íjuk volt, s egyeseknek ezenkívül hüvelybe dugott rövid lándzsa verdeste a hátát. A pókember mindenki fölé tornyosult, és szorosan az oldalánál megpillantottam íjjal a kezében Sophie-t. Ami szervezettség lehetett a csapatban, az mostanra nyomtalanul elenyészett.
– Mi történik? – kérdeztem Michaeltól. – A ti egységetek adta le a lövéseket?
– Nem. A másik csapat volt. Megpróbálják magukra vonni a peremvidékiek figyelmét, hogy aztán mi a másik oldalról hátba kapjuk őket.
– Sikerül is – mondtam. Az előbbi irányból újabb lövések dörrentek. Ezt fegyvercsörgés és kiabálás követte. Néhány fáradt nyílvessző hullott a földre a tisztás bal voldalán. A fák közül emberek futottak visszafelé.
Hirtelen erősen és tisztán csattant a kérdés:
– Megvagytok még?
Mindhárman a barlang szájánál feküdtünk a földön. Jól láttuk, mi zajlik le odalent, anélkül hogy valaki is megpillanthatná a fejünket, ha egyáltalán akadna olyan, aki most ügyet vetne ránk. A dolgok állása még Petra számára sem volt rejtély. Gyors, izgatott villanással válaszolt.
– Csak lassan, kicsim, csak lassan! Már itt vagyunk – intette őt a zealandi asszony.
Újabb nyílvesszők záporoztak a tisztás bal felére, és újabb rongyos alakok rohantak visszafelé. Fejüket a nyakukba húzva iszkoltak, és a sátrak és viskók mögött kerestek menedéket. Újabbak követték őket, s a fák közül nyílvesszők suhantak a nyomukba. A peremvidékiek lekuporodtak fedezékeik mögé, s csak egy-egy pillanatra emelkedtek föl, hogy gyors lövést adjanak le a fák között alig kivehető alakokra.
Váratlanul a tisztás másik feléről zúdult nyílzápor feléjük. A toprongyosok csapata észrevette, hogy két tűz közé szorult, és kitört a pánik. A legtöbben talpra ugrottak, és megiramodtak a barlangok felé. Fölkészültem rá, hogy ellökjem a létrát, ha valaki'is megpróbálna a miénkbe fölkapaszkodni.
Jobb kéz felől vagy hat lovas vágtatott elő a fák közül. Megpillantottam a pókembert, íjjal a kezében állt a sátra mellett, és a lovasokra meredt. Sophie a rongyos zekéjébe csimpaszkodott, és sürgette, hogy meneküljenek a barlangok felé. A férfi hosszú karjával hátrasodorta a lányt, egy pillanatra sem véve le szemét a közeledő lovasokról. Jobb kezét az idegre helyezte, s az íjat félig lövésre kész helyzetbe emelte. Tekintete ide-oda cikázott a lovasokon.
Hirtelen megmeredt, íja villámként fölemelkedett és megfeszült. Elengedte a húrt. A vessző apám bal mellébe fúródott. Megrándult, és Sheba hátsó felére rogyott. Majd oldalra dőlt, és a földre huppant, jobb lába fönnakadt a kengyelben.
A pókember eldobta az íját, és megfordult. Hosszú karjával fölnyalábolta Sophie-t, és futásnak eredt. Cingár lábai alig tettek három öles lépést, amikor a hátában és az oldalában egy-egy nyílvesszővel a földre rogyott.
Sophie lábra vergődött és megiramodott. Egy nyílvessző a jobb felső karjába fúródott, ő azonban csak futott tovább, nyílvesszővel a karjában. Aztán egy másik hátulról a nyakát találta el. Előre vágódott, s teste még egy darabig csúszott a porban.
Petra nem látta mindezt. Nyugtalanul tekingetett körös-körül.
– Mi ez? – tört ki belőle. – Mi ez a furcsa zaj?
A zealandi asszony válaszolt, nyugodtan, bizalomgerjesztőén :
– Ne féljetek! Itt vagyunk. Minden rendben. Ne mozduljatok a helyetekről!
Most már én is meghallottam a zajt. Ezt a furcsa, egyre erősödő berregést. Lehetetlen volt eldönteni, honnan jön; úgy tűnt, mintha a semmiből törne elő, betöltve az egész teret körülöttünk.
Egyre több ember, leginkább lovas, özönlött ki az erdőből a tisztásra. Sokakat fölismertem; egész életem ezek között telt el, akik most falkaként loholnak utánunk.
Ekkor az egyik lovas fölkiáltott, s az égre mutatott.
Követtem a tekintetét. Az ég nem volt többé tiszta. Valami páraszerűség borult fölénk, amelyben gyors, színjátszó villámok lobbantak. Efölött, mint valami fátylon át, lebegett egyike azoknak a különös, hal formájú szerkezeteknek, amelyekről gyermekkoromban oly sokszor álmodtam. A pára elmosta a részleteit, de az, amit ki tudtam venni belőle, tisztára olyan volt, mint emlékeimben: fehér, csillogó test, s fölötte, félig elmosódóan, egy körbeforgó valami. Ahogy lejjebb ereszkedett, egyre nagyobb és lármásabb lett.
Amint letekintettem, a barlang szája előtt csillogó, pókhálószerű fonalakat láttam elúszni. Majd újabb meg újabb vonagló-tekergőző fonál csillant meg a ráeső napfényben.
A lövöldözés abbamaradt. A tisztás megtelt nyilaikat és puskáikat leengedő, fölfelé bámuló támadókkal. Szemük tágra meredt a csodálkozástól, majd a bal oldalon riadalom kerekedett, s futásnak eredtek. Jobbra a lovak rémülten fölágaskodtak, és nyerítve szerteugrottak. Néhány pillanat alatt az egész térség a teljes zűrzavar képét mutatta. Szaladó emberek ütköztek egymásnak, fejvesztett lovak gázoltak át a nyomorúságos bódékon, s a sátrak kötelein megbotolva, nehéz zsákként dobálták le lovasaikat.
– Megkerestem Michaelt.
– Ide! – kiáltottam. – Erre. Itt vagyunk fönt.
– Megyek – válaszolta.
Ekkor megláttam őt magát is, amint egy földön fekvő és vadul rúgkapáló ló mellett igyekezett lábra állni. Fölpillantott a barlangunk felé, meglátott bennünket, és intett. Megfordult, s egy pillantást vetett az égi masinára. Ez még mindiglassan ereszkedett lefelé, s már nem lehetett magasabban ötven-hatvan méternél. Alatta a furcsa pára széles örvényként kavargóit.
– Megyek – mondta ismét Michael.
Felénk fordult, és néhány lépést tett irányukba. Ekkor megtorpant, és valamit megérintett a karján. Ujjai ott ragadtak.
– Furcsa – mondta. – Mint valami pókháló, csak tapad. Nem bírom elvenni a kezemet... – Hirtelen rémületbe fulladtak a gondolatai. – Odaragadt. Nem tudom mozdítani.
A zealandi asszony lépett be megfontolt tanácsával :
– Ne kapálóddz! Csak kimeríted magad. Feküdj le, ha tudsz. És maradj nyugton. Várj. Hátadat fektesd a földre, nehogy körbefonjon.
Láttam, hogy Michael engedelmeskedik a tanácsnak, bár a gondolatai nem voltak valami magabiztosak. Ekkor észrevettem, hogy az emberek szerte a tisztáson markolásszák magukat, és megpróbálnak szabadulni ettől a valamitől, de ha hozzáér a kezük, nem tudják elvenni többé. Mint a légy a szirupban, úgy vergődtek, fölülről pedig egyre libegett rájuk a fonál. A legtöbben birkóztak vele néhány percig, aztán megpróbáltak a fák alatt menedéket keresni. Ám három lépést sem tehettek, mert a lábuk összegabalyodott, és elterültek a földön. Itt újabb fonalak tapadtak hozzájuk. Hasztalan vergődtek és kapálództak, mert fölülről is egyre hullott rájuk az áldás, mígnem béna mozdulatlanságba dermedtek. A lovak sem jártak jobban. Láttam egyet, amint egy bokor felé farolt. Ott megugrott, s gyökerestül magával rántotta a bokrot. Ez a lendülettől a másik hátsó lába köré csavarodott. A két lába mintha egybeforrt volna. A ló elterült, és egy ideig még rúgkapált a lábaival.
Egy aláhulló szál rálibbent a kezem fejére. Odaszóltam Rosalindnak és Petrának, hogy húzódjanak hátrább a barlangba. Néztem a szálat, és nem mertem megérinteni a másik kezemmel. Óvatosan megfordítottam a kezem, s a sziklához dörzsöltem. Elég volt egy óvatlan mozdulat, s előbb egy fonal, a nyomában újabbak, lassan felém libbentek, s a kezem a sziklához cementezték.
– Itt vannak! – kiáltotta Petra gondolatban és szóval is egyidejűleg.
Fölkaptam a fejem, és láttam, ahogy a csillogó fehér hal a tisztás közepére ereszkedik. A lebegő fonalak örvénylő felhővé sűrűsödtek körülötte, s a lehuppanó test alóli fuvallat szertelökte őket. A barlang szája előtt néhány szál meglebbent, ide-oda hullámzott, aztán kezdett befelé sodródni hozzánk. Önkéntelenül lehunytam a szemem. Mintha pókháló ért volna az arcomhoz. Aztán hasztalan próbáltam megint kinyitni a szemem.