2010. január 3., vasárnap

Újjászületés, XI. fejezet

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Ebben az évben a tavaszi szemle kedvező eredménnyel zárult. Az egész kerületben mindössze két vetés került az egyes tisztogatási listára, és egyik sem az apám vagy Angus bácsi birtokán.
A megelőző évek olyannyira szerencsétlenek voltak, hogy azok is, akik az első évben még csak ímmel-ámmal szabadultak meg elfajzott utódokat ellő barmaiktól, a második évben mindet leöldösték, minek következtében az állatállomány normalitási aránya is megjavult. És ez a javuló tendencia tovább folytatódott. Az emberek jókedélye visszatért, segitőkészebbek lettek és vidámabbak. Május végéig számtalan fogadást kötöttek arról, hogy az elfajzások száma meg fog dönteni minden ritkasági rekordot. Még az öreg Jakab is kénytelen volt elismerni, hogy Isten egyelőre szögre akasztotta büntető ostorát.
Mi is, mint mindenki, nyugodt, bár szorgos nyárnak néztünk elébe, és bizonyára így is lett volna, ha nincs Petra.
Még június legelején történt, hogy hirtelen elkapta a kalandvágy, és két olyan dologra ragadtatta magát, amiről tudta, hogy tilos. Először, minden kíséret nélkül, póniján kilovagolt a földünkről; másodszor pedig nem elégedett meg a nyílt mezővel, hanem bemerészkedett az erdőbe.
A Waknuk környéki erdőség, mint említettem, elég biztonságosnak számított, de nem ártott az óvatosság. A vadmacskák ritkán támadnak, hacsak végső kétségbeesésükben nem; egyébként inkább eliszkolnak. Mégsem tanácsos fegyvertelenül behatolni az erdőbe, mert előfordulhat, hogy egyes nagyobb példányok leszivárognak a Peremvidékről a helyenként az egész mezőségen átnyúló erdőnyelveken keresztül, és onnan tovább, egyik facsoporttól a másikig settenkedve.
Petra hívása most is olyan hirtelen és váratlanul jött, mint korábban. Jóllehet ezúttal hiányzott belőle az a féktelen és parancsoló rettegés, mint akkor, bár hevesnek most is heves volt; elég elkeseredettség és aggodalom szorult bele ahhoz, hogy fájdalmassá tegye a vételét. Azonkívül a gyerek képtelen volt a szabályozásra. Egyszerűen kisugárzott magából egy érzelmet, amely alaktalan felhőként minden mást elfedett.
Próbáltam kapcsolatba lépni a többiekkel, és közölni velük, hogy majd én intézkedem, de még Rosalinddal sem sikerült felvennem az érintkezést. Hogy is magyarázzam meg: olyan volt ez a fedés, mintha hangos lárma közepette próbálnám megértetni magam, vagy mintha sűrű köd takart volna el mindent a szemem elől. S ami a legrosszabb: semmi kép vagy jel nem utalt az okra. Olyan volt ez – jóllehet reménytelen dolog egyik érzéket a másik fogalmaival leírni – , mint mondjuk egy hangtalan üvöltésbe szorult tiltakozás. Érzelmi reflex, minden gondolat, minden korlát nélkül. Kétlem, hogy egyáltalán tudatában volt annak, mit tesz. Az egész dolog ösztönös volt nála. Csak annyit éreztem, hogy egy segélykérő felszólítás sugárzik felém követelőén, valahonnan a távolból...
Kiugrottam a kovácsműhelyből, ahol éppen dolgoztam, és leakasztottam a puskát, amely minden eshetőségre készen, ott függött megtöltve a ház bejárati ajtaja mögött. Egy-két perc alatt fölnyergeltem az egyik hátaslovat, és útnak eredtem. A hívás jellege mellett egy dolog volt bizonyos: az iránya. Mihelyt elhagytam a fűvel benőtt kocsiutat, megsarkantyúztam a lovat, és a Nyugati Erdőség felé vágtattam.
Elegendő lett volna, ha Petra csak pár percre megszakítja ezt a mindent kioltó vészkiáltását, csak annyi időre, amíg mi, többiek fölvesszük egymással a kapcsolatot, és akkor minden másként alakult volna. De hasztalan reménykedtünk. Nem találtunk egy parányi rést sem ezen a ködfüggönyön, és nem maradt hátra rnás, mint hogy inaszakadtunkból a szinhelyre rohanjunk.
Helyenként elég nehéz volt az út. Egyszer le is bukfenceztem a lóróft és időbe telt, mire a jószágot megfogtam. Az erdőben már könnyebb volt a dolgom, ugyanis a gondozott ösvényt gyakran használták, akik egy jókora kerülőt meg akartak takarítani. Jó ideig követtem az ösvényt, míg rá nem jöttem, hogy túlmentem a célon. A sűrű aljnövényzet miatt lehetetlen volt rézsút átvágnom, ezért kénytelen voltam visszafordulni, és újabb ösvényt keresni a helyes irány felé. Ezt nem volt nehéz megtalálni: Petra egy pillanatra sem hagyta abba. Végre rábukkantam egy ösvényre, vagy inkább egy keskeny, kétségbeej-tően kanyargó csapásra, amelyén lépten-nyomon a botorkáló ló nyakára kellett hajtanom a fejem a lehajló ágak elől, de az a fő, hogy a helyes irányba vitt. Végre ritkulni kezdett a növényzet, és letérhettem a kanyargó ösvényről. Öt-hatszáz méterrel odébb még egy bozótoson átvergődve egy tisztásra értem.
Petrát magát nem láttam meg mindjárt. Figyelmemet a ló vonta magára. Ott feküdt a tisztás túlsó felén, föltépett torokkal. És a tomporát elmélyült buzgalommal, hogy még a közeledésemre sem neszeit föl, egy olyan elfajzott lény tépdeste, amilyet álmomban sem láttam.
Az állat rőtesbarna színű volt, bundáját sárga és sötétebb barna foltok tarkázták. Hatalmas, párnás lábairól szőrcsomók csüngtek, amelyeket elülső mancsain vér mocskolt be, s hosszú, görbe karmok meredtek ki belőlük. Bozontos farka egy jókora sisakforgóra emlékeztetett. Kerek pofáján üvegszerű, sárga szemek ültek. Egymástól távol elhelyezkedő fülei lekonyultak, orra majdhogynem tömpe volt. Lefelé meredő két hatalmas metszőfogát a ló testébe mélyesztette, s karmai segítségével jókora darabokat tépett ki a húsból.
Hátamról leemeltem a puskát. Mozdulatom fölkeltette az állat figyelmét. Fejét felém fordította, a földhöz lapulva rám meredt, pofája alsó fele vértől piroslott. Farkát a magasba csapta, és kimérten ide-oda lengette. Élesre kattintottam a puskát, és már-már elhúztam a ravaszt, amikor egy nyílvessző fúródott a bestia torkába. Megvo-naglott, a magasba szökkent, s a négy lábára huppanva egyre rám meresztette sárga szemét. Lovam ijedten fölhorkant, és farolni kezdett, puskám célt tévesztve eldörrent, de mielőtt a vadállat rám vethette volna magát, két újabb nyílvessző fúródott a testébe: egyik a farába, másik a fejébe. Egy pillanatig dermedten állt, aztán elterült a földön.
Jobb kéz felől Rosalind ügetett be a tisztásra, íját még mindig lövésre készen szorongatva. A másik oldalról Michael tűnt elő, friss nyílvesszőt igazítva az íjába, és óvatosságból az állatra szegezte a tekintetét. Hiába voltunk közel egymáshoz, Petra is ott volt valahol mellettünk, és egyre árasztotta ránk vészjeleit.
– Hol lehet? kérdezte Rosalind szóval.
Körülpillantottunk, és négy méter magasan akadtunk rá egy fiatal fán. Egy villaszerű elágazásban ült, és mindkét kezével görcsösen ölelgette a törzset. Rosalind a fa alá irányította a lovát, és fölkiabált, hogy nyugodtan lejöhet. Petra meg se moccant, mint aki odanőtt a fához. Leszálltam a lóról, fölmásztam a fára, és segítettem neki leereszkedni, míg Rosalind el nem érte a karjával, és le nem emelte magához. Aztán keresztben maga elé ültette a nyeregbe, és próbálta csillapítgatni, Petra azonban nem vette le a szemét kimúlt lováról. Ha lehet, még élesebben csapott ki belőle a fájdalom.
– Ez így nem mehet tovább – fordultam Rosalindhoz. – Hisz mindenkit idecsődit.
Michael, miután meggyőződött róla, hogy a vadállat végképp kimúlt, csatlakozott hozzánk. Aggodalmas arccal méregette Petrát.
– Sejtelme sincs róla, mit csinál. Ez nem tudatos nála; olyasmi, mintha a rémület üvöltene benne. Neki is jobb lenne, ha ki tudna törni belőle. Először is vigyük olyan helyre, ahonnan nem láthatja a lovát.
Pár lépéssel odébb vonultunk, a bokrok mögé. Michael nyugodt, bátorító hangon beszélt hozzá. De ő mintha semmit sem hallott volna, és a segélykérő jeladás sem hagyott alább.
– Mi lenne, ha mindnyájan egyszerre ugyanazt a gondolati képet küldenénk felé? – vetettem föl. – Csillapító-együttérző-megnyugtató jelet. Készen vagytok?
Teljes tizenöt másodpercig próbálkoztunk. Egy pillanatra kialudt ugyan Petrában az iszony, de aztán újból elárasztott bennünket.
– Hasztalan – mondta Rosalind, és kikapcsolt.
Mindhárman tanácstalanul méregettük a kislányt. A jel némileg megváltozott: a riadalom éle kissé tompult, a zavar és az aggodalom azonban változatlan hevességgel áradt belőle. És erőt vett rajta a sírás. Rosalind átölelte, és magához vonta.
– Hadd törjön ki belőle – mondta Michael. – Ettől megkönnyebbül.
Amíg vártuk, hogy lecsillapodjék – , bekövetkezett az, amitől tartottam. A fák közül Deborah lovagolt ki; egy percre rá egy fiú ügetett elő a másik oldalról. Eddig nem találkoztam vele, de gondoltam, hogy csak Mark lehet.
Még sohasem gyűltünk így össze egymás között. Ez is olyan dolog volt, amiről biztosan tudtuk, hogy csak veszélyt hozhat ránk. Szinte bizonyosra vehettük, hogy a másik két lány is úton van felénk, és ezzel teljes lesz a gyűlés, amelynek elhatározásunk szerint sohasem lett volna szabad összeverődnie.
Nagy sietve szavakban tudtukra adtuk, mi történt. Kértük, hogy rögvest tűnjenek el, és vigyázzanak, nehogy meglássák őket együtt; Michael úgyszintén. Mi majd Rosalinddal gondjainkba vesszük Petrát, és mindent megteszünk, hogy lecsillapítsuk.
Mindhárman vita nélkül fölfogták a helyzetet. Egy perc múlva ki erre, ki arra elügetett.
Mi pedig tovább próbálkoztunk, hogy Petrát megvigasztaljuk és megnyugtassuk, de nem sok eredménnyel.
Vagy tíz perc múlva a két lány, Sally és Katherine is előbukkant a bokrok közül. Lóháton jöttek ők is, és lövésre kész íjakkal. Abban reménykedtünk, hátha a többiek közül valaki szembetalálkozik velük, és visszafordítja őket, de úgy látszik, egészen más úton jöttek..
Közelebb léptek, és hitetlenkedve méregették Petrát. Mi nekik is elmagyaráztunk mindent élőszóval, és azt tanácsoltuk, hogy gyorsan hagyjanak magunkra. Már éppen meg akarták fordítani a lovukat, amikor egy pej kanca hátán egy jól megtermett férfi nyomakodott elő a fák közül.
Megfékezte a lovát, és végigmért bennünket.
– Mi történik itt? – kérdezte gyanakvással a hangjában.
Nem ismertem az illetőt, és a külseje sem fegyverzett le. Föltettem hát neki a kérdést, amit idegeneknek föl szokott tenni az ember. Türelmetlenül elővette a folyó évre érvényesített személyi kártyáját. Én is megmutattam az enyémet. Ily módon megbizonyosodtunk róla, hogy mindketten a törvény oltalma alatt állunk.
– Mi folyik itt? – ismételte meg a kérdést.
Már a nyelvemen volt, hogy ne ártsa bele az orrát mások dolgába, de beláttam, hogy az adott körülmények között okosabb az engedékenység. Elmondtam hát, hogy a húgom lovát megtámadta egy vadállat, és mi a segélykiáltásaira siettünk ide. Látszott, hogy nem egykönnyen veszi be a mesét. Alaposan szemügyre vett, aztán Sallyt és Katherine-t faggatta:
– Meglehet. De ti minek rohantatok ide lóhalálában?
– Természetesen azért, mert meghallottuk a gyerek kiáltozását – felelte Sally.
– Én a nyomotokban voltam, de semmiféle kiáltozást nem hallottam – kételkedett a férfi.
Sally és Katherine egymásra nézett. Sally vállat vont.
– Mi hallottuk – vetette oda kurtán. Ideje volt beavatkoznom.
– Nekem az volt az érzésem, hogy egy mérföldes körzetben mindenkinek meg kell hallania – vetettem közbe. – És az a szegény jószág, a ló is bömbölt.
A bokrok mögé vezettem a férfit, és megmutattam neki a széttépett lovat meg a döglött bestiát. Meglepődött, mint aki nem számított ilyen tanúbizonyságra, de még mindig nem aludt el benne a kétség. Rosalind és Petra kártyáját is látni akarta.
– Mire jó ez az egész cirkusz? – heveskedtem.
–Nem tudod, hogy a Peremvidék kémeket küldöz hozzánk? – válaszolt kérdéssel.
– Nem én – feleltem. – De hát csak nem néz bennünket peremvidékinek? Kérdésemet elengedte a füle mellett.
– Igen, kémeket. Ki van adva a parancs, hogy résen kell állni. Érik a veszedelem, és jobb, ha minél messzebb maradtok az erdõtõl, nehogy rajtatok csattanjon elõször az ostor.
Ám gyanakvása még mindig nem oszlott el. Ismét szemügyre vette a ló tetemét, majd Sally-hoz fordult.
– Szerintem legalább félórája annak, hogy ez a ló hangot adhatott. Hogyan sikerült mégis egyenesen idetalálnotok?
Sally szeme kissé tágra nyílt.
– Hát követtük az irányt, amerről hangzott, és közelebb érve meghallottuk a kislány sikoltozását is – mondta kényszeredetten.
– Ésnagyon jól tettétek, hogy ide siettetek – vetettem közbe. – Ha mi véletlenül nem vagyunk egy kicsit közelebb, ti mentettétek volna meg a kislány életét. De minden jó, ha a vége jó, és szerencsére nem történt semmi baja. Csak szörnyen megijedt, és jobb, ha minél előbb hazajutok vele. Köszönet mindkettőtöknek, hogy segíteni akartatok.
Azonnal vették a lapot. Gratuláltak Petra megmeneküléséhez, reményüket fejezték ki, hogy mihamarabb kilábol a megrázkódtatásból, és elporoszkáltak. A férfi tétovázott. Látszott rajta, hogy még mindig nem tudja túltenni magát a rejtélyes ügyön. Ám nem volt semmi, amibe belekapaszkodhatott volna. Hosszan, fürkészően végigmért mindhármunkat, s úgy tűnt, mintha még mondani akarna valaTnit, de aztán meggondolta magát. A végén megismételte intelmeit, hogy tartsuk távol magunkat az erdőtől, és a két lány nyomába eredt. Szemünkkel elkísértük az alakját, amíg el nem tűnt a fák között.
– Ki volt ez? – kérdezte Rosalind nyugtalanul.
Csak annyit tudtam, hogy a kártyáján Jerome Skinner állt, semmi többet. Sohasem találkoztam vele, és látszott, hogy a mi nevünk sem mondott túl sokat számára. Megkérdezhettem volna Sallyt, de Petra még mindig közénk húzta a válaszfalat. Furcsa, süket tompasággal nehezedett rám ez a többiektől való elszigeteltség, és csodálni kezdtem Anne makacs eltökéltségét, hogy képes volt hónapokig teljesen magába vonulni.
Rosalind, aki jobb karjával még mindig magához ölelte Petrát, lépésben megindult hazafelé. Én leemeltem a döglött lóról a nyerget meg a kantárt, kihúztam a vadállatból a nyílvesszőket, és követtem a lányokat.
Petrát, mihelyt hazaértünk, nyomban ágyba fektették. A délután második felében és kora este hol megerősödött, hol alábbhagyott a kislány zavaró kisugárzása, de csak kilenc óra előtt valamivel lobbant ki hirtelen és szűnt meg állandó mardosása.
– Hál istennek, végre elaludt – fogtam föl egy gondolatot.
– Ki volt az a Skinner nevű ember? – kérdeztük Rosalinddal egyszerre aggodalommal. Sally válaszolt:
– Nemrég költözött ide. Apám ismeri. Az erdő mellett van a birtoka, nem messze onnan, ahol rátok akadt. Szerencsétlen véletlen, hogy meglátott bennünket, és persze elfogta a kíváncsiság, hogy miért vágtatunk az erdő felé.
– Fölöttébb gyanakvónak látszott. Miért? – kérdezte Rosalind. – Tud talán valamit a gondolatképekről? Nem hittem volna, hogy valaki is sejtené a mibenlétüket.
– Ő maga nem képes produkálni vagy fölfogni őket, pedig alaposan próbára tettem – felelte Sally.
Michael jól ismert jele lépett be, s érdeklődött, miről van szó. Elmondtuk neki. Mire ő:
– Vannak, akik valóban sejtik, hogy ilyesmi lehetséges, ámbár csak... hogy is mondjam... lelkiállapotok érzelmi átviteléről van nagyon halvány elképzelésük. Ezt nevezik telepátiának, mármint azok, akik hisznek benne. A legtöbben erősen kételkednek a létezésében.
– És ezt Elfajzásnak tekintik, mármint azok, akik hisznek a létezésében? – kérdeztem.
– Nehéz megmondani. Azt sem tudom, hogy egyáltalán föltették-e valaha is igy a kérdést. Elvileg azonban úgy is föl lehet fogni a dolgot, hogy mivel Isten képes olvasni az emberek gondolataiban, az igaz hasonmásnak is bírnia kell ezzel a képességgel. Érvként föl lehetne hozni, hogy az ember büntetésből, a Csapás következtében vesztette el ideiglenesen ezt a képességét, ámbár nem merném megkockáztatni, hogy a bíróság előtt is megismételjem ezt az okfejtést.
– Erről az emberről lerítt, hogy gyanút fogott – vetette közbe Rosalind. – Más senki sem szaglászott?
Mindenki nemmel válaszolt.
– Helyes – mondta a lány. – De vigyáznunk kell, hogy még egyszer ne forduljon elő. Dávid élőszóval föl fogja világosítani Petrát, és megpróbálja rávenni, hogy tanúsítson némi önmérsékletet. Ha még egyszer jelentkezne ezzel a segélykérő hívásával, hagyjátok figyelmen kívül, vagy legalábbis ne engedelmeskedjetek neki. Bízzátok a dolgot Dávidra meg énrám. El kell kerülnünk, hogy még egyszer így összecsődüljünk. Nem mindig úszhatjuk meg olyan szerencsével, mint ma. Mindenki megértette, és egyet is ért velem?
Egy emberként hangoztatták egyetértésüket, aztán nyomban visszavonultak, hagyva, hogy Rosalinddal megbeszéljük Petra dolgát.
Másnap reggel korán fölébredtem, és az első, ami azonnal föltűnt, Petra folytatódó vészjelzése volt. A jellege azonban megváltozott: az ijedtség egészen elült, és átadta helyét a ló miatti bánatnak. És az erősségét sem lehetett összehasonlítani az előző napival.
Megpróbáltam kapcsolatba lépni vele, és bár nem értett meg, néhány másodpercre észrevehetően megtorpant, és a csodálkozás jeleit bocsátotta ki. Fölkeltem, és átmentem a szobájába. Jó szívvel fogadta a társaságot, és amíg beszélgettünk, jelentősen alábbhagyott a vészjelzése! Azzal hagytam magára, hogy megígértem, délután elviszem horgászni.
Nem könnyű szavakkal leírni, hogyan formál az ember érthető gondolatképeket. Mindegyikünknek magunktól kellett rájönnünk; eleinte ügyetlenül csetlettünk-botlottunk, de amikor fölfedeztük egymást, és alkalom adódott a gyakorlásra, egyre nagyobb szakértelemre tettünk szert. Petrával más volt a helyzet. Már hat és fél éves korában képes volt kivetíteni önmagát, a miénktől eltérő tartományban és mindent lehengerlő erővel – ám mindezt öntudatlanul és ennélfogva teljesen zabolátlanul. Ahogy tőlem telt, próbáltam megmagyarázni neki, de elég nehéz volt megtalálni azokat az egyszerű szavakat, amelyeket kis híján nyolcéves értelmével is föl tudott fogni. Már egy órája ültünk a folyóparton, úszóinkat figyelve, és próbáltam világosságot gyújtani benne, de nem sokra jutottam, ő meg hamarosan elunta a dolgot, és oda sem figyelt a szavaimra. Másfelől kellett megközelítenem.
– Akarsz játszani? – csábítottam. – Csukd be a szemed. Tartsd szorosan bezárva, és képzeld el, hogy egy mélységes mély kútba nézel. Nem látsz semmit, csak a sötétséget. Jó?
– Jó – felelte, és szorosan lezárta a szemét.
– Helyes. Most pedig ne gondolj semmire, csak arra, hogy milyen sötét van, és milyen végtelenül messze van a kút feneke. Erre gondolj, és a sötétséget figyeld. Megértetted?
– Meg – felelte.
– Most pedig jól figyelj – mondtam.
Gondoltam neki egy nyulat, és fintort vágattam vele. Petra elkacagta magát. Végre valami; most már biztos, hogy képes fogni. Eltüntettem a nyulat, és gondoltam egy kiskutyát, aztán tyúkokat, majd egy lovat meg egy kocsit. Egy-két perc elteltével fölnyitotta a szemét, és álmélkod-va körülnézett.
– Hol vannak? – kérdezte.
– Sehol. Csak kigondoltam őket – feleltem. – Ebben van a játék. Most pedig én is becsukom a szemem. Mindketten lenézünk a kútba, és semmire sem gondolunk, csak arra, hogy milyen sötét van odalent. És most te gondolj oda valamit a kút fenekére, hogy én is meglássam.
Én lelkiismeretesen játszottam a szerepemet, és agyamat a lehető legérzékenyebbre állítottam be. Öreg hiba volt! Egy villanás, egy vakító lob-bánás, mintha villám sújtott volna le rám. Kábán megtántorodtam, azt sem tudva, milyen képet gondolt ki. A többiek is megjelentek, és ádázul tiltakoztak. Elmagyaráztam nekik, mivel foglalkozunk.
– Jó, jó, de az ég szerelmére, légy óvatos, és ne hagyd, hogy még egyszer azt tegye. Kis híján belevágtam a fejszét a lábamba – méltatlankodott Michael.
– Leforráztam a kezem a teáskannával – így Katherine.
– Csillapítsd le. Nyugtasd meg valahogy – tanácsolta Rosalind.
– Egy csöppet sincs fölajzva. Tökéletesen nyugodt. Úgy látszik, ez az ő formája – mondtam.
– Lehet, de ez nem maradhat így – tiltakozott Michael. – Meg kell zaboláznia magát.
– Tudom, éppen azon fáradozom. Talán van valamilyen elképzelésetek, hogyan juthatnék dűlőre vele? – kérdeztem.
– Mindenesetre legközelebb figyelmeztess bennünket, mielőtt azt tenné – intett Rosalind.
Összeszedtem magam, és újfent Petrára fordítottam a figyelmemet.
– Túlságosan durván csinálod – korholtam.
– Most egy icipici valamit gondolj ki; egy pinduri képet messzi-messzi innen, barátságos, lágy színekben. Próbáld meg lassan és óvatosan, mintha pókhálóból szőnéd össze.
Petra bólintott, és behunyta a szemét.
– Vigyázzatok! – figyelmeztettem a többieket, remélve, hogy most talán fedezékbe tudunk menekülni.
Ezúttal nem sokkal volt rosszabb, mint egy kisebbfajta robbanás. A fénye elvakított, de azért elkaptam az alakját.
– Egy hal! – kiáltottam föl. – Egy kókadt farkú hal. Petra elégedetten kacagott.
– Semmi kétség, hogy hal – közölte Michael.
– Kezdetnek nem rossz. Már csak azt kell elérned, hogy az erejét csökkentse le körülbelül egy százalékára annak, mint ez az utóbbi volt, még mielőtt fölperzselné az agy velőnket.
– Most pedig te mutasd meg nekem – tapsikolt Petra, és a játék folytatódott.
Másnap délután újabb leckét tartottunk. Kemény és fárasztó munka árán, de előrehaladtunk. Petra kezdte kapisgálni a gondolatképek létrehozását – a maga gyerekes módján persze, de hát mit is várhattunk volna tőle – , ám a kusza alakzatok egyre gyakrabban fölismerhetővé rendeződtek. A legnagyobb gond még mindig az energia csökkentése volt. Ha elfogta az izgalom, szinte fejbe kólintott bennünket a hatása. A többiek arról panaszkodtak, hogy semmit sem tudnak csinálni, amíg mi gyakorolunk; hiába is kértem volna tőlük, hogy ne vegyenek tudomást a fejükben váratlanul lesújtó fejszecsapásokról. A lecke vége felé azzal álltam Petra elé: – Most pedig megkérem Rosalindot, hogy ő küldjön neked egy gondolatképet. Csak csukd be a szemed, mint ahogy szoktad.
– Hol van Rosalind? – nézett körül csodálkozva.
– Nincs itt, de ez mit sem számít a gondolatképeknél. És most bámulj bele a sötétbe, és ne gondolj semmire.
– Ti meg – tettem hozzá a többiekhez címezve gondolataimat húzódjatok vissza, értitek? Hagyjátok tisztán a terepet Rosalind számára, és ne avatkozzatok be. Rajta. Rosalind. csak erősen és tisztán!
Némán és nyílt elmével várakoztunk.
Rosalind egy nádassal szegélyezett tavat gondolt ki. Néhány kacsát is ráültetett, más-más színű, szelíd, mókás kacsákat. Vidám táncot roptak a vízen, de volt köztük egy esetlen vakarcs, amely bárhogy igyekezett is, el-elmaradozva csetlett-botlott a többiek után. Petrának tetszett a dolog. Önfeledten kacagott a gyönyörűségtől. Aztán váratlanul kilövellte a tetszését, ami egyből elsöpörte a képet, bennünket pedig fejbe kólintott. így hát igaz, hogy mindenki megszenvedte, de Petra nagyon szépen haladt előre.
A negyedik foglalkozás során megtanulta, hogyan ürítse ki az agyát anélkül, hogy becsukná a szemét, ami nem kis eredmény. Mire letelt a hét, igazán szép haladással büszkélkedhettünk. Gondolatképei még mindig gorombák és elmosódok voltak ugyan, ám ezen majd segít a gyakorlat. Egyszerű alakzatokat már szépen fölfogott, de abból a társalgásból, amelyet egymás között folytattunk, még keveset kapott el.
– Olyan sok és gyors – mentegetődzött. – Azt meg tudom mondani, hogy te vagy Rosalind vagy Michael vagy Sally-e az, de olyan gyorsan csináljátok, hogy minden összemosódik. De amazok még ennél is elmosódóbbak.
– Milyen amazok, Katherine és Mark? – csodálkoztam.
– Ó, dehogy! Őket megismerem. Hanem a többiek. A messze-messze lévők – mondta türelmetlenül.
Csak nyugalom – biztattam magamat.
– Magam sem tudom – folytatta. – Nem halljátok õket? Arrafelé vannak, de nagyon-nagyon messze – mutatott délkelet felé.
Pár percig forgattam magamban, amit mondott.
– Most is hallod őket? – kérdeztem.
– Igen, de nem nagyon – felelte. Bármennyire erőltettem, semmit sem hallottam.
– Próbáld megismételni nekem is, amit tőlük fogsz – biztattam.
Megpróbálta. Valami kirajzolódott, de olyasmivel színezve, amivel egyikünk sem bírt. Megérteni semmit sem lehetett, és az egész ködös volt; talán azért – vélekedtem – , mert Petra olyasmit próbál közvetíteni, amiben maga sem ismeri ki magát. Tanácstalanul álltam, és Rosalindot hívtam segítségül, hátha ő okosabb lesz. Petrának szemlátomást nagy erőfeszítésébe került a figyelem, ezért néhány perc múlva fölfüggesztettük a vizsgálódást.
Annak ellenére, hogy Petrát minduntalan elkapta a hév és – a beszédből kölcsönözve a hasonlatot – fülsiketítő üvöltésre ragadtatta magát, mindnyájan atyai büszkeséggel nyugtáztuk előrehaladását. Olyasféle izgatottság fogott el bennünket, mint amilyet az érezhet, aki egy ismeretlen valakiben fölfedezi a jövendő nagy énekest: csakhogy itt sokkal fontosabb ügyről volt szó.
– Nagyon is érdekesen alakul a dolog – szögezte le Michael – , föltéve ha nem nyiffant ki valamennyiünket, mielőtt ura lesz az erejének.
Vagy tíz napra a Petra lovát ért szerencsétlenség után Axel bácsi megkért a vacsoránál, hogy mielőtt még teljesen beesteledne, menjek át, és segítsek neki beállítani egy kereket. A kérés látszólag ötletszerű volt, a szemében azonban megcsillant valami, ami miatt habozás nélkül engedelmeskedtem. Követtem hát az udvarra, majd a szalmakazal mögé, ahol senki sem láthatott vagy hallhatott meg bennünket. Rágcsálni kezdett egy szalmaszálat, és komoran vizsgálgatott.
– Elővigyázatlanok voltatok, mi, Davie fiam? – szögezte nekem.
Számtalan, módja van annak, hogy az ember elővigyázatlanságot kövessen el, de ahogyan nekem szögezte a kérdést, csakis egy valamire célozhatott.
– Nem hinném – feleltem.
– Talán a többiek közül valaki? – vélekedett. Erre is tagadólag ráztam a fejem.
– Hm – dörmögte. – Akkor megmondanád nekem, miért kérdezősködött felőled Joe Darley? He?
– Fogalmam sincs – mondtam. De csak a fejét csóválta.
– Nem tetszik ez nekem, fiú.
– Csak rólam, vagy a többiekről is? – érdeklődtem.
– Rólad meg Rosalind Mortonról.
– Ó – mondtam feszengve. – Ha csak Joe Darley... nem lehet, hogy valami pletykát hallott rólunk, és botrányt akar csapni?
– Lehetséges – engedte meg Axel bácsi némi fenntartással. – Másfelől viszont Joe afféle alak, akit a Felügyelő korábban is szolgálatába fogadott, ha suba alatt néhány információt akart beszerezni. Itt valami bűzlik.
– Üsse kő – mondtam. – Egyikünket sem keresett meg közvetlenül, máshonnan pedig nem tudom, honnan juthatna hozzá kompromittáló értesüléshez. Semmi olyasmi nincs – érveltem – , amit a nyakunkba varrhatna, s ami a Tételes Elfajzások valamelyik kategóriájába sorolhatna bennünket.
Axel bácsi a fejét rázta.
– Ezek a listák bezárólagosak és nem kizárólagosak – szögezte le. – Lehetetlen fölsorolni azt a millió esetet, ami előadódhat, csak a leggyakoribbakat lehet. Hogy legyen mihez mérni az újonnan előadódókat. A Felügyelő egyik föladata, hogy nyitva tartsa a szemét; és vizsgálatot rendeljen el, ha a kapott információ indokolttá teszi.
– Mi gondoltunk minden eshetőségre – erősködtem. – Ha vállalóra fognának bennünket, csak a sötétben tapogatóznának. Mi pedig normális mivoltunk bizonyítására megjátszanánk az ijedtet. Ha Joe vagy bárki mondhat ránk valamit, a legkisebb bizonyíték híján csakis a gyanújának adhat kifejezést.
Nem nagyon látszott, hogy érvelésem lefegyverezné őt.
– Ott van Deborah – mondta. – Eléggé szívére vette a nővére öngyilkosságát. Nem gondolod, hogy esetleg ő?...
– Nem – vágtam rá meggyőződéssel. – Ha azt figyelmen kívül hagyjuk is, hogy önmaga bemártása nélkül aligha tehette volna meg, rájöttünk volna, ha rejteget valamit.
– No, hát akkor a kis Petra – mondta. Rámeredtem.
– Honnan tudsz Petráról? – kérdeztem. – Sohasem árultam el neked. Elégedetten bólintott.
– Így hát ő is. Gondoltam.
– Honnan jöttél rá? – faggattam gondterhelten, s azon tanakodtam, kinek juthatott eszébe hasonló gondolat. – Ő mondta volna?
– Ó, dehogy, csak úgy véletlenül. – Elhallgatott, majd szünet után hozzátette: – Közvetve Anne útján. Hisz mondtam, mekkora hiba volt őt hagyni, hogy férjhez menjen ahhoz az ipséhez. Van egyfajta nő, aki addig nem érzi jól magát, amig egy férfinak nem lesz a rabszolgája, a kapcarongya, az akaratlan bábja. Nos, ő is ezek közé tartozott.
– Csaknem... csak nem azt akarod mondani, hogy elmondott magáról mindent Alánnak? – tiltakoztam.
–De azt –bólintott. – Sőt ennél is továbbment: mindnyájatokat elárult neki. Hitetlenkedve meredtem rá.
– Ezt nem mondhatod komolyan, Axel bácsi!
– De igen, Davie fiam. Lehet, hogy nem akarta. Lehet, hogy csak magáról rántotta le a leplet, mint afféle nő, aki az ágyban képtelen titkot megtartani. És az is lehet, hogy a fickónak úgy kellett kivernie belőle a ti neveteket, elég az hozzá, hogy tudott rólatok. Tudott.
– De ha ő tudott rólunk, te honnan tudtad meg ezt? – kérdeztem növekvő aggodalommal.
Mint aki emlékeiben kutat, mesélni kezdett:
– Pár évvel ezelőtt volt egy lebuj odalent Rigóban, a folyó partján. Egy Grouth nevű pasas vezette, méghozzá igen jól. Három leányzóból és két férfiból állt a személyzete, és ezek úgy táncoltak, ahogy ő fütyült. Ha kedve tartja és kitálalja, amit róluk tud, az egyik embert egyből föllógatják a nyílt tengeren elkövetett zendülés vádjával, két lányt pedig gyilkosságért. Nem tudom, a többieknek mi száradt a lelkén, de tény, hogy mindegyiküket a markában tartotta. Engedelmesebb gépezetet nem is kívánhatott volna magának a vendégek megzsarolására. Ha a fickók kiszagoltak valamit, futottak vele a főnök úrhoz. Aki a lányoknak is meghagyta, hogy legyenek kedvesek a belátogató matrózokhoz, és amit ezekből kiszedtek, vitték a főnökhöz. El-el-néztem, ahogy dirigálta őket; arcán a kaján megelégedettségnek azzal a kifejezésével, hogy a kezében tartja őket, s ezt ők is ugyanúgy tudják, mint ő. Egyetlen szemöldökrántására táncra pördültek.
Axel bácsi elgondolkodva elhallgatott.
– Gondoltad volna, hogy éppen a waknuki templomban látod viszont ugyanezt az arckifejezést? Furcsa érzés fogott el, amikor ez történt. Alán arcára ült ki ugyanez a kifejezés, amikor Rosalindot, majd Deborah-t, aztán téged meg a kis Petrát nézegette. Senki más nem érdekelte, csak ti négyen.
– És ha tévedtél? Egy arckifejezés még semmi... – mondtam.
–Azt az arckifejezést nem lehet összetéveszteni. Nem, azt az arckifejezést én nagyon is jól ismertem, egyszerre visszaidézte nekem Rigót. Azonkívül hogy jöhettem volna rá másként, hogy Petra is...?
– És mit tettél?
– Hazamentem, és elgondolkoztam egy kicsit Grouthról meg arról, hogy mennyire megtollasodott, és egyebekrõl. Aztán új ideget feszítettem az íjamra.
– Te voltál hát az! – kiáltottam föl.
– Ez volt az egyetlen kiút, Davie. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Anne köztetek fogja keresni a tettest. Viszont nem vádolhatott be benneteket anélkül, hogy önmagát meg a húgát is be ne rántsa. Itt volt némi kockázat, de ezt vállalnom kellett.
– Valóban volt kockázat, és csak kis híján múlt, hogy nem ütött be – bólintottam, és elmondtam neki a levelet, amelyet Anne hagyott hátra a Felügyelõnek címezve.
A bácsi megcsóválta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy az a szerencsétlen lány ilyen messzire menjen – mondta. – Mindegy, meg kellett lennie, méghozzá haladéktalanul. Alan nem volt ostoba. Gondoskodott volna róla, hogy ő maga fedezve legyen. Mielőtt akcióba lép ellenetek, valahol bizonyára letétbe helyez egy levelet, amelyet halála esetén kellett volna fölbontani, és tett volna róla, hogy erről ti is tudomást szerezzetek. Alaposan benne lettetek volna mindnyájan a csávában.
Minél tovább gondolkoztam rajta, annál inkább beláttam, mennyire igaza van.
– Nagy kockázatot vállaltál értünk, Axel bácsi – mondtam. Vállat vont.
– Semmiség ahhoz képest, ami titeket fenyegetett – válaszolta.
Aztán eszünkbe jutott a mostani dolog.
Ezeknek a szaglálódásoknak azonban aligha van valamiközük Alánhoz – vélekedtem. – Az az eset hetekkel ezelőtt történt.
– Sőt mi több, ő az efféle információt aligha osztotta volna meg másokkal, ha nyerni akart rajta – helyeselt Axel bácsi. – Egy biztos – folytatta – , nem tudhatnak sokat, különben már elrendelték volna a vizsgálatot, ehhez pedig cáfolhatatlan bizonyítékoknak kell a kezükben lenniük. A Felügyelő, ha csak egy módja van rá, nem szívesen húz ujjat az apáddal, de Angus Mortonnal sem, ami azt illeti. Ám ettől még mindig nem vagyunk okosabbak, fogalmunk sincs, honnan fúj a szél.
Csakis arra gondolhattam, hogy az a bizonyos eset Petra lovával indította el az egészet. Axel bácsi természetesen tudott a ló pusztulásáról, de ennél nem sokkal többet. Különben óhatatlanul be kellett volna avatnunk Petra dolgába is, ám volt egy olyan hallgatólagos megállapodás közöttünk, hogy annál jobb, minél kevesebbet tud rólunk, mert annál könnyebb lesz tartania a száját, ha beütne a baj. Most azonban, hogy Petra nem volt többé titok előtte, részletesen elmeséltem neki az esetet. Nemigen hittük, hogy helyes nyomon tapogatózunk, de azért jobb híján megjegyezte magának az ember nevét.
– Jerome Skinner. Sok reményem nincs hozzá, de megpróbálom kiszimatolni róla, amit lehet.
Éjszaka tanácsot tartottunk magunk között, de nem jutottunk sok eredményre. Michael vitte a szót:
– Nos, ha te meg Rosalind határozottan azt állítjátok, hogy abban a kerületben semmi sem ébreszthette föl a gyanút, akkor szerintem csakis egyvalakit lehet gyanúsítani: azt az embert az erdőben. – Jerome Skinner nevének kibetűzése helyett ezt a gondolatképet használta. – Ha ő a ludas, akkor nyilván ennek a kerületnek a Felügyelőjét kereste föl előbb a gyanújával, aki illetékességből a ti kerületetekbe továbbította. Ez azt jelenti, hogy azóta többen is csámcsognak az ügyön, és itt is körül fogják szaglászni Sallyt meg Katherine-t. Meglátom, mit sikerül megtudnom holnap, és közölni fogom veletek.
– És mit csináljunk mi? – aggodalmaskodott Rosalind.
– Egyelőre semmit – tanácsolta Michael. Ha nem tévedünk a forrást illetően, akkor két kategóriába estek: Sally meg Katherine az egyikbe, te, Dávid és Petra a másikba, míg mi hárman kívül esünk a szóráson. Semmi szokatlant ne tegyetek, ha nem akarjátok, hogy a gyanú alapján lecsapjanak. Ha meg vizsgálatra kerülne a sor, akkor meg kell játszanunk az együgyűt, ahogy elhatároztuk. A gyönge pont azonban Petra; ő még túl kicsi ahhoz, hogy megértse. Ha ővele kezdenék, és beugratnák a csapdába, akkor könnyen a sterilizálás meg a Peremvidék várhatna mindnyájunkra. Ő tehát a helyzet kulcsa. A te föladatod, Dávid, mindenáron megakadályozni, hogy vállalóra fogják. Ha ezért valakit el kell tenned láb alól, percig se tétovázz. Ők minden további nélkül leszámolnának velünk, ha okot találnának rá. Ne feledd, hogy ha egyáltalán föllépnek ellenünk, azért teszik, hogy megsemmisítsenek bennünket, ha nem azonnal, hát a lassú módszerrel.
– Ha minden kötél szakad, és semmi remény sem marad Petra megmentésére, emberségesebb dolog lesz megölnöd, mintsem kitenni a sterilizálásnak és a Peremvidékre való száműzetésnek; rni lehet ennél kegyetlenebb egy gyermek számára? Megértetted? Mindenki egyetért velem?
Mindenki sorra egyetértett.
Ha a kicsi Petrára gondoltam, amint megcsonkítva és csupaszon a Peremvidékre vetik, ahol vagy megmarad vagy elpusztul, én is egyetértettem.
– Helyes – folytatta Michael. – A biztonság kedvéért tanácsos lenne, ha ti négyen meg Petra fölkészülnétek rá, hogy ha úgy hozza a szükség, az első jeladásra lelépjetek.
És részletesen kifejtette, mi mindenről gondoskodjunk.
Nehéz belátni, mi mást tehettünk volna. Elég egy óvatlan lépés bármelyikünk részéről, és mindannyiunk fejére hozza a veszedelmet. Balszerencsénkre csak most, és nem két-három nappal előbb tudtuk meg, hogy szaglásznak utánunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése