Újjászületés, XV. fejezet

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Éreztem, hogy vonszolnak. Két kéz ragadott meg a vállamnál fogva. Arcomba visszacsapódó ágacskák vágódtak.
– Mi a... – nyögtem föl.
– Csitt! – suttogta egy hang a fejem mögött.
– Csak egy percet, amíg magamhoz térek – súgtam vissza.
A vonszolást abbahagyták. Csendben feküdtem egy percig, aztán hanyatt fordultam. Egy asszony, egy fiatal nő guggolt a fejemnél, és nézett le rám.
A nap nyugovóra hajlott, és a fák alá homály ült. Az alak vonásai elmosódtak. Csak a napbarnított arcot meg a kétoldalt leomló sötét hajat láttam, és a fekete szempár csillogását, amint elmélyülten vizsgálgatott. Ruhája a mellrészen rongyos volt, s meghatározhatatlan rőtessárga színén szennyfoltok tarkállottak. Ujjatlan öltözékén az volt a legmeglepőbb, hogy hiányzott róla a kereszt. Még soha életemben nem találkoztam olyan nővel, aki ne hordott volna oltalmául a ruhájára férceit keresztet. Furcsának, már-már illetlennek hatott. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk.
– Hát nem ismersz meg, Dávid? – szólalt meg keserűen.
Eddig valóban nem. De az, ahogyan azt mondta: „Dávid", hirtelen világosságot gyújtott bennem.
– Sophie! – kiáltottam föl. – Ó, Sophie! Elmosolyodott.
– Édes Dávid mondta. – Csúnyán elbántak veled, Dávid!
Próbáltam megmozgatni a kezemet meg a lábamat. Merevek voltak, és itt-ott fájdalom hasított beléjük, akárcsak a testembe meg a fejembe. Bal képemre ráfagyott a vér, egyébként úgy tűnt, minden csontom ép. Kezdtem föltápászkodni, a lány azonban megragadta a karomat.
– Ne, még ne! Várj egy kicsit, amíg besötétedik. – Szemét nem vette le rólam. – Láttam, amikor bevezettek. Téged, a kislányt meg azt a másik lányt. Ő kicsoda, Dávid?
Ez egyszerre magamhoz térített. Kétségbeesetten kinyúltam Rosalind és Petra után, de nem tudtam elérni őket. Michael megérezte a riadalmamat, és megnyugtatóan közbelépett. Megkönnyebbültem.
– Hála istennek! Halálra izgultunk miattad. Nyugodj meg. Nincs semmi bajuk, csak fáradtak és kimerültek, s elnyomta őket az álom.
– Rosalind?
– Mondom, hogy semmi baja. Veled mi van?
Elmondtam. Az egész eszmecsere nem tartott tovább néhány másodpercnél, de ez is elég volt ahhoz, hogy fölkeltse Sophie kíváncsiságát.
– Dávid, ő kicsoda? – ismételte meg a kérdést.
Elmondtam neki, hogy Rosalind az unokahúgom. Sophie eközben vizsla szemmel méregetett, majd lassan bólintott.
– Szemet vetett rá, ugye? – kérdezte.
– Legalábbis úgy mondta – ismertem el sötéten.
–Ő tudna gyerekeket szülni neki? – feszítette tovább a húrt.
– Mit akarsz csinálni velem? – tértem ki a kérdés elõl.
–Így hát szerelmes vagy belé – hajtotta a magáét.
Megint egy szó... Amikor az elmék eljutottak odáig, hogy egymásba olvadtak, és jószerivel megszűnt minden saját gondolatuk, és túl sokat merítettek egymásból ahhoz, hogy valaha is teljesen önmaguk lehessenek; amikor már-már egyetlen szemmel látunk, egyetlen szívvel szeretünk, egyetlen örömmel élvezünk; amikor egy-egy pillanatra mára tökéletes azonosulás magaslatára is fölröppenünk, és csak a testünk, az egymást áhító testünk éli a maga külön életét.. . Amikor eddig eljutottunk, mi a szó? Ekkor már csak a szó tökéletlensége az, ami megmarad.
– Szeretjük egymást – mondtam.
Sophie bólintott. Fölemelt a földről néhány apró ágat, és elmélyülten figyelte barna ujjait, amelyekkel eltördelte őket. Aztán azt mondta:
– Az ember elment oda, ahol a harc dúl. Ő most biztonságban van.
– Alszik – tettem hozzá. – Mind a ketten alszanak. Szemeit kérdőn rám meresztette.
– Honnan tudod?
Röviden elmagyaráztam neki, a lehető legegyszerűbb szavakkal. Ujjai nem hagyták abba a gallyak tördelését. Aztán biccentett.
– Emlékszem. Anyám említette, hogy érzett valamit... valami furcsaságot abban, hogy te gyakorta mintha már akkor megértetted volna őt, amikor még meg sem szólalt. Ezért?
– Azt hiszem. Szerintem édesanyádban is volt egy kevéske ebből, bár ő maga nem sejtette – feleltem.
– Micsoda nagyszerű dolog lehet az – mondta némi irigységgel. – Mintha belül is lenne szemed.
– Valami olyasmi – hagytam rá. – Nehéz megmagyarázni. De azért nem csupa gyönyörűség. Néha nagyon is tud fájni.
– Bármilyen Elfajzás fájdalmas – mondta. És csak ült ott guggolva, ölében nyugvó kezét bámulta, semmit sem látó szemekkel.
– Ha ő gyermekeket szülne neki, akkor engem eldobna magától – szólalt meg végül.
Még nem volt elég sötét ahhoz, hogy ne lássak megcsillanni valamit az arcán.
– Sophie édes – fakadtam ki. – Csak nem vagy szerelmes ebbe a... ebbe a pókemberbe?
– Kérlek, ne mondj róla ilyesmit, egyikünk sem tehet arról, hogy milyenek vagyunk. Az ő neve Gordon. Kedves hozzám, Dávid. Ragaszkodik hozzám. Csak az tudja, mit jelent ez, akinek olyan kevéssel kell beérnie, mint nekem. Te sohasem ismerted a magányt. Te föl se tudod fogni azt a szörnyű ürességet, amely körülvesz itt bennünket. Mért nem öltek meg inkább? A halál kegyesebb lett volna, mint ez itt.
Némán magába roskadt. Zárt szempillái alól kibuggyantak a könnyei, és végigfutottak az arcán. Két kezembe fogtam a kezét.
Eszembe villant az a régi pillanat. A férfi, karját az asszony karjába öltve, a kicsiny alak egyre integet nekem a málhás ló hátáról, míg el nem nyeli őket az erdő. Az elhagyatottságom; a csók még nedves nyoma ott ég az arcomon, kezemben szorongatom a sárga szalaggal átkötött hajtincset. A lányra néztem, és szívembe nyilaik a fájdalom.
– Sophie – mondtam. – Sophie édes. Ez nem fog megtörténni. Érted? Nem történik meg. Rosalind sohasem fogja megengedni. Tudom, hogy soha.
Felnyitotta a szemét, és rám emelte könnytől csillogó tekintetét.
– Hogy tudhatnál ilyesmit egy másik emberről? Csak meg akarsz...
– Dehogyis, Sophie. Én tudom. Te meg én legfeljebb sejthetünk egy keveset egymásról. Rosalinddal azonban más a helyzet: ez is az együttgondolkodásból fakad.
Tamáskodva méregetett.
– Igaz volna ez? Nem tudom fölérni ésszel.
– Hogyan is tudnád? De így igaz. Én is megéreztem, amit ő érzett a pó... a férfival szemben.
A lány csak bámult rám némi nyugtalansággal.
– Azt is látod, amit én gondolok? – kérdezte kis aggodalommal a hangjában.
– Nem én, mint ahogy te sem, amit én gondolok – biztosítottam őt. – Ez nem olyan, mint a kémkedés. Inkább olyasmi, mintha képes lennél kiönteni minden gondolatodat, ha kedved támadna hozzá, de ha magadban akarnád tartani, akkor senki sem férkőzhetne hozzájuk.
Keményebb dió volt megmagyarázni neki, mint Axel bácsinak, de én egyre próbálkoztam kínkeservesen szavakká egyszerűsíteni a dolgot, mígnem egyszerre arra ocsúdtam, hogy leszállt az éj, és én egy árnyhoz intézem szavaimat, aki szinte egybeolvad a sötétséggel. Elhallgattam.
– Elég sötét van már?
– Igen. Ha óvatosak leszünk, nem vesznek észre – felelte. – Lábra tudsz állni? Nem kell messzire menni.
Merev és dagadt tagjaimmal nagy nehezen föltápászkodtam, szerencsére nem volt nagyobb bajom. Sophie jobban látott a sötétben, mint én, és kézen fogva vezetett maga után. Az erdőben maradtunk, s bal kéz felől tüzek fénye villód-zott a fák között, ebből arra következtettem, hogy megkerüljük a tábort, így haladtunk félkörben az északnyugati oldalt lezáró alacsony sziklafalig, majd ennek tövében még vagy ötven-méternyit. Itt megtorpantunk, s a lány az egyik kezdetleges hágcsóra tette a kezem, amilyeneket a sziklafalakon láttam.
– Mássz utánam – súgta, és meglódult fölfelé.
Én óvatosan tapogatózva követtem, míg a hágcsó el nem érte az egyik sziklapárkányt. A lány a kezét nyújtva fölsegített.
– Ülj le – mondta.
A bejárat világosabb foltja, amelyen bemásztam, eltűnt. Sophie tapogatózva keresett valamit. Egyszerre szikrázni kezdett a kezében az acél meg a kova. Tüzet szított, és meggyújtott két gyertyát. Rövid, vaskos, füstölő és istentelenül bűzös alkotmányok voltak ezek, ám fényük eloszlatta körülöttem a sötétséget.
Egy öt méter mély és három méter széles, homokkőbe vájt barlangban találtam magam. A bejáratot bőrfüggöny takarta. Az egyik belső sarokban repedés volt a tetőn, amelyből kitartóan, körülbelül másodpercnyi időközökben csöpögött a víz. Méghozzá egy favödörbe, amelytől a túlcsorgó víz valóságos árkot vájt magának a barlang kijáratához. A másik belső sarkot apró ágakból eszkábált, állatbőrökkel és egy megviselt pokróccal letakart vacok foglalta el. Néhány fazék és egyéb konyhaeszköz egészítette ki a berendezést. A bejárat közelében e pillanatban üres, elfeketült, kemenceszerű mélyedés szolgált tűzhelyül, amelyből leleményesen megépített kürtő húzta ki a füstöt. A falak repedéseiből néhány kés és egyéb szerszám nyele állt ki. A vacok közelében egy dárda, egy íj, egy bőrtegez hevert tucatnyi nyílvesszővel. Jószerivel ez volt a barlang egész berendezése.
Eszembe jutott Wendersék konyhája. Az a tiszta, világos helyiség, amely attól tűnt olyan barátságosnak, hogy a falakról hiányoztak az intelmek. A gyertyák meg-meglobbantak, és bűzlő, zsíros füstöt erigettek a mennyezet felé.
Sophie megmerített egy tálat a vödörben, az egyik mélyedésből egy darab eléggé tiszta rongyot kotort elő, és hozzám lépett. Hajamról lemosta a vért, és megvizsgálta a fejemet.
– Csak egy vágás. Nem mély – nyugtatott meg.
Megmostam a kezem. Sophie a kifolyóba löttyintette a vizet, kiöblítette a tálat, és a helyére rakta.
– Éhes vagy, Dávid? – kérdezte.
– Nagyon – feleltem. – Egész nap egy falat sem volt a számban azonkívül, amit rövid pihenőnkön bekaptam.
– Ne mozdulj innen. Mindjárt jövök – figyelmeztetett, és kisiklott a bőrfüggöny alatt.
Ültem és bámultam a sziklafalon táncoló árnyékokat, hallgattam a vízcseppek csobbanását. És ez minden bizonnyal luxusnak számít a Peremvidéken – gondoltam magamban. „Akinek olyan kevéssel be kell érnie, mint nekem" – visszhangzottak bennem Sophie szavai, jóllehet nem anyagi dolgokra gondolt" Az elhanyagoltságból és a szennyből Michael társaságában kerestem menedéket.
– Hol vagytok? Mi történt? – firtattam.
– Letáboroztunk éjszakára – felelte. – A sötétben túlságosan veszélyes lenne folytatni a hajszát. – Megpróbálta elém idézni a helyszínt, amilyennek naplemente előtt látta, de ilyet legalább tucatnyit láttunk útközben. – Lassú és fárasztó volt az egész napi menetelés. Ezek a peremvidékiek ismerik az erdőiket. Lépten-nyomon arra számítottunk, hogy kelepcébe csalnak, ehelyett egész úton percnyi szünet nélkül nyugtalanítottak bennünket. Három halottunk van, de hét sebesültünk, kettő súlyos.
– És még mindig előrenyomultok?
– Igen. Az a vélemény, hogy végre sikerült számottevő erőt ide irányítani, és ez módot ad rá, hogy jó időre elvegyük a Peremvidék kedvét újabb kalandoktól. No meg titeket hármótokat mindenáron kézre akarnak keríteni. Az a hír járja, hogy legalább két tucat vagy még több is van belőlünk szerteszét Waknukban és a környéken, és belőletek akarják kiszedni őket. – Pillanatra elhallgatott, aztán keserű nyugtalansággal folytatta: – Ami azt illeti, Dávid, félek, nagyon félek, hogy már csak egy maradt.
– Egy?
– Deborah-nak ereje végsõ megfeszítésével sikerült, ha nagyon gyengén is, elérnie engem. Azt mondja, hogy valami történt Markkal.
– Elfogták õt is?
– Nem. Legalábbis õ azt hiszi. Errõl tudósította volna õt. Hanem egyszerûen abbahagyta. Több mint huszonnégy órája egy árva jel sincs tõle.
– Valami baleset talán? Emlékszel Walter Brentre? Arra a fiúra, akit agyonnyomott a fa? Õ is így hagyta abba.
– Lehetséges. Deborah-nak sejtelme sincs semmirõl. Meg van rémülve; most már teljesen magára maradt. A végsõkig meg kellett feszítenie az erejét, s nekem is. Még két-három mérföld, és megszakad közöttünk minden kapcsolat.
– Furcsa, hogy legalább téged nem hallottalak – csodálkoztam.
– Nyilván akkor volt, amikor nem voltál magadnál – vélekedett.
– Nos, ha Petra fölébred, õ képes lesz kapcsolatot tartani Deborah-val – emlékeztettem. – Úgy látszik, õt nem korlátozza semmilyen távolság.
– Igen, persze. Errõl megfeledkeztem – helyeselt. – Ez tartani fogja benne a lelket.
Pár pillanattal később egy kéz nyúlt be a függöny alatt, és egy fatálat tolt be a barlang száján. Utána Sophie kapaszkodott föl, és a kezembe nyomta a tálat. Lekoppintotta az orrfacsaró gyertyák kanócait, majd lekuporodott valamilyen ismeretlen állat bőrére, míg én szorgosan ügyködtem a fakanállal. Fura egy étek volt az: többféle gyökérből, kockára metélt húsból, kenyérmorzsából volt összekotyvasztva, az eredmény azonban egyáltalán nem volt megvetendő, sőt nagyon is jólesett. Szinte az Jiitolsó falatig élvezettel kikanalaztam, amikor váratlanul fejbe kólintottak, hogy a kanál egész tartalma az ingemre ömlött. Petra fölébredt.
Késedelem nélkül válaszoltam. Petra elkeseredése egyből örömre váltott. Ez amilyen hízelgő volt, legalább annyira fájdalmas. Úgy látszik, Rosalindot is fölébresztette, mert fölismertem az ő vonásait is Michael „mi az ördög!" kiáltása és Petra zealandi barátjának buzgó tiltakozása közepette.
Petra gyorsan erőt vett magán, és a zűrzavar elült. A többiek is mintha lassan fölengedtek volna.
– Lecsillapodott? Mi volt ez az égszakadás, földindulás? – érdeklődött Michael.
Petra érezhető erőfeszítéssel igyekezett fékezni magát.
– Azt hittük, Dávid meghalt. Azt hittük, megölték.
Fokozatosan eljutottak hozzám Rosalind gomolygó ködből érthető formákká sűrűsödő gondolatai. Szemrehányás, döbbenet, boldogság és búbánat egyszerre özönlött felém. Semmi épkézláb válasz nem telt ki tőlem, akárhogy erőlködtem is. Végül is Michael vetett véget a színjátéknak.
– Idegen tanúknak ez nem valami épületes élvezet – fakadt ki. – Ha netán összeszednétek magatokat, egyéb dolgok megbeszéléséhez is hozzáláthatnánk. – Majd szünet után: – Most pedig lássuk, mi a helyzet!
Kiderült, hogy Rosalind és Petra még mindig abban a sátorban van, ahol utoljára láttam őket. A pókember elment, s rábízta őket egy öles termetű, rózsaszín szemű és fehér hajú emberre. Én is ismertettem az én körülményeimet.
– Helyes-mondta Michael. – Azt mondjátok, ez a pókember valamilyen vezetőféle, és hogy a harcok színhelyére távozott. Azt nem tudjátok, vajon ő maga is részt akar venni a harcokban, vagy csupán a harcrendről intézkedik? Ugyanis ha ez az utóbbi eset áll fenn, akkor bármelyik pillanatban visszatérhet.
– Fogalmam sincs – válaszoltam. Rosalind robbant be szinte a hisztéria határán, amilyennek még sohasem mutatkozott.
– Félek tőle. Más emberfajta. Nem olyan, mint mi. Egészen más. Borzalmas lenne... akár egy állattal. Én nem bírnám elviselni... ha megpróbálja, én végzek magammal. ..
Michael hideg zuhanyként hűtötte le:
– Ilyen ostobaságot nem fogsz csinálni. Ha kell, a pókembert ölöd meg.
És mint aki ezt az ügyet megnyugtatóan lezárta, és figyelmét most már a következő dologra fordíthatja, teljes erőbevetéssel Petra barátnőjéhez fordult.
– Továbbra is azt hiszitek, hogy el tudtok érni bennünket?
A válasz még mindig messziről érkezett, de most már tisztán és erőlködés nélkül. Egy nyugodt, magabiztos igenből állt.
– Mikor? – volt Michael következő kérdése. A válasz csak némi szünet után futott be, mintha előbb megtanácskozták volna:
– Nem később, mint tizenhat óra múlva – hangzott az előbbihez hasonló magabiztossággal. Michael hitetlenkedése elpárolgott. Először engedte meg azt a föltételezést, hogy valóban segítségünkre tudnak sietni.
– Akkor csak az marad, hogy ti hárman addig biztonságban legyetek – fordult hozzánk tűnődve.
– Várjatok. Csak egy percig – szólaltam meg.
Sophie-ra emeltem a tekintetemet. A füstölgő gyertyák fényében is ki lehetett venni, hogy elmélyült figyelemmel s némi nyugtalansággal vizsgálja az arcomat.
– Azzal a lánnyal társalogtál? – firtatta.
– Meg a húgommal. Azóta fölébredtek – feleltem. – A sátorban vannak, egy albínó felügyelete alatt. Furcsa.
– Mi a furcsa? csodálkozott Sophie.
– Azt várná az ember, hogy asszonyt adnak melléjük...
A Peremvidéken vagyunk – idézte emlékezetembe keserűen.
– Hm... értem – hebegtem zavartan. – Nos, figyelj ide: szerinted van rá mód, hogy kiszabaduljanak onnan, mielőtt ő visszatérne? Úgy érzem, most volna itt a legjobb pillanat. Mert ha egyszer visszajön... – haraptam el a szót vállat vonva, tekintetem az övébe mélyesztve.
A lány elfordította fejét, s néhány percig tűnődve bámult a gyertyák lángjába. Akkor bólintott.
– Igen. Ez lesz a legjobb mindannyiunk számára, kivéve őt – tette hozzá kis szomorúsággal. – Igen, azt hiszem, el lehet intézni.
– Most mindjárt?
Újabb bólintás. Fölkaptam a vacok mellől a dárdát, és méregettem a kezemben. Kissé köny-nyűnek tűnt, de jól ki volt egyensúlyozva. A lány rápillantott, aztán megrázta a fejét.
– Neked itt kell maradnod, Dávid – mondta.
– De... – kezdtem volna tiltakozni.
– Nem. Ha meglátnak, riadót fújnak. De ha én megyek a sátrába, ha meg is látnak, senki sem fog csodálkozni.
Az érvelés meggyőzően hangzott. Kissé kelletlenül visszafektettem a dárdát.
– De hát te?
– Meg tudom tenni – mondta eltökélten.
Fölállt, és az egyik fülkéhez lépett. Kést húzott elő. Széles pengéje élesen megvillant. Valószínűleg egy kirabolt tanya konyhafelszereléséhez tartozott egykor. Szoknyája övébe dugta, s csak a sötét nyél látszott ki. Aztán felém fordult, és hosszan nézett rám.
– Dávid – kezdte tétován.
– Tessék – mondtam várakozón. De úgy látszik, meggondolta magát. Egészen más hangon folytatta:
– Megkérnéd őket, hogy ne üssenek zajt? Ha bármi történnék is, egy pisszenést se hallassanak.
– Mondd meg nekik, hogy kövessenek engem, és készítsenek a kezük ügyébe sötét ruhadarabokat, amiket magukra teríthetnek. Meg tudod nekik magyarázni?
– Meg – feleltem. – De szeretném, ha én... Fejét ingatva elhallgattatott.
– Nem, Dávid – vágott a szavamba, és a fejét rázta. – Ez csak növelné a kockázatot. Te nem ismered itt ki magad.
Ezzel ujjai hegyével eloltotta a gyertyákat, és félreakasztotta a függönyt. Egy pillanatra még feltűnt testének árnyéka a kijárat világosabb síkja előtt, aztán elnyelte a sötétség.
Rosalindnak továbbadtam az intelmeket, és Petrát is meggyőztük a hallgatás fontosságáról. Aztán nem maradt más, mint várni, és hallgatni a sötétben a vízcseppek egyenletes kopogását.
Képtelen voltam sokáig megülni egy helyben. A kijárathoz húzódtam, és kidugtam a fejem az éjszakába. A homályt itt-ott egy-egy tábortűz törte meg, fényüket el-eltakarta egy pillanatra az ide-oda nyüzsgő emberek alakja. A mormo-lássá olvadt beszéd zaját, a sürgés-forgás apró neszeit a közelben egy éjjeli madár éles rikoltása, odébb pedig egy állat üvöltése szakította meg. Ez volt minden.
Várakoztunk. Parányi, alaktalan izgalomhullám rebbent föl Petrából. Senki sem figyelt oda rá.
Aztán Rosalindtól jött egy megnyugtató „minden rendben"jelzés, amelyet azonban különös módon egy iszonyathullám módosított. De most okosabbnak láttam, ha nem kérdem meg az okát, nehogy elvonjam a figyelmüket.
Hallgatóztam. Riadónak semmi jele; ugyanaz a zsongás, mint előbb. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, amíg végre közvetlenül alattam megcsikordult a kavics. A létra halkan megnyikor-dult a sziklán a felkapaszkodó testek súlyától. Hátrahúzódtam, hogy szabaddá tegyem a bejáratot. Rosalind suttogó hangját hallottam, amint kissé kétkedve megkérdezi:
– Jó helyen járunk? Dávid, itt vagy?
– Itt vagyok. Mássz föl! – szóltam le.
A barlang szájában egy alak körvonalai rajzolódtak ki haloványan. Majd egy kisebb, végül egy gyermeki figura.
A bejáratra visszakerült a függöny. A barlangot újból bevilágította a gyertyák fénye.
Rosalind és Petra néma, döbbent bűvölettel bámulta, amint Sophie megmeríti a vödörben a tálat, lemossa kezéről a vért, s tisztára törli a kést.